Elgondolkodtató milyen is az élet… Annyi minden történik életünk során, de hogy ezt kicsit leszűkítsük, beszéljünk csak a szerelemről.

Legtöbbünk mind volt szerelmes már, legalább egyszer, és többnyire tinédzser korban ( de már óvodában is előfordult ), vagyunk hajlamosak rózsaszínben látni a világot. Jön egy mindent elsöprő érzés, gyakran még fogadalmat is teszünk, hogy örökké egymáséi leszünk. Aztán egyszer csak minden megváltozik, kihalnak az érzelmek, elfelejtjük az ígéretünket, jó esetben békésen válunk el, és mindenki külön megy a dolgára…

Én is így voltam ezzel. Egyik szomszédom szerint jártam vele már oviban. Ezt erősen kétlem, mivel nagyon visszahúzódó voltam, és az első nap maradt meg nekem csak az oviból, amikor anyu ott hagyott és keservesen sírtam. Suliba volt egy két „szerelmem”, de inkább csak… izé…, hogy is szokták mondani? Együtt jártunk. Első szerelmem tizenöt évesen volt. Erről a „Pár perc Izával” műsorban meséltem. Jaj de szerelmes voltam.  Mennyire szerettem, és milyen nagyot csalódtam. De a nagy Ő – nek köszönhetem, hogy írok, ugyanis akkor kezdtem el írni verseket, novellákat, regényeket, naplót. Romantikus és álmodozó voltam. A mai napig az vagyok. Ez a hideg, kemény világ bármennyire is ki akarja ölni az emberiségből ezeket az érzéseket, nem tudja. Belőlem nem, mert menthetetlenül álmodozó vagyok. Képes vagyok például arra, hogy utazok a buszon, és közben megszűnik körülöttem a világ, mert egy csodás, szép álomvilágba lépek… lehet ezért van az, hogy nem veszek észre ismerősöket, szóval bocsánat mindenkinek!

Tehát tizenöt évesen nagyon szerelmes voltam, aztán jött a csalódás. Nehéz időszak volt. Később a suliban voltak fiúim, de soha nem éreztem azt, amit akkor. A sulit követően szintén ismerkedtem, és hittem benne, hogy végre rám talált a szerelem, ásó, kapa, stb. de nem. Négy évem is ráment, aztán kiderült, hogy nem az igazi. Hát nem érdekes? Az ember tele van szenvedéllyel, reménnyel, tervekkel, aztán egy napon arra ébred, hogy minden hiába volt. Pont ma írtam egy verset erről. Akivel képes lenne az életét leélni az ember, eltűnik, és az életben nem látja talán soha. Na jó, azért voltak előzményei, mert mint a tűz és víz voltunk, meg se veled se nélküled volt, és még sorolhatnám a hasonlatokat. De ez így van jól. Csak az a szomorú, amikor más is beleszól, próbálja befolyásolni a kapcsolatotokat, holott semmi köze sem lenne hozzá. De az még szomorúbb, ha valaki ezt engedi is. Soha nem szerettem a befolyásolható embereket. Talán mindenkit lehet manipulálni egy kicsit, de tudni kell hol a határ, amit megengedünk. Kell saját döntése legyen egy embernek, legalább huszonöt évesen, na jó, a mai világban harminc. De más téren, már tizenöt évesen felnőnek a gyerekek…

Kimerítő nap volt, amikor megismertem Őt. Éjszaka dolgoztam, reggel hulla voltam, de alvás helyett a barátnőmhöz mentem, mert nem akartam egyedül szilveszterezni. Akkor ismertem meg a kedvesemet, aki pár nap híján már két éve a férjem, és van egy egy éves csodás kisfiúnk. És ezt most azért írtam így, hogy mesébe illó történetnek hasson. Pedig nem az. Nekünk is kőkeményen meg kellett dolgoznunk azért, hogy együtt maradjunk. Hazudik, aki azt mondja, hogy nincsenek gondjaik, soha nem veszekednek, és mindig felhőtlenül boldogok. Az élet tele van meglepetésekkel. Olyan nem várt dolgokkal, mint anyagi gondok, munkahely elvesztése, a gyereknevelés sem fenékig tejfel, de hogy csak apró dolgokat említsek, ami mindenkinél előfordul, okozhat bosszúságot, egy el nem rakott ruha, ki nem vitt szemét. Senki ne mondja, hogy az ő párja tökéletes, és ilyen problémája neki nincs. Ha az ember nem pihen, hajlamos ezeket az apró dolgokat is felnagyítani, és máris oda a családi béke. Nos, az alvás nálam is minimális, és most is, hogy a kisfiam alszik, hiába vagyok hulla, inkább írok. Valahogy sajnálom az időt az alvásra, pedig néha azt is kell, ezt tudjuk… Hitegethetjük magunkat, hogy kibírom, minden rendben. Ja. Egészen addig, amíg a férjünk azt nem mondja, hogy beszélgetés helyett már csak veszekedsz, vagy a legjobb barátunk világít rá, hogy szegény férjedet csak szapulod, és tök semmiség miatt. Na ekkor van az, hogy leül az ember és elgondolkodik. Nem vagyunk tökéletesek, de nem ám, Messze nem vagyunk azok, miért is várnánk el mástól?! Persze, vannak olyanok is, akik irigység miatt hordják rád a sok rossz dolgot, de ha van egy kis eszed, rájössz, hogy ezek alaptalan vádak. Tehát azt nézd mindig, hogy ki mondja, és utána azt, hogy mit.

Ebben a rohan világban, amiben kitűnően teljesítjük a rutinokat, aligha marad időnk leülni és beszélgetni, de talán még gondolkodni is alig van időnk. Eldöntöttem, hogy ezen változtatok. Be van osztva minden percem majdnem, és így mindenre jut időm. Na jó, nem mindenre éppen, de amik igazán fontos dolgok számomra, azokra már jut időm. A vers írás ismét lételemem lett, és ennek rengeteg előnye van. Először is a berozsdázott agytekercseimet nagyon jól megmozgatja, továbbá a szókincs, a fogalmazás, a helyesírás és még sok más előnyős dolog származik ebből. Na meg nem beszélve arról, hogy szeretem csinálni. Tulajdonképpen az írás a mindenem. És még egy nagyon fontos szerepe van, mégpedig az, hogy gondolkodom az életről, a szerelemről, a boldogságról. Hogyan tudom szebbé tenni az életünket, hogy még boldogabbak legyünk. Mert már boldog vagyok. A nehéz, viharos hetek, hónapok véget értek. Arra nincs garancia, hogy nem lesz többé, de már tudom, hogyan kell hozzáállni, változtatni. És ehhez mindketten kellünk. Semmit nem ér egy kapcsolat, ha nincs aki kihúzzon a mély pontból.  Mert egy jó kapcsolat, a szereteten alapszik. De mi a szeretet? Manapság szlogenként használjuk ezt a szót. Pedig hatalmas ereje van. Azért nem szeretem a csúnya beszédet, káromkodást, mert hiszek a szavak erejében. A szeretet törődés, tisztelet, hogy figyelünk a másikra, megbecsüljük, jóban – rosszban mellette vagyunk, Annyira elszomorít, amikor azt látom, hogy a mély érzelmek mennyire el tudnak múlni, és kapcsolatok mennek tönkre, házasságok bomlanak fel… Talán soha nem volt az igazi…, mert nem mindegy, hogy min alapszik egy házasság. Mi a férjemmel már a kapcsolatunk elején meg kellett harcoljunk egymásért, akartuk egymást. Nagyon hamar bíztunk egymásban minden téren. Nagyon megismertük és kiismertük egymást. Ez mind nagyon fontos, mert úgy gondolom, hogy sok kapcsolat azért megy tönkre, mert a valódi énjüket elrejtik az emberek, álarc mögé bújva ismerkednek. Az persze hogy nem működik, hosszú távon biztos nem. Saját magamat adtam első nap már, ( erről egy interjúban meséltem ) és az sokat számított. Sokat számított az, hogy engem elfogadott úgy a férjem, megtetszettem a magam egyszerűségével.

Minket a zene hozott össze, és jó hogy azóta sok minden változott, de a zene teljesen kimaradt az életemből, már csak a kisfiamnak énekelek, és nagyon hiányoznak ezek a közös dolgok a kedvesemmel. Sokat dolgoztunk együtt mindenfélét és nagyon jó volt.

A napokban akadtam rá arra a dalra, amit akkor szilveszterkor hallgattunk, amikor megismerkedtünk. Furcsa érzés kerített hatalmában. Nagyon jó volt emlékezni, és való igaz, hogy voltak mély pontjaink, és párszor könnyebb lett volna feladni, de akkor érdemes egy ilyen dalt meghallgatni, leülni kicsit, és hagyni, hogy a múlt magával ragadjon bennünket. Felidézni azokat a szép pillanatokat, és máris tettünk annak érdekében, hogy ne a könnyebb utat válasszuk, hanem igenis küzdjünk azokért a csodás percekért, harcoljunk, és szerezzük vissza, mert az már a miénk volt. Miért ne lehetne máskor is a miénk? Vele, aki az életünk szerelme, és akinek fogadalmat tettünk, hogy jóban – rosszban…

Remélem tudtam segíteni azoknak, akik úgy érzik, hogy a kapcsolatuk már nagyon silány lett, és már nem érdemes küzdeni. Mert küzdeni mindig érdemes, és egy jó kapcsolatért meg kell dolgozni, ami nem utolsósorban két emberes munka.

Köszönöm, hogy el olvastátok, remélem tetszett, és hasznosnak találtátok!

Ha igen, kérlek osszátok meg!

Köszönöm!

Puszi, Iza