2018.04.27. 22:42, Elekes Tímea Izabella
Véleményem szerint, érdemes minél előbb elkezdeni a társaságba való szoktatást a babánkkal.
Visszaemlékezve, négy hónapos volt, amikor elvittem először baba – mama klubba a kisfiamat, amit nagyon jól viselt. Anyatejes volt, így szinte bárhol etetnem kellett, de elég hamar hozzászoktam. Utána elkezdtük a baba – mama tornát, és mivel ezt is jól viselte, fokozatosan vittem minél több helyre.
Babaúszásra és más gyerekfoglalkozásokra mentünk. De nekem nem okozott gondot, az sem, hogy legókiállításra elmenjek a kicsivel. Nem felejtem el sose, hogy ott tette meg az első két lépést. Hatalmas élmény volt!
Nem tudom mi lehetett az oka, de mostanában pár hely kimaradt. A torna igazából azért, mert az edzőmet baleset érte, ezért nem tudott a gyerekkel foglalkozni, így a csoportos tornára kezdtem járni, és alig két hónapra rá kezdtem el gondolkodni, hogy szeretném, ha nem csak a játszótéren találkozna a fiam a többi gyerekkel, hanem ismét hasonló programokat kéne kitalálni, és menni.
Elmentem hétfőn egy másik edzőterembe, ahol tudtam, hogy tartanak baba –mama tornát, csak hogy épp aznap nem volt. Így elmentünk a belvárosba egy nagyot csavarogni. Rá két napra elmentünk a baba – mama klubba, ahova régen is jártunk, mondanom nem kell, hogy csak új arcokat lehetett látni, mert mindenki már bölcsis, ovis lett. Arnold volt anno a legkisebb, most szinte a legnagyobb.
Két órás szokott lenni, de arra gondoltam, hogy elég negyven perc, mert utána lesz a ringató, amit nagyon vártam, és ne legyen túl fáradt addigra…
Arnold feltalálta magát a klubban
A kisfiam másképp érzett. Alig akart már oda is bemenni, aztán viszonylag el volt, a többi gyereket nézte, játszott, nem volt gond, leszámítva azt, hogy tapadt, mint a matrica. Viszont ahogy elkezdődött a ringató, a gyerek erős sírásba kezdett, és sem az ének, sem a mondóka nem érdekelte. Kénytelen voltam kijönni, megetetni, de láttam, hogy fáradt, nem akart visszamenni, így haza is jöttünk.
Ez volt az első élmény a visszaszoktatásból.
A második az volt, hogy hétfőn ugyan megtettünk egy potya utat a baba – mama tornára, csütörtökön újra elmentünk. Arnoldot így még nem láttam, határozottan állíthatom. Mint aki kicseréltek, rettenetesen hisztizett, és annyira vigasztalhatatlan volt, hogy csak…Sem cumi, sem takaró nem kellett neki, ami, lássuk be, nagyon meglepő. Ilyen még soha nem volt. De arra gondoltam, hogy szokja meg, nem az van amit ő szeretne, hanem szokjon hozzá, hogy igenis most ez van, és nem rohanunk el, mert neki nem tetszik az, hogy nem vele foglalkozom. Akinek nincs gyereke, azt gondolja, nagyon kegyetlen vagyok, és abban a pillanatban, ha ott lettek volna, még jobban annak tűnhettem volna. Ezt azért feltételezem, mert, elképzeltem a dolgot, ha én lennék a helyükbe… Viszont, akinek van gyereke, tudja milyen ez, és nem lepődött meg senki ezen… Mindenki megértő, kedves, aranyos volt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem szeretem kidobni a pénzt, és ha már fizettem az edzésért, akkor, na… Szóval az első fél óra ilyen hisztivel zajlott, a másik fél óra pedig azzal, hogy miután hideg vízzel megmostam a kisfiam arcát, újra próbálkoztam, de annyira ölelt és keservesen sírt, hogy nem bírtam lerakni az ölemből. A talajtorna így teljesen kimaradt a nyújtás – lazítással együtt, cserébe kaptam a kezembe egy tizenkét kilós súlyt, amit a kisfiam testesített meg.
Nem keseredtem el, hogy két program is balul sült el, csupán elgondolkodtam, hogy akkor most hogyan tovább? Adjam fel? De délután elmeséltem az újdonsült barátnőnek, és azt javasolta, ne adjam fel, ha van kedvem, menjek pénteken is. Gondoltam magamba, ennél rosszabb nem lehet már, hát miért ne?!
Pénteken már hét óra előtt felébredt a kicsi, az edzés tíz órakor kezdődik, de előtte még negyed óra buszozás… Nos, nagy kihívás volt számomra. De képzeljétek el, hogy már a második nap megszokta, teljesen végig tudtam csinálni az edzést, és a gyerekekkel ugyan nem sokat játszott Arnó, de nézelődött, időnként a kezemet fogta meg, de nagyon jól viselte a helyzetet, és teljesen elfogadta.
Edzés után jobb kedvvel...
Nagyon boldog vagyok, remélem sikerült visszaszoknia, néha igazi küzdelmek árán öltözünk, és kemény harcokat vívunk evés közben, de ilyen sikerélmény után nagyon is pozitív tudok lenni!
Remélem minden anyuka így van ezzel, mindenkit bátorítok, hogy ne adja fel, hiszen a gyerekek nagyon formálhatóak, sokkal rugalmasabbak és megértőbbek, mint azt gondolnánk.
Köszönöm, hogy elolvastátok, ha van kedvetek, nézzétek meg a hozzákapcsolódó videót is!
Iza