Érdekes dolog... a boldogságnak is vannak fokozatai. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mikor voltam a legboldogabb, határozottan azt válaszolnám, a kórházban. Na ez elég morbid, ugye? De mégis igaz.

Szóval, amikor a kisfiam megszületett, elmondhatatlan boldog voltam, és minden olyan tökéletes volt. Megszűnt a világ körülöttem. Nem létezett más, csak én és a kisfiam. Nem felejtem el, előtte állandóan posztolgattam a közösségi oldalakon magamról fotókat, szinte minden mozdulatom, cselekvésem. Ez a szokás akkor megszűnt... Apa a munka miatt keveset lehetett mellettem a szülést követően, de elmondhatatlan jó érzés volt, amikor a két szeretett férfit először megpillantottam együtt. Amikor Apa karjaiban láttam azt a kisembert, akit oly' annyira vártunk. Nagyon boldog voltam, és ezt az érzést valamiért nem akartam megosztani mással, nehogy megszűnjön a varázs, vagy nem tudom miért. Csak magunknak akartam azt a pillanatot, kizártam mindent és mindenkit. Apa kérdezte egyszer, hogy nem osszuk meg a nagy hírt?! Persze közeli csaladtagoknak azonnal szóltunk, de másnak nem. Erre azt mondtam, még várjunk. Annyira jó most így minden. Az elkövetkező napok is a kórházban úgy teltek, ahogy elképzeltem. Mintha egy szállodában lennék, és ismerkedek a "Szerelmemmel". Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, a férjemnek, és mindenkinek, akik segítettek, de legfőképp a kisfiamnak, hogy valóra váltotta az álmomat és tényleg olyan széppé tette azt a három napot, sőt (!!!), sokkal szebbé, mint azt képzeltem!
Van egy dal, ami mindig feleleveníti bennem ezt az érzést, mert azokban a csodás napokban mindig ezt a dalt hallgattam..., ami eddig is a kedvencem volt, de most már egész biztos, hogy az marad életem végéig...