Sokat gondolkodtam, hogy írjak – e blogot, ha rossz a kedvem, vagy szomorú vagyok… Mivel ez már jó ideje tart, és az élet nem habos torta, úgy gondolom, nyugodtan írhatok, arról nem is beszélve, hogy jelenleg csak az írás maradt nekem, mert szinte mindenem elvették…

Míg a you tuben a pozitív gondolkodással foglalkozom elsősorban és próbálok más embereken segíteni, azt érzem az én életem kezd darabokra hullni…

Természetesen itt nem tárgyakra kell gondolni, hogy mindenemet elvették, persze anyagilag is kopasztanak rendesen, de szerintem az érzelmi zsarolás, a bántás, a megalázás sokkal, de sokkal fájdalmasabb tud lenni, és jobban megviseli az embert. Olyan az egész, mint egy szakadék, az ember zuhan és várja és próbál valamibe belekapaszkodni, vagy csak vár, hátha egyszer földet ér. Mert ez már nagyon régi történet, csak ez az állapot nem, hogy megszűnt volna, hanem rosszabb lett. Pontosabban, míg egyik dolog rendeződött, mindig jött helyette másik kettő, ami padlóra küldött.

Hírtelen vesztettem el barátokat, és jöttem rá, hogy mekkora álszentek. Hírtelen szembesültem azzal, ha valakit nem pénzelsz, el vagy felejtve. Hírtelen kellett észrevennem azt a tényt, amit eddig is tudtam: Nem vagyok szabad. Itt most sok mindenre lehet gondolni. Van egy férjem és egy két éves gyerekem. Hazudnék, ha azt mondanám felhőtlenül boldog lennék, és a párom…nos, ő sem az.... A szabadságnak már itt lőttek. Vannak jó lehetőségek, de nem tudok rögtön elmenni, hiszen meg van kötve a két kezem. Nem akkor és oda tudok menni dolgozni, amikor és ahova akarok. Gyerek mellett ezt senki nem teheti meg. Apa emberfeletti erővel küzd a megélhetőségünkért. Annyira nem kell sajnálni minket azért, mert nem olyan drasztikus a helyzet, de egy kedves ismerősöm nagy igazságot mondott. Á.ból a B.be könnyú eljutni, de a C.be már nagyon nehéz. És ez nagyon igaz. Mi eljutottunk a B.be, de attól félek belerokkanunk, amíg a C.be eljutunk, hiszen minden erőnkkel azon vagyunk, nulla segítséggel, de annál több visszahúzó erővel…

   Ha valakinek gyereke születik nagyon megváltozik a gondolkodásmódja, erről sokat beszélek a videóimban is. Nem hittem volna, hogy ennyire megváltoztat. Nagyon sajnálom, hogy ezek a gondolatok nem fogalmazódtak meg bennem már gyerek előtt, és nem hajtott a vágy akkor, amikor több lehetőség tárult elém. Bár, nem hittem, hogy valaha anya lesz belőlem, ezért nem is volt nagy értelme, hogy ilyen dolgokra gondoljak. Mire gondolok? A pénzre. Anyagias vagyok? Lehet. A gyerekemnek mindent meg akarok adni, és ebbe a rettentően nehéz világban nem azt akarom, hogy semmit ne tudjak átadni neki, csak adóságot ráhagyni. Nem ezt akarom, és nagyon fogok küzdeni, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek.

  Buta voltam. Nagyon bánom. Hajtott a jó lét, a kényelem, és hogy amire vágyok, meg vegyem. És mégis azt érzem nem éltem. Nem igazán éltem. Hülyeségekre költöttem a pénzt, mert legalább utazgattam volna. De nem, nem tettem. Nem tudtam mi az igazi boldogság, mi az igazi érték. Mi az igazi érték és a legfontosabb az életben? A szabadság!!! De én nem értem be olcsóbb, kisebb lakással, ahol teljes volt a szabadság. Most ennek isszuk a levét, és a lelkünket felőrli. Gyerekkel már nem úgy mozogsz, mint nélküle, hiszen kell neki a megszokott környezet, meg minden.

De egyre kevésbé viseljük, hogy valaki megmondja, mit tegyél, és mit ne tegyél. Költözésnél nem is gondolod, hogy kivel laksz majd majdhogynem egy fedél alatt. Aki lehet, hogy nem szándékodúsan bánt, és nem direkt gonosz, és lehet az is elkerüli a figyelmét, hogy pokollá teszi az életedet. A szeme előtt vagy, és azt sem veszi észre, hogy már a házasságod is kockán forog, az ő balgasága miatt. Az ilyen ember nem veszi észre az ilyesmit, csak a pénzt látja, és úgy gondolja, neked az a dolgod, hogy fizess, és húzd meg magad. Ha valamit szóvá mersz tenni, rád förmed, és rád kiabál, hogy el lehet menni, ha valami nem tetszik. Hát ez volt az utolsó csepp, miután a gyerekemmel bánt…

   Ördögi kör. Ki akar törni az ember, és egyetlen dolog, amiben kapaszkodhat, a Hit, hogy egyszer adatik valami jó. Jön valami jó. És eljön a várva várt szabadság. Semmire nem vágyom jobban.  Sajnos mi nem örököltünk, mindenért megdolgoztunk, de jobban is értékelünk mindent.

Küzdünk. Küzdünk a fennmaradásért, az életünkért, a szabadságunkért. Az utolsó nyaralás alkalmával felszedtem majdnem három kilót tizennégy nap alatt. És miután visszajöttünk, négy nap alatt adtam le négy kilót. A stressznek köszönhetően. Nem gond, ezt a súlyt akartam pont elérni, úgyhogy köszönettel tartozom, csak félő, hogy itt nincs megállás, és akkor kezdődnek a gondok…

  Nem igazán van, akinek elmondjam, illetve lenne, de nem akarom, többé nem, hogy milyen problémákkal küszködünk, mennyire szenvedünk, de ki kell írnom magamból. Az írás a szabadságot jelenti számomra, amit soha senki nem vehet el tőlem. Nem mesélem senkinek az álmatlan éjszakáimról, a nappali könnyeimről, sem, hogy állandóan pörög az agyam, hogy másszak ki ebből és az áhított szabadságot megkapjam. Azt a fajta szabadságot, ahol a kisfiam gondtalanul szaladgálhat az udvaron, békésen játszhat a homokozóban, a frissen vágott fű illatát szagolva, egy pléden ülve játsszon, és betöltse az egész udvart a hangos nevetése, majd a friss levegőn a madarak énekére merüljön mély álomba.

Oh, hányszor de hányszor álmodozok erről. Nem néhanapján, hanem naponta többször.

   Üvölt a lelkem a fájdalomtól, hogy annak ellenére, hogy nem számítottuk bölcsibe adni, elmegyek dolgozni, hogy a jobb körülmény és az álmunk minél előbb valóra váljon.

Utolsó évet, amit megfogadtam, hogy gyermekemmel töltöm, nem tehetem. Álmunk megvalósításáért áldozatot kell hozni.

Szombaton lehet együtt a család délelőtt, de akkor én megyek dolgozni. De az még édes kevés. A férjem annyira fáradt, hogy vasárnap, ami az egyetlen nap a miénk, egy – két órát kapunk. Ez élet? Ezt kell elfogadjuk? Nem, ez nem élet. Nem fogadom el. Tudom, hogy sok apa külföldre is elmegy dolgozni, távol a családjától, hogy több pénzt keressen, de…., bocsássa meg nekem a világ, ez nem élet. Határozottan ez a véleményem.

Arra vágyom, ne legyek körülvéve olyan emberekkel, akik a szemembe mosolyognak és picit még uszítanak is, a hátam mögött a másiknak igazat adva. Sőt, előttem is, aztán mindenki jön mosni kezeit és magyarázkodni. Elegem van ebből, nem bírom tovább.

Kergessük az álmainkat, vágyainkat, küzdünk tovább, hogy elérhessük, és a hálátlan emberektől minél távolabb legyünk, hogy békésen tudjunk enni, aludni, és a stressz által kiváltott betegségektől megszabaduljunk.

Az álnok barátok? Ugyan. soha nem voltak barátok, csak elképzeltük, mert annyira akartunk hinni a szépben, a jóban, hogy őszinték, és ha bajban vagyunk segítenek…

   De már nem érdekelnek azok sem. Mentjük a menthetőt. Az egészségünket, a párkapcsolatunkat, óvjuk gyerekünket, törekedünk a türelemre, hogy egészséges nevelésben részesüljön, és ha most még nem is olyan szabad, minél előbb megteremtsem az áhított szabadságot, ahol azokat a barátokat fogadhatja, akiket akar, a zenét maximum hangerővel hallgathatja, az udvaron rohangálhat kedvére, és az álmát nem zavarja meg más, akkor amikor akarja. És egy partit normális körülmények között tudunk mi is biztosítani, hangos zenével, és nem kisírt szemekkel, hullafáradtan fogadni azt a pár vendéget, amit más szab ki. Arról már nem is beszélve, hogy hadd ne kelljen engedélyt kérj, ha dolgozni akar az apa, nem kevés pénzt keresve, de az otthonában nem engedik. Vagy mert anyával riportot akarnak készíteni, de az otthonában nincs engedély. De viritsd a lovét, mert különben baj lesz. De hogy mennyi munkától vonnak meg, ezáltal pénztől, nem számít, csak pengess… Milyen világban élünk, könyörgöm?

Tönkrementünk idegileg mindketten. És tudjuk kiknek köszönhetjük. De fordulhat még a kocka… hajaj…

De változtatok. Pedig szerettem itt lenni, szeretek még most is. Igaz, hogy a kedvenc helyek néha beszürkülnek már nehezebb napokon, de olykor még a fák hűségesen ölelnek, a nap melegen simogat időnként, és nagyon ritkán még virágillat is ad egy édes szédelgést… Ha ritkábbak is ezek a napok itt, de én megbecsülöm.

És igen, ha az életem árán is, de megteremtem azt a gyerekemnek, minél előbb, hogy még gyerekként élvezni tudja a szabadságot, és egészségesen nőjön fel! Igen, az életemet adnám ezért! A szabadságért!!!

De az írás meg maradt nekem, na meg a hitem is.

Mert:

„A Hit egy nagyon – nagyon fontos fegyver, hogy túl éld a mát és túl éld a holnapot!

Iza