2023.12.02. 16:59, Elekes Timea Izabella
Végre megélem a pillanatokat...
Az elmúlt két hét is szépen adagolt jót és rosszat. Az kirándulásunk Egerbe és Gödöllőre olyan jól sikerült, hogy határozottan ki merem jelenteni, hogy évek óta ez az első, ami tökéletes volt. Végre sikerült úgy ellazulni, hogy semmi és senki ne érdekeljen, csak a családom. Gyönyörű, kifogástalan, tágas, kényelmes szállásunk volt, és a kisfiúnk most először aludt egyedül egy szobában. Valószínű ezért is volt olyan tökéletes az a négy nap. Végre a férjemmel alhattam úgy, mint egy normális családban. De a túrázás is nagyon jó volt, és az hogy csak néha "hisztizett" Arnold fiúnk, ez már ajándék nekünk. Tíz km.t gyalogolt, szóval, ennyi belefért. A Gödöllői kastélyban pedig több, mint két órát voltunk, szóval, hogy a végén türelmetlen volt, azt is megértem. Istenem, mennyire csodálatos helyek, és annál nagyobb öröm nincs, mint hogy azokkal lehetünk együtt, és osztozhatunk ebben az élményben, akiket a legjobban szeretünk. Nagyon hálás vagyok ezekért a pillanatokért. Régebb egy - egy nyaralás után az utolsó nap már azon szomorkodtam, hogy haza kell jönni, pedig még nem is igazán élveztem a nyaralást. Most azonban azt éreztem, szívesen maradnék még, de ez egy igazán csodás kikapcsolódás volt, és feltöltődve jöttem haza.
Az azt követő napokban viszont sokat fájt a fejem sajnos. Volt olyan, hogy majdnem teljes három napig hánytam, és nem tudtam enni - inni sem, sőt még a szemem is alig bírtam nyitva tartani. Borzasztó rossz érzés volt. Ilyenkor az életkedvem egyenlő a nullával. Azóta amúgy nem iszok Colát, sem energiaitalt, és az étkezésemre is jobban odafigyelek, legalábbis próbálkozom. A kemény edzések nagyon hiányoznak, viszont igyekszem legalább a laza edzésekkel formában tartani magam. A hátam nagyon fáj, már csak azért is muszáj. A késői elalváson is igyekszem javítani, mert ezek mind - mind hazzájárulnak a migrénemhez, na meg persze az esős idő. Az asztmám olyan mértékben előjön sajnos ősztől, hogy már ismét az orrspray rendszeres használója vagyok, és csak reménykedem, hogy tavasszal sikerül búcsút venni tőle. A felső légúti problémám visszavezethető pár évre, Covid, oltás, stb., de valahogy mintha minden évben egyre rosszabb lenne...
Ezeket mind leszámítva jól vagyok, és jól vagyunk. A kisfiam nagyon egészséges, és míg a fele óvoda otthon van betegség miatt, Arnó jól van. Éjjelente van hogy köhög, de nem betegedik le. Vigyázok is rá, amennyire csak tudok. Egyik nap fojt az orra és eléggé köhögött, másnap rendben is volt. Nekem ez a legfontosabb.
Néha sok keserűség van a szívemben, de boldog vagyok. Keserűség azért van bennem, mert hiányzik a családom, és az ünnepek közeledtével mindig eszembe jut a gyerekkorom, amikor együtt volt a család és hogy milyen meghitt, tökéletes volt minden Karácsony. Fájdalommal tölt el a mai napig, hogy ilyen módon kellett a szeretett munkámtól megválni, szomorúsággal tölt el az emberek ridegsége, és hogy mennyire csak a saját érdekeit nézi mindenki. Beszéltük éppen a kedvesemmel, hogy mennyire önző világban élünk, hogy mindennek meg van ára, semmi nincs ingyen, önzetlen segítség nem igazán van. A beszélgetés úgy kezdődött, hogy megkérdezte, az az illető nem kérsezte azóta se hogy vagy, ugye. Mondtam nem, de tudtam eddig is, csak a pénzem kellett. De más is ilyen. De gondoljunk bele, akinek még őszinte családja sincs. Na, az az igazán szegény ember, és annak rossz nagyon. Mi legalább itt vagyunk egymásnak. Ha az élet dolgaira gondolunk sokat, lenne okunk a bánatra...
Ugyanakkor boldogság önt el, hogy itt van a férjem és a kisfiam, akik betöltik ezeket az üres tereket az életemben, és hogy hármunkat egy láthatatlan erős kapocs köt össze, érdek nélkül és feltétel nélkül szeretjük egymást. Ahogy elnézem a világot, ez is nagyon ritka manapság. Igazán szerencsés vagyok, amiért boldog és hálás vagyok a jó Istennek.
Hálás vagyok, hogy Arnold egy kiegyensúlyozott családban nőhet fel. Ez mindenkinek fontos ( lenne ), de neki különösen. A baleset óta még vita sincs itthon, nem hogy veszekedés. ( kemény pofont kaptunk az élettől, de észhez térített... ) Ezt nem is akarom most tovább ragozni. A tökéletes, harmonikus családi életünk ellenére viszont Arnold pár hete mégis mintha "kifordult volna magából". Nagyon el kezdett visszaszájjalni, és az utcán, boltban néha már szégyeljük, mert ebből az jön le, milyen neveletlen gyerek. A fenébe is, nem érdekel más mit gondol. Na jó, de. Mi mindig is úgy neveltük, ahogy mi helyesnek láttuk és az alap szabályok szigorú betartásával, amiket mi is mindennap alkalmazunk. Ez a: kérlek, köszönöm, légyszíves, bocsáss meg. Erre Arnold naponta többször közli velünk, hogy ő a főnök és azt kell csinálnunk, amit ő mond. Ez eleinte jópofa volt, és jót mulattam rajta, de eszembe nem jutott volna, hogy komolyan is gondolja. Na meg, amikor azt mondja az apjának: Viselkedj, Joey. Joey? Milyen új divat, hogy az apját a nevén szólítja?! Lenne még jó pár ilyen példa, de szerintem előbb ezt próbáljuk megemészteni... Az óvodában mindig dicsérték, és valóban igazi úriemberként viselkedett eddig, ezért ütött annyira szíven bennünket. És ahogy sejtettem, az oviban is ilyen mindenkivel, még az edzőjével el. Jó hogy kicsi még, de nálam az edző szent és sérthetetlen, amíg tart az edzés. Lényeg a lényeg, hogy már két napja azon vagyok, hogy elmagyarázzam, hogy mi a helyes és mi a nem helyes. Amúgy tudja, nem hülye gyerek. A második nap már történt változás, látszott, hogy felfogta. Nem szoktuk sem verni, sem büntetni. Igazából nem is volt szükség eddig erre. Most azonban szigorúbb szabályokat vezettünk be, amiben nagyon ügyesen próbált alkut kötni. Azt mondta, ok, de azért én vagyok a főnök, ugye? Hát nem édes?? El is gondolkodtam, hogy milyen sok ideig mardosott a bűntudat, hogy vajon mit rontottam el, miért lett S.N.I.s, auti. Persze azokról nem tehetek, és hiába tudtam, az önmarcangolás mégse hagyott alább. Most, amikor talán jogosan tehetném fel a kérdést, hogy mit rontottam el a nevelésben, egyszerűen azt érzem, semmit. Nulla önmarcangolás. Én a legjobb tudásom szerint neveltem/nevelem. Abban hiszek és azt vallom, hogy a szeretet, törődés, figyelem a legfontosabb. És ebben maximálisan túlteljesítünk. Meghallgatjuk a gyereket és válaszolunk. Nem mintha sok választásunk lenne, hiszen addig el nem hallgat, amíg nem válaszolunk, de belegondolva ez nem is baj. Csupán kimerítő, de az nagyon. Na de ha nem hallgatjuk meg a gyereket, rengeteg frusztráció lenne benne, ami a későbbiekben komoly problémákhoz vezethetnek. Ah, de jó, hogy olyan "kemény" gyerekkorom volt, mondhatnám. Inkább azt mondom, tanultam belőle... na és a sok könyvekből. Úgy gondolom egyébként, hogy a kisfiúnk csupán kezd szépen növögetni, és lassan az óvodát kinövi. Addig is igyekszem megtanítani, hogy ne mondjon olyan gyakran ellent, mert az iskolában ezt nem fogják díjazni, és a többi gyerekkel legyen inkább jóba, hogy elkerüljük azt, hogy a nagyok megverik. Nem szeretnék minden héten az igazgatóhoz járni. Azt tudom, hogy megfogom védeni, és nem engedem azt élje át, amit én. Engem bántottak sokat és senki nem védett meg. Én otthon voltam nagyszájú csak. Kaptam is pofonokat rendesen. Iskolában csendes voltam, mégis bántottak. Szóval, nekem nincsenek szép élményeim, és az előttem álló hónapokat arra szentelem, hogy megtaláljuk a fiammal azt az utat, ami jó lesz, ha majd odakerül. Egyenlőre nem tudom mire számítsak, de bizakodó vagyok, és hiszek abban, hogy a szép szóval és türelemmel el tudjuk érni azt, hogy megértse mi a helyes.
A napok java része ezzel megy el, hogy igyekszem foglalkozni a fiammal, játszani, beszélgetni sokat vele, és mellette persze készülünk az ünnepekre, amit idén különösen nagyon várok...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó