Jó dolog a szép szó, és sok esetben többet elérünk, de vajon a hétköznapokban is mindig,mindenki szép szóval éri el azt, amit akar? Gyerekeivel, szüleivel, egyáltalán a társadalmi életben, a mindennapokban?

  Nem lesz tele panaszkodással az írás, sem „csupán” csalódásról regélek, de viszont, ha valaki azt gondolja, hogy csak a rózsaszín ködfátyolon áttekintve mesélem el a napjaimat, javaslóm, görgessen tovább, hogy megkíméljem a csalódástól.

Van az a közmondás, hogy „az okos enged…”, a többit tudjátok. Azt hiszem soha nem voltam okos, legalábbis nem gyakran, hogy ezt vesszük alapul, hogy az ember hagyja rá a másikra a dolgokat. Nem. Én szeretem letisztázni a dolgokat, szeretek tiszta vizet önteni a pohárba. Tudom, nem a legbölcsebb megoldás, de hát ilyen vagyok, nem tehetek róla. Igyekszem változni… Nem akarok ismét arról szónokolni, hogy mennyire őszinte vagyok, és utálom az igazságtalanságot, rosszindulatot. Már mondták, hogy nehéz életem lesz emiatt, és azt hiszem igazuk is van. De viszont az is igaz, hogy ami nem öl meg, az erősít. Ezt is tapasztaltam már. A kisfiam is egy érzékeny teremtés, és én mindent elkövetek annak érdekében, hogy emiatt ne legyen olyan nehéz neki, ebben az érzéketlen, nehéz világban. A gyermekem az első, aki miatt bármire képes vagyok. Egy gyermektelen ezt soha nem fogja megérteni… De nem is várok megértést. Senkitől. Már nem.

  Azt is szokták mondani, ha valakinek valami nem sikerül, vagy nem jön össze az életben, el kezdi másoknak tanítani. Mondok egy példát. Egy egyedülálló nő, akinek nincs szerencséje a magánéletben, esküvőszervező lesz, és csodás munkát végez, a saját álmait váltja valóra másoknak, azaz olyan esküvőt szervez másnak, amit saját magának képzel el.

Ez a szóbeszéd valamelyest igaz. Én a „Pár perc Izával”, című „adásaimban”, a saját tapasztalataim alapján mondom el a véleményem, adok tippeket. Az viszont nagyon igaz, hogy az elmélet sokkal könnyebb, mint a gyakorlat…!

A legboldogabb kéne legyek a világon, hiszen boldog, őszinte, tiszta házasságban élek, és van egy csodálatos, egészséges, életrevaló kisfiúnk. Egészségesek vagyunk, van mit ennünk, van hol aludnunk. Tehát a legfontosabb dolgok meg vannak az életünkben, mégis néha szomorú vagyok, és olyan dolgok keserítenek el, amikre oda sem kéne figyelni. Érzékeny vagyok, a férjem is érzékeny, mitől ne lenne a kisfiúnk is az? Nem beszélve a felmenők tulajdonságairól… Ez alapjába véve nem is lenne gond. Illetve nem kéne az legyen. De a mai világban? Sajnos nagyon is az. Annyi mindent el lehet érni szép szóval, de fejre állt az egész világ. A szülők kimerültek, és olykor az egész család idegbeteg. Amikor fáradt vagyok, vagy a fejem fáj, erre érzékenyebb vagyok, ha azt mondom a kisfiamnak, hogy gyere ide, és semmi reakció, vagy a cicámat fél órán át keresem, és nem jön a hívásomra. Bezzeg, ha kiabálok!!! Miért van az, hogy akkor mindenki haptákba áll? Miért van erre szükség? Ezen sokat gondolkodom. Mindig elhatározom, hogy nyugodt leszek, semmi kiabálás, aztán mégis az a vége.

Nagyon érdekelnek az élet dolgai, és minden igazából. Mi miért történik. És a következő filozófiám is ezen alapul. Miért van annyi elvált szülő? Miért végződik minden második házasság válással? Talán az is közrejátszik, hogy a feleség otthon mindent egyedül kell intézzen, mert a férj reggeltől estig dolgozik, esetleg megszűnik az intimitás, és mindkét szülő annyira túlterhelt, hogy estére már idegroncsok. Hazatérve a férj, csendre, békére vágyik, erre mi várja otthon? Egy hangoskodó gyerek, és egy üvöltöző feleség. Persze, hogy besokall egy idő után a férj. Természetesen más ok is lehet, de ez is egy lehetséges felvetés.

Nálunk is volt ilyen átmeneti időszak, de alapjáraton tényleg nagyon jól megvagyunk, és este már amikor alszik a gyerek meg tudjuk beszélni a dolgokat. Szerencsés vagyok, és hálás a sorsnak, és a jó Istennek.

De hogy ne álljak le a filozófiával, azon is sokat töprengek, hogy tudunk ilyen jól ellenni? Hiszen, mint említettem, mind ketten érzékenyek vagyunk. Így nehéz lehet, gondoljátok. Az is néha. Egymástól várjuk a vigasztalást egy időben. Ajjaj, ugye?  Mégis működik a dolog, egyszerre engedünk a magunk igazából. Csakis így lehet, és ettől működik. Sokszor én is azt érzem, hogy nem elég a szép szó, mert hiába kérem szépen, vidd ki a szemetet ( csak egy példa ), semmi nem történik. Vajon miért ilyen az ember, hogy figyelmen kívül hagyja a szép szót? Talán erre mondják, hogy apróságokon vitatkoznak párok, nem? Persze a vita elkerülése érdekében, megcsinálhatja az aki kéri, na de mindig? Azt azért nem. Szerintem fontos, hogy mindkét fél kivegye a részét az otthoni munkákban is, és olvastam is, hogy jó, ha ilyen példát mutatunk a gyerekünknek. Ne azt lássa egy kisfiú, hogy mindent anya csinál, hiszen anya nem rabszolga!!! Eléggé beszippantott már úgyis ez a virtuális világ, nem kell tetézni! Mostanában történt egy olyan halálos baleset, ami az emberi balgaságnak és az internetnek köszönhető. Elképesztő, hogy az emberek mennyire internetfüggők. Annyira megviselt, hogy az utazásaimat akartam befejezni emiatt, de pont most kaptam egy kedves meghívást, aminek nem nagyon tudok ellenállni. Abban viszont hiszek, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa. Már volt motoros balesetem, ami akár végzetes is lehetett volna, de a jó Istennek még terve volt/van velem.

Videó:

Facebook ( nélkül ) a mai világban?!

http:// https://www.youtube.com/watch?v=87ApBE-S3-s&t=108s

Fontos, hogy reálisan mérjük fel a dolgokat, de a pozitív gondolkodás elengedhetetlen, mert ha a félelem munkálkodik bennünk, akkor úgy éljük le az életünket, hogy semmit nem teszünk, sehova nem megyünk.

  A szép szó pedig jó, és próbáljuk megőrizni a nyugalmunkat, még akkor is ha legszívesebben üvöltenénk, mert lehet, hogy néha hatásosabb kiabálni, de hosszútávon az senkinek nem jó. Arról nem beszélve, hogy az utcán egy szép szóval vagy kedves pillantással is megajándékozhatunk mást, amire többnyire ugyanazt a viszonzást kapjuk.

Köszönöm, hogy elolvastátok, kívánom mindannyiotok életébe a szép, hogy kapjatok minél több kedves szavakat, és legyen türelmetek, amikor a legnagyobb szükségetek van rá!

Puszi,

Iza