Egy igazi csoda a gyerekem...2024.09.28. 16:58, Elekes Timea Izabella
Hála van a szivemben...
Az élet olyan szakaszában vagyok, amire azt mondom okom van az örömre, bánatra, elégedettségre, elegedettlenségre, és még folytathatnám... Belegondolva, talán mindig is ez jellemezte az életemet/életünket, csupán nem mindig tudtuk irányítani, melyik része dominálnjon...
Hú de rohannak a napok, hetek. Ha jön egy siker vagy kudarc, idő sincs rá hogy átéljük... Sok minden történik, és valóban érnek pozitív és negatív meglepetések. Átélem ugyan a rossz pillanatokat, de már nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam az a mérhetetlen fájdalom, ami megbetegíti a lelkem, majd a testem. Igyekszem nagyon józanul gondolkodni, és jó irányba terelni az életemet. Elsősorban a gondolataimat, hiszen az életet gyakran nem tudjuk mi irányítani, de én továbbra is bízom az Istenben, és hiszem, hogy minden okkal történik. Nem keresem már folyton a választ, hogy azonnal tudjam mi miért történt. Igyekszem a múltat kicsit jobban hátra hagyni és a jövőbe tekinteni. Bántanak dolgok, de már nem engedem, hogy a földbe tiporjon. Az emberek viselkedését, sokszor a rosszindulatot nem tudom elviselni, de nem voltam soha bosszúálló, hiszen tudom, hogy mindenki vissza kapja az élettől azt, amit adott...
Múlt héten Erdélyben voltunk esküvőn. Csodás lagzi volt, közel négyszáz vendéggel. Nem vagyok bulizós típus, nem táncoltam, az igaz. Nekem nagyon rövid korszakom volt, amikor házibulit rendeztem, bár akkor jó gyakran, és a jó zenékre táncoltam a barátaimmal. Azt élveztem, de nem igazán jártam disco.ba sem. Amióta a fiam megszületett, még inkább háttérbe szorult a buli, éjszakázás, az lettem, aki este lefekteti a kisfiát fél nyolckor, és a legnagyobb kikapcsolódás az írás, olvasás, zenehallgatás, relaxálás, vagy éppen tanulás. Amikor látom az ismerőseim mennek buliba, vagy látok jó kis bulis fotókat, elfog néha a vágy, hogy én is menjek, de elég hamar ráebredek, nem nekem való. Én nehezen bírom az éjszakázást, utálom az alkoholt, és nem bírom a cigi szagát sem. Táncolni pedig régen szerettem, ma már azt sem. Lehet unalmasnak tűnök, de ilyen vagyok. Szeretek a kisfiammal tanulni például. Most annyira lelkes, és tanulékony. Akadnak nehézségek is, de ebbe nem szeretnék most belemenni, mert rosszabbra számítottam, tehát nincs okom panaszra... Hálás vagyok a jó Istennek. A kisfiam rengeteg örömöt ad, szeretek vele beszélgetni, az ahogy mesél az édes kis sejpitéssel, amikor lelkesen magyaráz... a számítógépet már jobban kezeli mint én, pedig én sem vagyok rossz benne. Később biztos tanítani fog engem. Iskola kezdés előtt rossz eredményeket hoztak ki, és semmi jóval nem bíztattak... el voltam keseredve, hiszen minden autista gyerekben van valami, ami kitűnő, de az enyémben semmit nem találtak... meséltem nekik, milyen gyorsan kirakja a puzzlet és milyen szépen épít a logóval, de a szakemberek nem tartották nagyra a logikáját. Sokáig vergődtem, és nehéz döntés előtt álltam, amikor iskolát választottunk. Úgy érzem jót választottunk. A fiam szeret iskolába járni és jól tanul. Van, amikor kicsit türelmetlenebb és történt kis affér az iskolában, amiért kaptam a fejmosást, de nekem egy kérésem volt, és pedig az, ne kritizálják a nevelésünket. Hiszek a saját módszerünkben, és alázattal mondom, büszke vagyok magunkra. A legnehezebb pillanatokban/években sem volt segítségünk, és mi emberfeletti erővel küzdöttünk és maradtunk talpon... együtt a férjemmel... sok mindent feladatunk... a saját életünket is... de nem ragozom... Szóval, mindenkitől csak azt kérem, tartsa meg magának a véleményét, vagy menjen végig abban a cipőben, amiben mi, járja végig az utat és utána meghallgatom, mit csinált volna másképp... kíváncsi is lennék rá... vagy legyek teljesen őszinte? Nem is vagyok annyira kíváncsi, mert meggyőződésem, hogy amit lehetett megtettünk a gyerek érdekében. Évekig ostoroztam magam, hogy mit rontottam el, de ennek már jó ideje vége. A fiam tisztelettudó és engedelmes. Elfogult vagyok nyilván, de a valóságnak megfelelnek ezek a tények. Hálás vagyok, hogy az anyukája lehetek.
A háláról eszembe jut az, hogy mennyi mindenért és mindenkiért hálás lehetek még. A férjem családja egy áldás. Amennyi szeretetet, törődést, odaadást kapok tőlük... tiszta szívből szeretem őket. Hálás vagyok az életünkért, az otthonunkért, hogy van mit ennünk, az egészségünkért, ami a legnagyobb kincsünk. Ezt akkor értékeljük a legjobban, ha egy kicsit betegek vagyunk.
Két nappal ezelőtt pedig igencsak beteg lettem... egy bejegyzésemet osztom meg, amiben elmesélem:
"Az élet árnyait olykor muszáj megtapasztalni, hogy értékelni tudjunk dolgokat... a tegnapi este és éjszaka egy rémálom volt számomra... de ennek köszönhetően ismét jobban tudom értékelni az egészséget ...
Az utóbbi egy hétben nagyon sok finomságot ettünk a tüneményes vendéglátóinknak köszönhetően ( erről majd később ). Hazatérve ismét könnyű kaját keresve, gondoltam egy yoghurt lesz a vacsi. Megkóstoltam, utána láttam leját tizennégy napja... Nem sokra rá tele lettem kiütéssel, és zsibbadni kezdett a torkom, nyelvem... vitaminok, allergia elleni gyógyszereket vettem be, és vártam múljon a rosszullét... éjjel nem kaptam levegőt, nem tudtam aludni, a torkom borzasutóan fájt, és még erős torok sprayt is fújtam rá, amit nem éreztem, és nem kellett volna... Nehéz napom volt, igen, de arra gondolok, mellettem volt a párom, másik szobában a kicsi fiam... hatalmas erőt kap ilyenkor az ember... Mindig van akinek számítunk, ezt ne feledjük el soha... "
Minden okkal történik, ebben hiszünk a férjemmel. Történnek negatívnak tűnő dolgok is, amikre azt mondjuk, hogy valamiért így kellett történjen. Hiszünk abban, hogy amit az ördög elvesz tőlünk, a jó Isten visszaadja. Számtalan példa volt, hogy sokkal jobban jártunk dolgokkal. Hiába akartunk egy bizonyos dolgot, nem jött össze, és helyette sokkal jobbat kaptunk.
Hogy mennyire érnek kudarcok? Érnek kudarcok. De a kudarcokat már nem kudarcként élem meg, hanem tanulságként. Jó emberismerőnek tartom magam. Nem kezelek jól minden helyzetet, az tény, de sok esetben jól átlátom a dolgokat. A hazugságot, a kétszínűséget, álszentséget, lehúzást, kihasználást, érzelmi zsarolást, és még sorolhatnám... a gyerekemért száz százalékban kiállok, és nem engedem hasonló dolokban benne legyen. ( lesz ideje önállóan is kivédeni majd ezeket ) Én sokszor hagyom magam, mert a sors keze úgyis lecsap egyszer mindenkire... nem is nekem kell elszámolni a lelkiismerettel... Emberekben hinni nagy hiba...
A kisfiam nagyon őszinte lélek. Ilyen téren féltem nagyon, mert ez a világ pont hogy nem őszinte. Én nem vágyom nagy világi életre, így készen állok akár életem végéig vigyázni a gyermekemre és mellette lenni, ha kell. De bízom abban, hogy önálló lesz. Ő készül a nagybetűs életre. Tervei vannak. Elképesztő gyerek... órákon át tudnék áradozni róla... És ha most olyan ember olvassa, akinek fogalma nincs milyen egy autista gyereket nevelni, akár azt is gondolhatja, hogy csak a könnyű dolgok léteznek... Meghagyom most ebben a téves hitben, mert amennyire csak tudom, háttérbe szorítom a nehézségeket, és csak nagy szükség esetén mesélek ezekről, vagy amikor már nem bírom...
Bevonzuk a jó és rossz dolgokat egyaránt. A pozitív gondolkodás pedig hozzá segít, hogy a jó dolgok következzenek be. Persze vannak külső hatások, amik/akik próbálnak elbizonytalanítani, de azok nem tudják, hogy sokkal erősebb fegyver van nálam... az pedig a Hit. Belefáradtam a kesergésbe... a jó Isten tud csak békességet adni, így hozzá fordulok... és hiszem, hogy segít... mert a hit egy nagyon fontos fegyver, hogy túl éljük a mát és túl éljük a holnapot...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó