2022.12.10. 17:28, Elekes Timea Izabella
Izgalmas év, még izgamasabb jövő...
Ez a hét konkrétan úgy indult, hogy máris várom a hétvégét. Minden reggel úgy ébredtem, hogy várom hazaérjek. Aztán indult a nap, és minden értelmet nyert, de mindig jó volt hazaérkezni.
Valahogy nagyon azt éreztem a héten, hogy nem találom a helyem. A borongós idő biztos közrejátszott, és hogy néha annyit cipeltem, azt hittem leszakad a hátam, és a hét utolsó két napján úgy fájt a torkom, hogy még levegőt venni is rossz volt. ( a blog véglegesítése alatt rendbe is jött a torkom - Sósborszesz és kockacukor, nagyon hatékony )
Lassan azt éreztem, bármennyire szeretem a munkámat, elérkezik majd a kérdés, amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy biztos ezt akarom és jó nekem ez?! Bár azt hittem mentálisan nem fogom inkább bírni, de aztán úgy néz ki fizikálisan. Hátam fáj, gyakori asztma rohamom van ( jó csúnya szó ez a roham ), és esős időben brutálisan fáj a lábam, ami sérült a baleset miatt sok - sok évvel ezelőtt. A migrén az már csak mellékes. Szóval, ha nekem ilyen problémáim vannak, vagy tudok dolgozni, vagy keressek mást. Kegyetlenül fogalmazva, nem vagyok alkalmas a munkára. De valójában akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, amikor néhány dolog nehezen oldódott meg, nehezebben tudtam kezelni, ráadásul mivel részmunkaidős lettem, így nyilván nem tudtam annyit vállalni mint teljes munkaidőben. És feltettem magamnak a kérdést, mennyire járnak jól velem? Valóban szükséges, hogy foglaljam a státuszt, amikor valaki esetleg jönne teljes munkaidőbe dolgozni? Ez fájdalmasan nyillalt belém. Találnék otthoni állást, és otthon annyit dolgozhatok, amennyit akarok, de azt nem akarom. Akárhogy fáj a lábam vagy bármi, de nekem ajándék a sok utazás. Jó, esőben nem a legkellemesebb, de egyébként nagyon szeretek utazni, meg gyalogolni. Más sem hiányozna, minthogy eltunyuljak, mert itthoni munkám van. Választhatnék közelebbi munkahelyet, de azt szintén nem akarnám, hogy csak a közelben mozogjak.
Jelenleg nem tudok dönteni, és nem is akarok. Az viszont nagyon foglalkoztat, hogy tudom sokkal többre vagyok képes, csak nincs elég önbizalmam. Nem is kapok sehonnan mostanában visszaigazolást, hogy jól csinálok bármit is. Most nem csak a munkára gondolok. Az élet minden területén. Tök egyedül érzem magam. Nem mutat senki irányt, mi is lenne a helyes döntés. Néha nullának érzem magam, néha pedig, hogy bármire képes vagyok. Amikor fáradt vagyok, na akkor tényleg nulla is vagyok. Nincsenek nagy hangulatingadozásaim, inkább azt mondanám stagnálok. Annyi mindent szeretnék csinálni, de nincs annyi időm, hogy leüljek, leírjam és döntsek. De majd lesz!! Hétvége felé hullafáradt vagyok. Esténként tanulok, tételeket dolgozok ki, a hét másik felében már délután pihenek a gyerekkel, mert nulla energia. Pedig mostanában még éjjel is alszom. Nehéz hónapok vannak mögöttem az tuti, de amióta a jó Istenre bíztam a dolgokat, azóta megnyugódtam. Mióta is? Egy hete. Azóta alszom viszonylag jól. De nem akar több energiám lenni mégse.
Azt tanultuk pszichológiából, hogy számtalan igénye van az embernek és úgy tudunk egyensúlyt tartani, ha minden igényük ki van elégítve. Másképp nem lehet teljes az életünk és nem is lehetünk teljes mértékben boldogok. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, nekem körülbelül ötven - hatvan százalékban kielégítő az életem. Nem tudok boldog lenni. És tudom ezeknek az okait. Változtatni kéne. Nem tudok...
Volt olyan, hogy valamit meséltem valakinek régebb, és megmondta a frankót, ami "észhez térített". Ma még az sincs, úgy érzem. A mindennapok monoton körforgása felemészti a lelket. Már nem az anyagiakról van szó. Nem minden a pénz. De picit javítanék az életünk minőségén mi tagadás, és ahhoz bizony pénz kell.
Jelenleg arra vágyom, egyedül elmenjek pár napra és rendbe tegyem a gondolataimat...
A pénz egy olyan eszköz, ami valóra valthatja az álmainkat, minőségibb életet élhetünk, ugyanakkor megmérgezheti is az életet.
Egy olyan sztár van, akit nagyon szeretek, egyik legnagyobb vágyam, találkozzak vele, éjjel - nappal hallgatom dalait kiskorom óta. Igazán felnézek rá, és akkor erősödött ez bennem igazán, amikor Magyarországra költöztem és elmesélte a gyerekkorát. Egy szegény, nagy családból származó ember, aki ilyen sokra vitte. Másodszorra mondja le a Budapesti fellépést. Gyógyíthatatlan beteg. Szegény Celine, borzasztóan sajnálom...
Az élet annyira kiszámíthatatlan és nem tudhatjuk mit tartogat a jövő számunkra. Nem tudni előre kinek mi van megírva.
Sok apróságnak örülhetünk, olykor mégis nehéz. Egyik nap este hat órára kellett vinni a gyereket Ortopédiára. Kellemes idő volt, és jó érzés fogott el. Hárman sétálunk a kivilágított téren. Éreztem a friss téli levegőt. Sok ember, mozgás, élet, ami kifejezetten tetszett. Szeretek itt lakni. Pár bosszantó dolog akad, de azokat leszámítva szeretem. Volt tervben költözés, de kérdezem én, miért nekünk kell mindig az ilyen fajta lépéseket megtenni? Plusz egy kérdés, amiről videóban fogok mesélni egyszer. Az a baj velünk emberekkel, hogy nem merünk kiállni az igazunk mellett. Hagyjuk magunkat, hogy más irányítson és hülyének nézzenek. Nem sírni kell és sajnálni magunkat, vagy a helyzetünket, hanem lépni. Ezt megtanultam már egy ideje. Már azt sem tudom mikor sírtam utoljára. Annyi bosszúság, fájdalom, keserűség, méreg, kudarc, minden ért, hogy átbillentem arra az oldalra, hogy sírni sem tudok. Megkeményített.
Egyik részem egy kemény, edzett nő, a másik egy kislány, aki tanácsra vár. Anyut szoktam felhívni, aztán marhára nem azt mondja, amire számítok vagy várok, és két perc alatt összeveszek vele. Utána elgondolkodom, és rájövök neki van igaza. Mint mindig. Az anya, az anya. Mindig és mindenkor. Van pár Anya - lánya témás videóm, amiben elmesélem, olyanok vagyunk mint a tűz és víz. Anya, aki mindent megmond, anya aki ezzel kiakaszt, anya, akinek mégis igaza van. Anya a minden, röviden.
El voltam igazából a munkámmal, mindennel, de ha egyedül maradtam, jöttek a gondolatok. Én maradtam és a gondolataim. Vagy mondhatom úgy is, hogy én és a magány. Olyankor akár egy zombi. Ez utazas közben van legtöbbször, es esténként. A buta kérdésekkel a fejemben. Elemezgettem magam. A gyerekkori falcs beidegződések, amiken bármennyire is próbálok változtatni, nem tudok. De legalább már nem kezdem máshoz hasonlítgatni magam, és nem utálok tükörbe nézni. Egy ideje el kezdtem többet adni magamra. Nem feltűnő dolgok, csak amik engem zavartak. Mondhatni, hogy esztétikai beavatkozások voltak, viszont, akii mindennap lát, valószínű nem is veszi észre a változást, de a közérzetemen és az önbecsülésemen javít, ha nem is túl sokat jelenleg, de javít.
Apróságoknak azért még mindig tudok örülni, még ha nem is tart túl sokáig. Arnold nagyon boldog a sok Mikulás csomagért. Idén négyszer jött hozzá a Mikulás. Az Ortopédián pedig közölték, rendben van a lába, és semmilyen extra cipőt nem kell már hordania. Vitattam az orvos állítását, míg nem újra megvizsgálta és megmutatta, mit is nézzek. Azért volt nehéz elhinnem, mert a korábbi orvosok megszidtak, sőt, akik a cipőt is készítették, miért nem csak olyanba járatom? Nem spórolok a gyerekemen, de az több tízezer, egy darab. Szóval nem csak olxan cipőt viselt. Ennek ellenére meggyógyult!! Óriási öröm számomra, hálás vagyok a jó Istennek!!
Na, és egy újabb fejlemény. Az Autizmus Alapítvány Január közepére adott időpontot, ami már csak azért is meglepő mert kb. jövőév végére ígérték, amire nem is reagáltam, annyira nevetségesnek találtam. Félre ne essék, nem becsülök alá senkit, tudom hosszas a várakozási idő, de a két - három év azért mégis csak nevetséges, főleg ha egy tanköteles gyerekről van szó...
Nem várok már csodákat sem szakorvosoktól, sem intézményektől. Ha most kéne beadnom a kérelmet kivizsgálásra ( ami saját döntés volt ), nem adnám be. Amíg figyelmen kívül hagyják azt, hogy nincsenek szakemberek, akik segíteni tudnának a fiamon és hozzá hasonló gyerekeken, csak összetett kézzel mondják, sajnos nem tudnak ebben segíteni, addig nem is nagyon érdekel milyen újabb "kódot biggyesztenek"rá. Amíg az óvoda ott tart, hogy egyetlen egy alkalommal nem tud biztosítani logopédust a fiamnak, vagy a szakszolgálat az óvodán belül a fiamnak, addig nem nagyon vagyok kíváncsi arra, hogy "mit is kéne csinálni ", a fejlődése érdekében. Sajnos amióta nincs logopédus az oviban, azóta nem javult a beszéd készsége a fiamnak, és a kommunikációja ha nem is romlott de egy helyben stagnál, és a hisztik kivaltó oka az, hogy nem tudjuk mit akar mondani a fiúnk. Már csak az volt bosszantobb, amikor azt mondták nekem, hogy elég jól beszél. Ez most komoly? Mihez képest, vagy kihez képest?
Na, ha eddig "unatkoztam", most nem fogok... Az Alapítvánnyal úgy voltam, meghallgatom őket, mert nem hittem tudnak segíteni. De úgy vagyok vele, ha már ott vagyunk, rájuk zudítom a tengernyi kérdésemet. Az óvodai megbeszélésen pedig meg lesz beszélve a logopédiai dolog. Én megértem ezt meg azt, én mindent megértek, de engem ki is ért meg?
A kis csendes kislányt túl sokszor hallgattaták el, és nem hagyták szóhoz jutni, emiatt most túl sok minden kikivánkozik belőle. Az évekig rettegésben élő lány rájött, hogy félelemben élni olyan, mintha nem is élne. Az önbizalomhiány pedig egy olyan visszafogó erő, amin jó ha javít, változtat, ha előrébb akar jutni az életben...
Néha mesélek olyan dolgokról, ami által jogosan merülne fel a kérdés, hogy mi van, ha az illető olvassa, akár intézmény, akár magán személy. A válaszom csupán annyi, hogy konkrét helyeket soha nem írok le, de egyébként is, én minden szavamért vállalom a felelősséget, és bízom benne más is így tesz... azaz, állok elébe, ha bárkit bántás érne. Sok eset van még, és ha a megmozdulásom semmit nem használ, kárba megy minden idő, energia, idegesség, minden, ugyanúgy kész vagyok nyíltan leírni. Tehát az fel sem merül bennem, hogy esetleg féljek, sőt, kiváló figyelemfelkeltő, és jó módja a célok elérésében. Ja, és ez nem beképzeltség, nem fenyegetőzés, csupán közlés.
Életem során nagyon sok mindent le kellett nyelnem, éltem rettegésben, kihasználtak, megfenyegettek, elhitették, hogy egy senki vagyok.
Én tudom mennyi idő kellett, hogy talpra álljak, és az egyik trauma után jött az újabb pofon. Tehát megtanultam, ha nem maradok erős, úgy gázolnak át rajtam, ahogy csak akarnak. Mindenki. Tehát ideje a saját érdekeimet előtérbe helyezni!!!
Az új év közeledtével ismét megtelik az ember reménnyel. Jobb jövőt várunk. Én is. Hiszek is benne. Sőt, a változás évének is nevezném a jövőévet. Még nem tudom pontosan milyen változások lesznek pontosan, de biztosra tudom, hogy lesz változás életem néhány területén... Lesz olyan, amit a jó Istenre bízunk teljes mértékben és lesz tudatos döntés.
A következő blogomban le fogom írni az évvégi összefoglalót is. Én is kíváncsi vagyok, mert csak jegyzeteltem, de nagyon izgalmas, tartalmas év van mögöttem és bízom benne a jövő év is hasonló lesz, kicsit kevesebb negatív történésekkel...
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok!
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó