A hét nem indult valami fényesen... Nagyon nehéz úgy írni igazságot, hogy ne tűnjön "nyavalygásnak", amikor nem vagy túl jól és a nap sem süt fényesen... 

Bevezetésképp a mostani pillanatot írom le ( én például nagyon szeretek ilyeneket olvasni ). Metrón vagyok, általában akkor írok... Mindig tele van gyakorlatilag, és tizenkét megállót utazok, jó a vége felé le tudok ülni kicsit. Talán az iskola kezdésnek köszönhető, hogy minden jármű dugig van. Akaratlanul is látjuk, mit csinál a másik ember . Telefonozik, olvas, vagy csak előre bambul. Most egy felfújt szájú csajjal éppen összenéztem. Nem tudnám eldönteni, hogy tetszik - e magának... 

   Úgy érzem sodrodok az árral, teszem a dolgom, de a személyiség fejlődés érdekében semmit sem teszek . Mit értek ezalatt? Emberekkel való kommunikáció, társadalmi élet. Pedig nagyon szükséges szerintem. Néha valaki tükröt tart elénk, és megdöbbentő, amit látunk, azaz amit ők... Na igen... sokszor megkérdőjelezem, hogy valójában ők látják jól, hogy milyenek vagyunk? Lehetséges. De az érzéseinket kötve hiszem, hogy tudják. A napi bajainkat, küzdelmeinket pedig valószínű nem tudják, és még valószínűbb, hogy nem is érdekli őket. A héten sok minden történt, pedig hét közepe van még. Érdekes, milyen érzelmi kavalkádban találom olykor magam. Amit egyik nap látok egyféleképpen, másnap valahogy másképp, és nem is ugyanúgy érzés. Nem hiába mondják, ne hozzunk elhamarkodott döntést, sem dühösen, sem hírtelen felindulásból. Ezért nem is kéne ítéljünk hamar. De ha bárki engem kérdezne, egyáltalán nem kéne ítélkezzünk más felett. Senkit nem ismerünk teljesen. Nem tudjuk miért olyan, amilyen, miken ment keresztül, miért tart ott az életben ahol. Ez az élet olyan szép is lenne, ha nemi megértést, segítőkészséget mutatnak mások irányába, netán még mosolyognánk és kedvesek lennénk mással... ezzel segítenénk, bátorítanánk másokat... 

    Az iskola jól megy a fiamnak, ami nagy megkönnyebbülés. Vannak más jellegű gondok, de ettől már boldog vagyok, hogy nem "szenvedünk" az iskolában, és jók a tanítói. Olyan világ ez, ahol a kis dolgokat érdemes megbecsülni, különben csak a rosszat látnánk, és elvesznénk...

 

  Közben elérkezett a  hétvége... mivel sok minden történt a héten és pár negatív dolog is, így valami megváltozott bennem. Az pedig a hozzáállásom. A buszon történt két olyan eset, ami megdöbbentett. A közösségi oldalaimon megosztottam ezeket és a gondolatomat ezzel kapcsolatosan, így ide csak bemásolom: 

 

"Egy kis gondolat, történés...

Sokszor gondolkodom azon, milyen szép világ is lehetne egy kis egymásra figyeléssel, törődéssel, kedvességgel, segítőkészséggel, emberséggel... sok mindent tapasztaltam utazásaim során ... a mai történés kicsit azért megdöbbentett... 

Reggel egyik busz, amin utaztam a többi utassal együtt, iszonyú gyorsan száguldott. Egyszer egy nagy koppanás a körforgalomban, és egy idős bácsi a földön... közben a busz a megallóba érkezett. Senki nem segített a bácsinak. Odamentem, lehajoltam, megkérdeztem, hogy van és felsegíttettem. A buszvezető mit sem törődve, becsukja az ajtót, indulásra készen. Odakiáltok, ne csukja már be az ajtót, legyenszíves, mert le kell szállnom. A bácsi előre megy, végig kísérem. Rövid párbeszéd: "Ki adott jogsit magának, hogy az ülésről leesek, mi lenne ha hívnám a mentőket?" A sofőr ennyit mondott: "Hívja, vagy szálljon le, máskor kapaszkodjon." Mondta a bácsi, nem száll le. A buszvezető erre újra be akarja csukni az ajtót, mondom, várjon, mert leszállok, de előbb visszakísérem a bácsit. "Jó, de haladjunk", ez volt a válasza. Visszakísértem a bácsit, én meg kapkodtam, hogy le tudjak szállni... 

Délben, ismét egy buszon... egy kislány szól a sofőr bácsinak, hogy a tolókocsival le szeretnének szállni, és segíteni kell, mire a busz vezető ingerülten: "Tudom én mikor kell segíteni ", és meg se mozdult. Közben a tolókocsis kiabálta, hogy segítsen, mert le szeretne szállni. Türelmetlenül tette a dolgát ezek után...  

Mi lett ezzel a világgal??? Mire jó ez a nagy rohanás, türelmetlenkedés? Mi ez az arrogáns, bunkó, felelőtlen viselkedés??? Egyik buszvezető veszélyeztette az utasok életét, a másikat pedig nem érdekelte mi van velük... Felháborító és egyben szomorú is. Semmi bocsánatkérés, beismerés, segítőkészség... Szívügyem az idősek és gyerekek, kiskorom óta védelmezem Őket... Mindig azon elven működtem/működök, segítsünk másnak, ha pedig nem tudunk, ne ártsunk legalább... 

Néha álljunk meg egy percre, és gondolkodjunk el ezen..."

 

Nem értem a világot már születésem óta... én kisgyerekként olyan szép és tiszta világot képzeltem el, és amikor bántottak, állandóan az forgott a fejemben, miért kell ezt csinálni? Miért nem vagyok én jó és szerethető? Az apám megtagadott, ami csak fokozta ezt az érzést. Annyi kérdés volt bennem folyton, és nem volt kivel megbeszélnem, így soha nem kaptam választ ezekre, sem egy megerősítést, hogy én is szerethető ember vagyok. Az írás segített, és az Istenben vetett hitem...

 

A sok küzdelem, fájdalom, félelem olykor telítődik és nem mindig tudunk olyan jó emberek lenni... Jó embernek tartanak, és alapjában véve, én is annak tartom magam, pedig rájöttem nem vagyok túl jó ember. Az igaz, hogy a munkámmal nemes célt szolgálok, az időseket nagyon szeretem és a gyerekeket, de sajnos ennyi... Utóbbi időben annyira eluralkodott bennem az emberek iránti undor, hogy képtelen voltam szeretni. Még azokat sem tudtam igazán szeretni, akik nagyon fontosak voltak az életemben. Eltávolodtam attól, akit a világon a legjobban szerettem és segíett a nehéz időszakokban...aki az életet adta. Akinek annyi mindenért hálás lehetek. A jó Istentől. Ezáltal elvesztettem a hitem és az emberekben kezdtem bízni, ami a legnagyobb hiba... és most már tudom, hogy azért történt, ami történt... nem más a hibás, hanem én. És való igaz nehéz volt a gyerekkorom, és mindenért küzdenem kellett, de az nem segít, ha a sebeimet nyalogatom. Az Isten szeret, és jót akar nekünk. Nem utálhatom magam, hiszen tőle kaptam az életet, és Ő formál engem. Ha pedig nem tetszem magamnak, hát kérjem változtasson, formáljon át. Ha nincs önbizalmam, hát kérjem Őt, adjon, ha félek, kérjem, adjon bátorságot. Gyerekként hittem a legjobban. A magány Isten karjaiba küldött, ott vígasztalódtam. Sok rossz dolog kell történjen, hogy ugyanezt tegyük? Miénk a döntés. Nem vagyok túl jó ember, hiszen elégedetlenkedek. Elégedetlenkedek a külsőmmel, a képességeimmel, az életemmel... Pedig sikerült elköltözni és olyan otthonra lelni, ami szép és ahol jól érzem magam. Ahol boldogok lehetnénk,  ha hagynám

 Mégis belegondolva, hányszor adtam hálát, hogy sikerült?! Egészségesek vagyunk. Kell ennél több? Igaz a stressz miatt mostanában többször rosszabbul voltam, de azért mert nem hittem, csak vakon tettem a dolgom. Céltalanul próbáltam a célomat megvalósitani. Ezt így nem lehet. A lelkem ismét megbetegítette a testemet, és míg az ágyban feküdtem, azon gondolkodtam, hogyan tudok talpra állni, és változtatni. Hogy tudom kezembe venni az életem irányítását?! Segítséggel, egy nagyobb erő segítségével. Akkor jött ez a szembesülés... Nem rég elhunyt valaki, akit nagyon szerettem és aki nagyon hitt bennem.  Sokat bíztatott, és nagyon hiányzott ez... és hogy nem mesélhettem el a félelmeimet... váratlanul ért az elvesztése, hiszen két nap múlva találkoztunk volna, de búcsú nélkul végleg itt hagyott...  Nem értettem miért történt ez. Nagyon bántott. Jobb embernek látott, mint amilyen vagyok, de mellette elhittem, hogy tényleg jó ember vagyok, és ezáltal törekedtem is arra, hogy jobb ember legyek. Mindig rájövünk csak Isten tud igazán megváltoztatni, és Ő az egyetlen, aki mindig mellettünk van, soha nem hagy magunkra, és neki mindent elmondhatunk, megbízhatunk benne, anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy visszaél a bizalmunkkal, vagy elárul. Emlékszem, mennyire féltem az érettségitől, és zokogtam egyik este, hogy nem megy és feladom az egészet. Egy belső hang ennyit mondott, meg lesz az érettségid. Elképesztő érzés volt. És valahogy erőt kaptam a folytatáshoz... Bár időközben az igazgató helyettes, aki egyben a tanárom is volt, és ő is nagyon hitt bennem, bíztatott, elhunyt, mielőtt a jó hírt közölhettem volna vele, hogy sikerült, és milyen hálás vagyok mindenért... Nem tudom erre sem a választ, miért kellett távoznia olyan fiatalon, de egyik küldetése az életben az volt, hogy bíztasson, tanítson... és nagyszerűen végezte. A jó Istennek semmi nem lehetetlen, ha valami nem sikerül, az is okkal történik, mert a legjobbat akarja nekünk. De ha valamit nagyon akarunk, támogat benne, és segít. Hiszem. Újra hiszek. Nem voltam túl jó ember, mert hálátlan voltam. Annyi minden sikerült már, amit szerettem volna, és valahogy elfelejtettem ezeket, csak a rossz dolgokra és kudarcokra fókuszáltam. Bizonyítani akartam, azt hiszem másoknak jobban is, mint magamnak. Nem sikerult mégse jól. Kerestem az okokat és a hibákat. Ha valaki durvábban szólt rám, órákig kerestem a hibát magamba, mit vétettem neki, hogy ilyen velem. Rájöttem, nem másnak kell változni, hanem nekem. Csupán jó indulatból mondják, változtassak a gondolkodásomon. Ezt eddig nem láttam be. Azaz, úgy éreztem, lehetetlent kérnek. Nem másért kell változzam, hanem magamért. Egyedül ez nem megy, tudom, de Isten segítségével megy. Ha anyut a rákból meggyógyította orvosok nélkül... milyen más bizonyíték kell még, hogy nincs lehetetlen?! 

Van egy gyönyörű, egészséges, különleges kisfiam, és egy csodálatos férjem, aki szeret, és sokszor nem értem miért, és kételkedek is... Miért? Mert, amíg nem tudom magam szívből szeretni, addig nem fogom tudni elhinni, hogy más is szeret. És ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Milyen alapon utálom a testem?! Vagy egyáltalán a személyiségem?! Nagyon sok hibámra észméltem ma rá... a hiba, a magamról való hibás gondolkodás... Rég voltam ilyen  belátó... Nem hiába történnek a dolgok, mélyen hiszek ebben. Napokig vergődtem és hibáztattam a sorsot, hogy kiszúrt velem egy szerencsétlenül sikerült nap miatt... pedig nagy tanulság volt, és talán életre szóló változás is, legalábbis hiszek benne, hogy ez a meglátásom most már meg marad, és a blog elején, amit a hét közepén írtam, ez volt, amit kerestem. Tudtam nem jó úton haladok, és változtatnom kell, ha sikeres eredményt és boldogságot akarok. Hogyan tudnánk a lelkünket másképp ápolni, ha nem csendesedünk el, és nézünk mélyen magunkban, és figyelünk Isten szavára, hogy hív... és alázattal belátjuk, hogy hibáztunk, és mélyen hiszünk benne, hogy egyedül Ő képes kiragadni a mélyből... 

 

 

Köszönöm, hogy elolvastátok!

 

( esetleges hibák előfordulhatnak )

 

Iza 

A hét nem indukt valami fényesen... Nagyon nehéz úgy írni igazságot, hogy ne tűnjön "nyavalygásnak", amikor nem vagy túl jól és a nap sem süt fényesen... 

Bevezetésképp a mostani pillanatot írom le ( én például nagyon szeretek ilyeneket olvasni ). Metrón vagyok, általában akkor írok... Mindig tele van gyakorlatilag, és tizenkét megállót utazok, jó a vége felé le tudok ülni kicsit. Talán az iskola kezdésnek köszönhető, hogy minden jármű dugig van. Akaratlanul is látjuk, mit csinál a másik ember . Telefonozik, olvas, vagy csak előre bambul. Most egy felfújt szájú csajjal éppen összenéztem. Nem tudnám eldönteni, hogy tetszik - e magának... 

   Úgy érzem sodrodok az árral, teszem a dolgom, de a személyiség fejlődés érdekében semmit sem teszek . Mit értek ezalatt? Emberekkel való kommunikáció, társadalmi élet. Pedig nagyon szükséges szerintem. Néha valaki tükröt tart elénk, és megdöbbentő, amit látunk, azaz amit ők... Na igen... sokszor megkérdőjelezem, hogy valójában ők látják jól, hogy milyenek vagyunk? Lehetséges. De az érzéseinket kötve hiszem, hogy tudják. A napi bajainkat, küzdelmeinket pedig valószínű nem tudják, és még valószínűbb, hogy nem is érdekli őket. A héten sok minden történt, pedig hét közepe van még. Érdekes, milyen érzelmi kavalkádban találom olykor magam. Amit egyik nap látok egyféleképpen, másnap valahogy másképp, és nem is ugyanúgy érzés. Nem hiába mondják, ne hozzunk elhamarkodott döntést, sem dühösen, sem hírtelen felindulásból. Ezért nem is kéne ítéljünk hamar. De ha bárki engem kérdezne, egyáltalán nem kéne ítélkezzünk más felett. Senkit nem ismerünk teljesen. Nem tudjuk miért olyan, amilyen, miken ment keresztül, miért tart ott az életben ahol. Ez az élet olyan szép is lenne, ha nemi megértést, segítőkészséget mutatnak mások irányába, netán még mosolyognánk és kedvesek lennénk mással... ezzel segítenénk, bátorítanánk másokat... 

    Az iskola jól megy a fiamnak, ami nagy megkönnyebbülés. Vannak más jellegű gondok, de ettől már boldog vagyok, hogy nem "szenvedünk" az iskolában, és jók a tanítói. Olyan világ ez, ahol a kis dolgokat érdemes megbecsülni, különben csak a rosszat látnánk, és elvesznénk...

 

  Közben elérkezett a  hétvége... mivel sok minden történt a héten és pár negatív dolog is, így valami megváltozott bennem. Az pedig a hozzáállásom. A buszon történt két olyan eset, ami megdöbbentett. A közösségi oldalaimon megosztottam ezeket és a gondolatomat ezzel kapcsolatosan, így ide csak bemásolom: 

 

"Egy kis gondolat, történés...

Sokszor gondolkodom azon, milyen szép világ is lehetne egy kis egymásra figyeléssel, törődéssel, kedvességgel, segítőkészséggel, emberséggel... sok mindent tapasztaltam utazásaim során ... a mai történés kicsit azért megdöbbentett... 

Reggel egyik busz, amin utaztam a többi utassal együtt, iszonyú gyorsan száguldott. Egyszer egy nagy koppanás a körforgalomban, és egy idős bácsi a földön... közben a busz a megallóba érkezett. Senki nem segített a bácsinak. Odamentem, lehajoltam, megkérdeztem, hogy van és felsegíttettem. A buszvezető mit sem törődve, becsukja az ajtót, indulásra készen. Odakiáltok, ne csukja már be az ajtót, legyenszíves, mert le kell szállnom. A bácsi előre megy, végig kísérem. Rövid párbeszéd: "Ki adott jogsit magának, hogy az ülésről leesek, mi lenne ha hívnám a mentőket?" A sofőr ennyit mondott: "Hívja, vagy szálljon le, máskor kapaszkodjon." Mondta a bácsi, nem száll le. A buszvezető erre újra be akarja csukni az ajtót, mondom, várjon, mert leszállok, de előbb visszakísérem a bácsit. "Jó, de haladjunk", ez volt a válasza. Visszakísértem a bácsit, én meg kapkodtam, hogy le tudjak szállni... 

Délben, ismét egy buszon... egy kislány szól a sofőr bácsinak, hogy a tolókocsival le szeretnének szállni, és segíteni kell, mire a busz vezető ingerülten: "Tudom én mikor kell segíteni ", és meg se mozdult. Közben a tolókocsis kiabálta, hogy segítsen, mert le szeretne szállni. Türelmetlenül tette a dolgát ezek után...  

Mi lett ezzel a világgal??? Mire jó ez a nagy rohanás, türelmetlenkedés? Mi ez az arrogáns, bunkó, felelőtlen viselkedés??? Egyik buszvezető veszélyeztette az utasok életét, a másikat pedig nem érdekelte mi van velük... Felháborító és egyben szomorú is. Semmi bocsánatkérés, beismerés, segítőkészség... Szívügyem az idősek és gyerekek, kiskorom óta védelmezem Őket... Mindig azon elven működtem/működök, segítsünk másnak, ha pedig nem tudunk, ne ártsunk legalább... 

Néha álljunk meg egy percre, és gondolkodjunk el ezen..."

 

Nem értem a világot már születésem óta... én kisgyerekként olyan szép és tiszta világot képzeltem el, és amikor bántottak, állandóan az forgott a fejemben, miért kell ezt csinálni? Miért nem vagyok én jó és szerethető? Az apám megtagadott, ami csak fokozta ezt az érzést. Annyi kérdés volt bennem folyton, és nem volt kivel megbeszélnem, így soha nem kaptam választ ezekre, sem egy megerősítést, hogy én is szerethető ember vagyok. Az írás segített, és az Istenben vetett hitem...

 

A sok küzdelem, fájdalom, félelem olykor telítődik és nem mindig tudunk olyan jó emberek lenni... Jó embernek tartanak, és alapjában véve, én is annak tartom magam, pedig rájöttem nem vagyok túl jó ember. Az igaz, hogy a munkámmal nemes célt szolgálok, az időseket nagyon szeretem és a gyerekeket, de sajnos ennyi... Utóbbi időben annyira eluralkodott bennem az emberek iránti undor, hogy képtelen voltam szeretni. Még azokat sem tudtam igazán szeretni, akik nagyon fontosak voltak az életemben. Eltávolodtam attól, akit a világon a legjobban szerettem és segíett a nehéz időszakokban...aki az életet adta. Akinek annyi mindenért hálás lehetek. A jó Istentől. Ezáltal elvesztettem a hitem és az emberekben kezdtem bízni, ami a legnagyobb hiba... és most már tudom, hogy azért történt, ami történt... nem más a hibás, hanem én. És való igaz nehéz volt a gyerekkorom, és mindenért küzdenem kellett, de az nem segít, ha a sebeimet nyalogatom. Az Isten szeret, és jót akar nekünk. Nem utálhatom magam, hiszen tőle kaptam az életet, és Ő formál engem. Ha pedig nem tetszem magamnak, hát kérjem változtasson, formáljon át. Ha nincs önbizalmam, hát kérjem Őt, adjon, ha félek, kérjem, adjon bátorságot. Gyerekként hittem a legjobban. A magány Isten karjaiba küldött, ott vígasztalódtam. Sok rossz dolog kell történjen, hogy ugyanezt tegyük? Miénk a döntés. Nem vagyok túl jó ember, hiszen elégedetlenkedek. Elégedetlenkedek a külsőmmel, a képességeimmel, az életemmel... Pedig sikerült elköltözni és olyan otthonra lelni, ami szép és ahol jól érzem magam. Ahol boldogok lehetnénk,  ha hagynám

 Mégis belegondolva, hányszor adtam hálát, hogy sikerült?! Egészségesek vagyunk. Kell ennél több? Igaz a stressz miatt mostanában többször rosszabbul voltam, de azért mert nem hittem, csak vakon tettem a dolgom. Céltalanul próbáltam a célomat megvalósitani. Ezt így nem lehet. A lelkem ismét megbetegítette a testemet, és míg az ágyban feküdtem, azon gondolkodtam, hogyan tudok talpra állni, és változtatni. Hogy tudom kezembe venni az életem irányítását?! Segítséggel, egy nagyobb erő segítségével. Akkor jött ez a szembesülés... Nem rég elhunyt valaki, akit nagyon szerettem és aki nagyon hitt bennem.  Sokat bíztatott, és nagyon hiányzott ez... és hogy nem mesélhettem el a félelmeimet... váratlanul ért az elvesztése, hiszen két nap múlva találkoztunk volna, de búcsú nélkul végleg itt hagyott...  Nem értettem miért történt ez. Nagyon bántott. Jobb embernek látott, mint amilyen vagyok, de mellette elhittem, hogy tényleg jó ember vagyok, és ezáltal törekedtem is arra, hogy jobb ember legyek. Mindig rájövünk csak Isten tud igazán megváltoztatni, és Ő az egyetlen, aki mindig mellettünk van, soha nem hagy magunkra, és neki mindent elmondhatunk, megbízhatunk benne, anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy visszaél a bizalmunkkal, vagy elárul. Emlékszem, mennyire féltem az érettségitől, és zokogtam egyik este, hogy nem megy és feladom az egészet. Egy belső hang ennyit mondott, meg lesz az érettségid. Elképesztő érzés volt. És valahogy erőt kaptam a folytatáshoz... Bár időközben az igazgató helyettes, aki egyben a tanárom is volt, és ő is nagyon hitt bennem, bíztatott, elhunyt, mielőtt a jó hírt közölhettem volna vele, hogy sikerült, és milyen hálás vagyok mindenért... Nem tudom erre sem a választ, miért kellett távoznia olyan fiatalon, de egyik küldetése az életben az volt, hogy bíztasson, tanítson... és nagyszerűen végezte. A jó Istennek semmi nem lehetetlen, ha valami nem sikerül, az is okkal történik, mert a legjobbat akarja nekünk. De ha valamit nagyon akarunk, támogat benne, és segít. Hiszem. Újra hiszek. Nem voltam túl jó ember, mert hálátlan voltam. Annyi minden sikerült már, amit szerettem volna, és valahogy elfelejtettem ezeket, csak a rossz dolgokra és kudarcokra fókuszáltam. Bizonyítani akartam, azt hiszem másoknak jobban is, mint magamnak. Nem sikerult mégse jól. Kerestem az okokat és a hibákat. Ha valaki durvábban szólt rám, órákig kerestem a hibát magamba, mit vétettem neki, hogy ilyen velem. Rájöttem, nem másnak kell változni, hanem nekem. Csupán jó indulatból mondják, változtassak a gondolkodásomon. Ezt eddig nem láttam be. Azaz, úgy éreztem, lehetetlent kérnek. Nem másért kell változzam, hanem magamért. Egyedül ez nem megy, tudom, de Isten segítségével megy. Ha anyut a rákból meggyógyította orvosok nélkül... milyen más bizonyíték kell még, hogy nincs lehetetlen?! 

Van egy gyönyörű, egészséges, különleges kisfiam, és egy csodálatos férjem, aki szeret, és sokszor nem értem miért, és kételkedek is... Miért? Mert, amíg nem tudom magam szívből szeretni, addig nem fogom tudni elhinni, hogy más is szeret. És ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Milyen alapon utálom a testem?! Vagy egyáltalán a személyiségem?! Nagyon sok hibámra észméltem ma rá... a hiba, a magamról való hibás gondolkodás... Rég voltam ilyen  belátó... Nem hiába történnek a dolgok, mélyen hiszek ebben. Napokig vergődtem és hibáztattam a sorsot, hogy kiszúrt velem egy szerencsétlenül sikerült nap miatt... pedig nagy tanulság volt, és talán életre szóló változás is, legalábbis hiszek benne, hogy ez a meglátásom most már meg marad, és a blog elején, amit a hét közepén írtam, ez volt, amit kerestem. Tudtam nem jó úton haladok, és változtatnom kell, ha sikeres eredményt és boldogságot akarok. Hogyan tudnánk a lelkünket másképp ápolni, ha nem csendesedünk el, és nézünk mélyen magunkban, és figyelünk Isten szavára, hogy hív... és alázattal belátjuk, hogy hibáztunk, és mélyen hiszünk benne, hogy egyedül Ő képes kiragadni a mélyből... 

 

 

Köszönöm, hogy elolvastátok!

 

( esetleges hibák előfordulhatnak )

 

Iza