Mindig formálódunk, változunk, de az alaptermészetünk mindig meg marad. Ha ezt valaki nem tudja elfogadni, valószínű nem minket akar, hanem egy általa elképzelt embert...

Amikor készülök blogot írni, mindig azon gondolkodom, valami hasznosat írjak és értéket tudjak átadni. Ez nem mindig sikerül. Tulajdonképpen, egyik nagy előnye, hogy a saját oldalamon írok, az osztok meg, amit akarok, és ezt nagyon szeretem. Ez így jó. Akkor talán nem is kéne ezen agyaljak sokat. Jól esnek a levelek, üzenetek, amiket kapok, hogy szeretitek olvasni a blogomat. Hálás is vagyok ezért. Az érzéseimet osztom meg, és ugyanolyan személyes lehet, mint egy vers. A versben a meztelen lelkünket mutatjuk meg. Bár nem nagyon merem már olyan szinten megosztani, mint régen és mint mások, pedig sokszor megtenném. Talán az előítéletek miatt nem, másfelől, örülök, hogy az én verses oldalamon nincs mindenféle pletyka, fröcsögés, tiszteletlen kommentek. Ezért nem osztok meg olyan verset, mert az kiinduló forrása lehetne. Olvasok én olyan szerelmes verseket, hogy csak nézek nagyokat. Én is szoktam olyat írni, de nem publikálom. Nehéz egy nagyon érzéki, őszinte szerelmes verset úgy leírni, hogy ízléses és diszkrét is legyen. Ahogy régebb mondták rám, túl konzervatív vagyok... Na, de akkor hol az írás szabadsága?! Jöhetne a jogos kérdés.