2022.09.17. 12:06, Elekes Timea Izabella
Mindenkinek adott a lehetőség céljai megvalósitására...
Azt mondják a boldogság nem létezik, mert nem állandó. Csak örömök vannak. Én mégis boldog vagyok. Szerintem egyik legszebb szó, és igenis létezik. Nem biztos, hogy állandó, de attól még létezik.
Az a típus vagyok, aki a jelen pillanatomat fejezem ki. Konkrétan most a családra gondolok. A párom tudja, ha azt mondom szeretem, akkor valóban úgy van. Abban a pillanatban valóban úgy érzek. Ha valamiért éppen dühös vagyok rá, nem mondom, hogy szeretem. Elég hamis világban élünk, legalább a család legyen őszinte.
Persze vannak élethelyzetek, amikor nem célszerű kimutatás éppen mit érzünk. Nyilvánvaló, vannak kötelességeink, ezért "alkalomhoz illően" kell viselkednünk. Az élet csupa kompromisszum, ezért gondolom úgy, hogy a család az, ahol az igazi érzések megmutatkoznak. Otthon lazíthatunk, levakarharjuk a mosolyunk, félredobhatjuk az állarcunkat.
Most boldog vagyok, egész nap boldog voltam. Miért? Hmm... meg lehet fogalmazni ezt? Igen. Minden érzést meg tudok fogalmazni, ami azt illeti. Én pontosan tudom mit szeretek a páromban, mit várok magamtól, az embertársaimtól, az élettől.
Az elmúlt másfél hét betegséggel telt. Hét közepétől kezdtem dolgozni.
Nagyon beteg voltam. Azt nem tudom, most mennyire túlzok, mert mondtam már, hogy rosszabb vagyok, mint egy férfi, ha beteg vagyok... A lényeg, hogy hihetetlen mire képes a HIT. Eldöntöttem, meggyógyulok, mert hiányzott az életem. Számomra az nem élet, hogy fekszem. Gondolom másnak sem, hacsak nem céltalanul bolyong a világban... Nos, nem hiába mondják, hogy minden fejben dől el. Már hétvégén eldöntöttem, hogy hamarosan visszatérek a régi életembe, és jöhet ismét a pörgés. Szerdára úgy mondtam még biztosat, dolgozni fogok, hogy kedden még nem voltam jól teljesen. Nem akarom nagyon ecsetelni hogy éreztem magam, mert az előző bejegyzésben leirtam már. Egyszerűen nem voltam jól.
De lassan visszatértem, és aznap meg is áztam. Ha a férjem nem hoz száraz ruhákat, tudom, hogy estére ismét betegen feküdtem volna. Óriási hála most is.
Első napokban azért igyekeztem odafigyelni, hogy ne terheljem túl magam, kicsit pihenjek munka után. Pénteken azonban már pörögtem, amit annyira szeretek. Munka után edzés, könyvtár, futás, na és tanulás, sikeres vizsga. Nagyon eredményesnek éreztem magam, a napomat.
Kicsit szeretnék a sikerélményről beszélni. Hogy elém meg.
Arról már meséltem, hogy gyerekként milyen kudarcok értek. Azt éreztem, senkinek nem kellek, senki nem szeret ( csak a jó Isten, benne mindig hittem, és kézzelfogható bizonyítékok voltak/vannak rá, hogy segít és vigyáz ránk ). Azt éreztem fölöslegesen élek, teher vagyok mindenki számára. A tanárok elhitették, hogy nagyon buta vagyok. Ma vizsgáztam. Sikeresen. Szakmai továbbképzés volt. Mit éreztem? Elmondhatatlan örömöt, boldogságot. Én vagyok a világ legrosszabb puskázója, amit ma az edzőm is megerősített. Ez már köztudott szerintem. De ennek is van előnye. Tudjátok mi? Kénytelen vagyok így ténylegesen megtanulni a tananyagokat. Igyekszem pozitív lenni. Nekem küzdelem volt sokáig, a sok negatív beidegződés miatt, de ez is tanulható, hogyan legyünk pozitívak. Tényleg maximalista vagyok, ugyanis a vizsga után, aminek úgy indultam neki, hogy na még a puskázáshoz is béna vagyok, tuti nem is fog sikerülni, amikor pedig sikerült, majd' kiugrottam a bőrömből, és az volt az első kérdésem, ki a fene hitette el velem, hogy béna vagyok, lassú felfogással??? Utána pedig azt nem értettem, hogy lehet, hogy abban az egy kérdésben tévedtem és rossz választ adtam, és ezáltal 90 pontot értem el, mikor a 100at is elérhettem volna?!
Belegondolva, egy sikeres vizsga után, nem több, mint öt perc alatt ennyiféle fölösleges kérdés zajlott le bennem. Miért is? Mert ebbe neveltek bele... Nézzük csak. Elemezzük kicsit. Negatív hozzáállás. Sikeres teljesítmény. Határtalan öröm. Utána önvádlás, hogy lehetett volna ez jobb is. Mindez annak tudható be, hogy gyerekként nulla önbizalom, kialakult megfelelési kényszer, belső hangocska, jobb is lehettél volna ( mivel soha senkinek nem voltam elég jó ), határtalan öröm, hogy én, de tényleg én képes vagyok rá???? Szimpla pszichológia. Iszonyat sokat tanultam a pszichologiai kurzuson, és tanulok is, de erről most nem szeretnék bővebben....
Annyira hálás vagyok a jó Istennek. Hálás vagyok, hogy megmutatta többre vagyok képes. Adott elég bátorságot, hogy felfedezzem a képességeimet. Hihetetlen sok erő kellett ahhoz, hogy ilyen mértékű elvetettség érzés után bármibe is belefogjak. Elgondolkodtató... lehet ezért nem szerettem tanulni régen, mert folyton a negatív dolgokat zuditották rám.
Valószínű az írásaim java az önismeretről fog szólni. Milyen voltam régen, és milyen lettem ma. Nem akarom sajnáljon bárki is, igyekszem pofás kis történeteket is belecsempészni.
Egy eszembe is jutott. Akkoriban nem tűnt pofásnak, de visszagondolva most nagyon vicces.
Mivel Erdélyben születtem és ott nőttem fel, a román nyelv kötelező volt. A történelmet is románul tanították, akkoriban egy kukkot nem értettem belőle, arról nem is beszélve, hogy rosszul tanítják. Például, mint azt is, hogy Erdély mindig is Romániához tartozott... Nem így van.
Történt egyszer, hogy dolgozatot írtunk, és mindenki puskázott. Gondoltam én is megpróbálom. Olvasom románul a kérdést, románul a füzetemben a tananyagot. Találtam egy egyforma szót. Nos, lemásoltam mindent. Dolgozatjavítás után a tanár mondta, csak azért ad négyest, nem egyest ( Romániában az osztályozás a négy buktató jegynek számít ), mert vettem a fáradságot és legalább puskáztam. Tök jó fej volt vegülis, nem? De azzal kezdte, gyönyörűen leírtam, csak sajnos a témához köze nem volt. Hát, persze, még a kérdést sem értettem. De ez nem durva, hanem tényleg inkább vicces sztori.
A durva sztorik azok voltak, amikor azt mondogatták, soha semmi nem lesz belőlem. Magyar tanár dicsért, azt szerettem. A magányomnak köszönhető, hogy el kezdtem írni. Tizenhárom évesen írtam az első versem, naplót vezettem, és tizenöt évesen novellákat és mini regényeket írtam már. Ezeket mind odaadtam a magyar tanáromnak, aki tényleg értékelte.
Durva eset volt még az, amikor a román tanár a könyvvel úgy fejbe vert, hogy a hajcsatt megvágta a fejem és ömlött a vér. Vadbarom. Vagy egy másik tanártól annyira féltem, hiába tudtam a leckét, nem mertem megszólalni. Nagyon gyáva kislány voltam. Ezért van nagy szám most ott, ahol kell. Kiharcolom az igazamat. Nyilván olyan helyen, ahol értelme is van. Primitív emberekkel nem állok le. Nem tartom magam nagyra, félreértés ne essék, de például egy megkeseredett ember, aki abban leli csupán az örömét, hogy lehord, vagy azt várja az egész világ az ő rossz sorsát sajnálja, számomra borzasztó szánalmas, igazából annyira, hogy meg hagyom neki ezt az örömet, hiszen más neki úgyse maradt... Megtanultam az évek során, hogy mikor - hol kell beszélni, és mikor jobb hallgatni még akkor is ha nekem van igazam. Most már gyakran beérem azzal, ha én tudom, hogy igazam van.
Egyik nagy törést az okozta az életemben, hogy nekem mindig bizonygatni kellett az igazamat. Szörnyen fájt, hogy az osztálytársaim hazudtak és a tanárok nekik hittek, míg én igazat mondtam, és mindig engem büntettek. A mai napig elkísér ez az érzés, lehet nem hisznek nekem.
A férjem kérdezi mindig, de miért akarsz magyarázkodni? Erre én, ja tényleg, nem tudom. De már annyira nem is, mint régen. Nem érdekel, hisznek vagy sem. Utálom a hazugságot. Apám mindig hazudott. Igérgetett. Gyűlölöm a hazugságokat. Nem baj, ha valaki nem tesz meg valamit, de ne igérje meg!
Oka lehet annak is, hogy nem beszélek az iskolákról, csak miután már sikeres vizsgát tettem, mert félek az esetleges kudarctól. De ez is milyen? Ha nem sikerül, mi van? Megy tovább az élet. Kinek akarok annyira bizonyítani? Annyiszor felteszem magamnak a kérdést... Próbálkozom újra, ha meg nagyon nem akarok, akkor nem. Semmi nem történik. Ezt nagyon próbálom tanulni. Legyek már lazább... Ilyenkor mindig István jut eszembe. Ő mondta mindig ezt. Ma elmentem futni, és újra eszembe jutott. Nincs többé.
Bár a lelki problémák nagyon rányomták a bélyeget az egészségemre, és ennek köszönhető a lassú gyógyulás, igyekszem erősnek maradni. Sok gyógyszert vettem be, amíg beteg voltam, szinte semmit nem használt, egy hét után pedig antibiotikumot. A vége mégis az lett, hogy saját elhatározás kellet, hogy meggyógyulok. Főleg, hogy Arnold születésnapja is hétvégén volt. Bulit akartam neki szervezni, úgy mint tavaly, végül lemondtam, mert nem mondott mindenki biztosat, és valahol bántott az is, hogy a közelebbi barátok kicsit eltávolodtak. Azt nem mondtam, hogy ez csak az ők hibájuk miatt lenne. A lényeg, hogy jobb is így, mármint, hogy nem tartottam bulit, mert betegen igencsak rossz lett volna házigazdának lenni. Anyunál voltunk. Jó volt, de jövőre mindenképp szeretnék és színvonalasabb bulit Arnoldnak barátokkal.
A videókkal sajnos nem tudok olyan tempóval haladni, ahogy szerettem volna, de nyomós okom van rá, és egyik legnyomosabb érv ( már megint magyarázkodom ), hogy Arnold nem alszik annyit mint régen, így nehéz összehangolni, minden időm be van osztva így is, és nem utolsó sorban, valahogy ki is kell nézni a kamera előtt. De nem hagyom abba, mert szeretem. Egyébként, egy ilyen hosszú blog megírása, feltöltése, megosztása, durván két óra, míg egy videó durván tíz perc. Mindkettőt szeretem csinálni.
Kis pozitívum a végére:
Az időbeosztásom nem rossz. Csak a mai napomat nézve, reggeltől délig dolgoztam, utána edzés, könyvtár, futás, vizsga, gyerekkel játszás, blogírás. Ja, és futás után fél órát sikerült pihenni is.
Bírom, mikor valaki lát egy bármilyen fotót rólam, és azt mondja, mennyi ideje van. Ugyan már. Van gyerekem, dolgozom, tanulok, és hasonlók. Vajon minden apró részletet tud az, aki ilyen kijelentést tesz? Erre azt mondom, mindenki előtt ott van a lehetőség, csak meg kell ragadni, és okosan csinálva nagyon sok mindent el lehet érni. Bár elég későre tanultam meg én is, de megtanultam.
A titok nagyon egyszerű. Napi tervet készítek, és igyekszem ahhoz tartani is magam. Tehát ha valamit eltervezek, nem keresek kifogást, hanem csinálom. Csupán ennyi.
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Ölelés,
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )