A kisfiúnk elballagott az óvodából. Olyan hihetetlen. Tényleg olyan mintha most született volna. Hosszú utat jártunk be, most mégis olyan mintha egy pillanat lett volna csupán...

Nagyon boldog vagyok, és mérhetetlenül hálás. Hálás vagyok a jó Istennek, a férjemnek, az óvónéninek, a dadusoknak, a sorsnak... Kicsit kényszer költözés volt három évvel ezelőtt, és tulajdonképpen a javunkra vált. Óvodai téren mindenképp, mert egy nagyon szuper óvodába került a fiam, és az odaadó, elhivatott ovónéninknek is köszönhető, hogy Arnold óriásit fejlődött. 

Az iskolabeiratás zökkenőmentes volt, viszont a vizsgálatok után akadtak problémák, és komoly fejfájást okoztak. Valamiért végig kellett ezt az utat is járnom. Nem bánom, mert kaptam választ rá, hogy miért. Többet látok, többet tapasztalok... ez soha nem árt, hiszen jobban meggyőződök, hogy helyesen döntöttem. Nem részletezem ezt a részét, örülök, hogy túl vagyunk és rendeződött.  

Na de maradjunk az óvodánál... Még egy rövid ideig... 

Az ballagási előkészületekben bőven kivettem a részem, de élveztem a rohangálást, intézkedést. Mivel őszintén hálás vagyok a pedagógusoknak, így még jobban ki tudtam ezzel fejezni az érzéseimet. Hogy mennyire izgultam a ballagás miatt, hogy Arnold hogy teljesít? Nos, nehéz ezt megmondani. Tavaly a baleset miatt nem lehettünk ott, így kicsit zöld fülüként mentem. Na jó, annyira azért mégsem, hiszen meg volt örökítve a tavalyi is, tehát volt egy elképzelésem. De az elképzelésem felülmúlta az, hogy a kicsi fiam ilyen hosszú verset egyedül elszavalt. Gyönyörűen mondta a rímeket, nem akadt el, és eleve, hogy a sok ember elé kiált a mikrofonhoz, le a kalappal. Elmondani nem tudom azt az érzést, amikor ott akkor éreztem... Csordultig telt a szívem... Egy hónappal ezelőtt nem tudott még talán egy mondókát sem hibátlanul elmondani. Elképesztő nagy változás... Ez az élmény, az a nap egy életet meghatározó pillanat volt. Rájöttem, hogy az én életemben semmi az égvilágon nem olyan fontos, mint a kisfiam. Eddig is nagyon fontos volt nekem nyilván, de úgy érzem valami nagyon megváltozott bennem akkor. Eszembe jutott az én gyerekkorom. Teljesen más körülmények között nevelkedtem, mint Arnold, és más családi viszonyok között. Elgondolkodtatott, ha ennyi biztatást és szeretetet kaptam volna akkor, lehet én is vittem volna valamire annak idején... De ezen már nem akarok agyalni. Csupán az a valóságos tény elgondolkodtatott, hogy Arnold sokkal előrébb van a fejlődésben, mint én voltam. Bár nehéz ezt most így megítélni, hiszen én hat évesen mentem iskolában, míg Arnold közel nyolc éves lesz. Én is szerepeltem oviban, suliban, de nagyon pici szövegeket kaptam, mert alig mertem megszólalni. Teljesen mindegy. Akárhogy is volt, Arnold bátrabb, mint én voltam. Mar nem olyan szorongó, egyre bátrabb. Elképesztő érzés ez nekem. Egyszerre sírok és nevetek. Annyi félelem, annyi aggódás volt bennem. Persze azt nem állíthatom, hogy most már mindenben zseni lesz az iskolában, de az biztos, hogy sokkal nagyobb reményekkel és nyugalommal indítjuk a nagy utazásra... Sok mindent le tud írni, nagyon érdeklődő, nyitott, okos. Igaz, hogy a szakorvosi papírokon valahogy ezeket nem tüntették fel, csak a nagy lemaradásokat, de ezek már nem viselnek meg. Látom a képességeit is. Látom azt, amit más gyerekben nem... a jót is, nem csak a rosszat... Legfőképpen a jót, és egyre jobban látom... Iszonyú hosszú volt az út idáig, borzasztó traumákon kellett átmenni, és százszor elestem és feladtam, de százszor felálltam és újra kezdtem. És százszor megérte!!! Újra megtenném? Újra átmennék - e mindenen? Ezerszer is igen. Nem hiszek az örök szerelemben, de ez nem más, mint amit érzek a kisfiam iránt... A sok törődés, foglalkozás, szakemberek, és mi, szülők, minden amit tettünk, sikerült felkészíteni egy integrált isklolára, és esélyt adni a normális életre. Hálás vagyok az iskolai igazgató támogatásáért, biztatásáért, hogy olyan szeretettel és megértéssel fogadtak bennünket mindig. Nagy megnyugvás. Egyre jobb a teherbírása Arnoldnak. Csökkentek a hírtelen kitörések... Ezek talán soha nem múlnak el, de én már így is boldog vagyok, hogy nem olyan gyakoriak. Önszántából tanul. Több idegennyelvet is tanul jelenleg magától. Kezdte az angollal, de érdekli a román, olasz lett a kedvence, de már a spanyolt is elkezdte. Persze mindig jön, hogy segítsek, és azon kapom magam, hogy mindig tanultam valamit én is. Nem lehetek elég hálás a kisfiamnak. Nagyon sok mindent tanultam tőle. A telefon az alap, hogy mennyi mindent tanultam már tőle ( akaratom ellenére, hozzáteszem ), de a türelem és alázat... azt hiszem ezek nagyon fontosak az életben, és ebben mind ő segített nekem, hogy megtanuljam. Persze ő nem túl türelmes, amit nem is tagad, de pont ezért kellett nekünk ezt megtanulni. Persze mi is kiakadunk néha, hiszen azért emberek maradtunk, még ha néha robot üzemmódba váltunk is. 

Végtelen hála és béke van most a szívemben. Persze mindig vannak olyan élethelyzetek, amik nem hagynak teljes nyugalomban, és később mesélek még mi van most is folyamatban, meg mi az amiben megrekedtem. De alapvetően a blogom a továbbiakban a kisfiamról fog szólni. Persze a saját gondolataimat ugyanúgy megosztom az élet dolgaival kapcsolatosan, hiszen mégiscsak én írom, így a saját szemszögemből tudom ezeket leírni, de már nem rajtam lesz a fókusz, hiszen az már azóta másként van, amióta Arnold kisfiúnk megszületett... Hogy mennyire van ez így jól?! Csupán nézőpont kérdése... 

Köszönöm, hogy elolvastátok!

( esetleges hibák előfordulhatnak )

Iza