2021.09.19. 21:42, izababy25
Mindenképp meg kell említenem, annyira csodás leülni és írni. Utóbbi időben nem sok verset írtam. Párat írtam ugyan, de nem publikáltam, és nem is fogom. Túl személyesre sikerültek. De őszintén szólva, kicsit az ihlet is elszállt, valószínű azért, mert nem sok verset olvasok, és teljesen más dolgokra állt rá az agyam.
Beszélek kicsit az örömökről is, és a bánatról is. Néha nehéz úgy fogalmazni, hogy minden ember megértse, hogy mit is akarunk közvetíteni, de igyekszem az arany középutat megtalálni. Ne legyen sajnálkozás, irigység, vagy bántó. Csak őszintén leírom, amit érzek, aztán persze mindenki eldönti, mit is akar belőle kiemelni…
Az első dolog, amiről írnék: az óvodaváltás. Ebben van bánat is, és öröm is. De előtte még leírnám, hogy a kisfiúnk betöltötte az öt évet. Csodálatos módon ünnepeltük meg. És most legszívesebben képes blogot készítenék, ami egyben nekünk is emlék maradna, de erre most tényleg nincs idő. Tényleg, ezeket, én szoktam készíteni, és nagyon örülök, hogy tudok így szerkeszteni. Nem is tudom, ez most öndicséret volt?! Amúgy nem, de legyünk büszkék arra, amit tudunk!!! Szóval,barátokkal ünnepeltünk, miután kibéreltünk egy csodaszép bölcsödét. Régi vágyam volt, hogy egy picit nagyobb partyt rendezzek Arnónak. Nem felvágásból, csak egyszerűen, meg akarom adni mindazt a fiamnak, amit én nem kaptam meg anno… Nagyon jól sikerült, és ennek mindannyian örültünk. Előtte pénteken az óvodában ünnepelték meg a születésnapját, és megkértem az óvonéniket, hogy egyben búcsúztassák is el Arnoldot, mert hétfőtől más oviba fog járni. Így is lett, hálás köszönet érte. Istenem, de fájt a lelkem… és nekik is. Arnoldnak egy olyan megnyerő személyisége van, hogy mindenki szereti. Szerintem ezt az apukájától örökölte. Azért gondolom, hogy tőle és nem tőlem, mert engem vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon nem. Azt nem tudom ki van többségben, de bízzunk a jóban.
De most át is repülünk a másik ovihoz. Egy nap szabadságot kértem, hogy beszoktassam az oviba. Két szülőt nem engedtek be. Szörnyű nap volt, amire nem készültem fel. Átéltem azt, mint amikor három éves volt és kezdtük az óvodát. Igen, nem volt könnyű akkor sem. Nem tudom korábban meséltem – e erről, de szerintem nem. És más dolgot sem, amik fájnak belül. Talán majd egyszer, amikor majd érzem magam olyan erősnek lelkileg, hogy meséljek ezekről… Hogy miért is szeretnék majd mesélni erről?! Tán magam sem tudom. írtam már erről, de nem osztottam meg. Jobbnak láttuk így. De talán azért mesélnék erről, hogy megkönnyebbüljek, vagy másnak segítsek, esetleg tanácsot adjak. Bárhogy is, most még nem szeretnék.
Szóval, első nap az új oviban. Totál kikészültem, aznap suliba sem tudtam menni. Itthon aludtam három órát... A stressz, fájdalom, méreg, düh, bizonytalanság, elégedetlenség, felháborodás nagyon el tudja venni az ember energiáját. Bennem ezek voltak, plusz, egy hogyan tovább kérdés. Aztán délutánra minden megváltozott. A fiam nagyon szereti a gyomrát, bár kicsit se látszik rajta. És ez volt a szerencse. Mármint az, hogy szereti nagyon a hasát. Szó nélkül bevágtatott ebédkor és leült enni. Másnap az apukája vitte oviba. Felkészülve a legrosszabbra. Erre ügyesen vezette az apját, és megmutatta a csoport szobát, és egyedül az oviban lehetett hagyni. Harmadik nap már teljes napot volt ott. Mivel a tenyerükön hordozták a régi oviba, féltem mi lesz. De harmadik nap már minden kétely elúszott… Az óvonéniket levette a lábukról, negyedik nap a vezetőnővel összefutottam, és mindezt megerősítette, oly annyira dicsérte a fiamat, hogy a könnyem is kijött. Amúgy otthon nem mindig ilyen tünemény, szóval vajon biztos az én fiamról beszéltek?! Na jó, hiszek nekik. Aki szülő, az mind tudja, hogy a gyerek a szülei jelenlétében nagyon rosszak tudnak lenni, mások előtt pedig intelligens, engedelmes angyalkák. Szóval, megtörtént a megnyugvás. Azóta is várja mindennap, hogy menjen oviba. Minden jó, ha a vége jó. Ez pipa.
Közben elkezdődtek nekem is az iskoláim. Csak nagyon közeli ismerősök és barátok tudják milyen sulikba járok. Miért vagyok ilyen titokzatos? Nos, nem tudom. Sok mindenért. Először azért titkoltam, mert féltem, nem leszek elég kitartó, vagy egyszerűen elbukok a vizsgákon. Ma már az a véleményem erről, hogy ha így is lenne, kinek mi köze hozzá? Miért is kéne szégyellnem magam? Végülis, munka, és gyerek mellett nem könnyű, másfelől, felnőtt ember vagyok. Most már inkább azért nem mesélek a másik tanfolyamról, mert nem akarom azt kiváltani az emberekből vagy akár tanárokból, hogy miért végzek kettőt, ha nincs időm a tanulásra? Bár, ha véletlenül olvassák, akkor máris tudomást szereztek arról, hogy két iskolát végzek idén is, mint tavaly. Apropó, tavaly is kettő, hát akkor már edzett vagyok, nem lehetséges?! Egyébként, mindkét iskolában nagyon kedvesek, megértőek, segítőkészek az oktatók. De tényleg. Nekem nagyon rossz tapasztalataim vannak a gyerekkori sulikból, és ez ahhoz képest maga a Mennyország. Nagyon hálás tudok lenni azok felé, akik rendesek, és nagyon nem tudom szeretni azokat, akik gonoszak…!! Szóval élvezem minden percét, remélem jó sokáig lehet bejárni mielőtt újra online.ba zavarnának. Nekem úgy nem megy a tanulás. Gyerek mellett? Áá, esélytelen. Tavaly eléggé megszenvedtem. Annyira jó új arcokat megismerni. Egyik suliba közel harmincan vagyunk. Ehhez muszáj hozzátennem, hogy életem egyik nagy vágya teljesült, hogy járhatok arra a tanfolyamra, és további terveim vannak. Úgyhogy csodás kezdőlépések, amiért elmondhatatlan hálás vagyok. A párom megkérdezte, tuti akarod, bírni fogod? Igen, tuti akarom. Hogy fogom bírni, majd a jó Isten megsegít. Én becsületes diáknak tartom magam. Olyannak, aki tényleg tanulni jár, és otthon is tanul, meg a házifeladatokat elvégzi. Na, nem mondom, soha nem csaltam, nem puskáztam, na de ki nem??? Ha valamilyen téma érdekel, csak úgy iszom a szavakat és elég könnyen belém rögzül, viszont, ha az adott tantárgy, téma nem érdekel, igencsak bajban vagyok, és valóságos kin a tanulás. Szeretek az órákon részt venni, jegyzetelni, mert sokkal könnyebben meg lehet úgy tanulni. Bár munka után az agyam már hajjaj. És tényleg nem a tanárok hibája, hogy nem értek valamit, hanem egyszerűen annyira fáradt vagyok már, hogy nem fogom fel a hallottakat. De tény, hogy csodálatos az emberi agy. Fáradtan is képen befogadni fontos infókat. Egy alvás után előjön. Tapasztalatból mondom. Sok mindent megértettem utóbbi időben, és ha mégse tudom, az csak azért van, mert itthon már nincs időm tanulni. Nem minden esetben van így, de a sok dolgozat mellett, nem mindenre jut idő. De tényleg nagyon próbálom beosztani az időmet, és elég jó vagyok benne. Meg vannak a napok, mikor járok suliba, mikor tanulok, mikor játszom a gyerekkel, mikor edzek. És ezek mellett persze vannak ügyintézések, orvosi kivizsgálások, családi élet… már ha éppen jut idő… Na, éppen hogy erre kelljen jusson idő, és a másik nagyon fontos dologra, a pihenésre. Naptár nélkül el lennék veszve, az tuti. Hatalmas segítség. Mint sok minden más. Szombaton például, úgy kellett mennem suliba, hogy időközben a párom előbb kellett menjen zenélni. Ilyenkor jól jön egy barát, aki a gyereket bevállalja. Na, de mi van akkor, ha éppen nem ér rá, vagy bármi más miatt nem sikerül?! Ilyenkor jön szóba egy másik segítő, vagy egy harmadik. A lényeg, hogy sikerült is megoldani. Nagyon szerencsésnek érzem magam. Izgalomban nincs hiány, az biztos. Mondok egy példát: Első nap az iskolában próbáltam előbb megérkezni. Igen ám, de az iskolai cím helyett a központi címet néztem, és oda is mentem… egy másik kerületbe… Na, ennyit arról, hogy előbb megyek… Szép késéssel érek oda, gondoltam. És milyen az én szerencsém?! A szervező nagyon kedvesen fogadott és közölte, késik a tanár, mert dugóba keveredett. Annyira nem akartam semmiről lemaradni, hogy nem is maradtam le semmiről. Nem sokra rá megérkezett a tanár.
Én hiszek a nagyobb erőben. Valóban létezik. És segít is, csak kérni kell.
Hú, ismét hosszúra sikeredett a mesélésem…
A végére hagytam egy kis biztatót azoknak, akik úgy érzik, őket elkerüli a szerencse, esetleg felmerül a kérdés, nekem miért sikerül olyan jól minden? Ha esetleg valaki így látja…
Nem sikerül jól minden nekem sem. Napi szinten rengeteg harcom van. Rengeteg harcot vívok magammal, a világgal, az élettel, a párommal, a kisfiammal. Említettem, a kisfiam nem a legkönnyebb eset itthon. Ostorozom magam időnként, hogy mit rontottam el… Gyakran kibukok, gyakran sirok, mostanában a párommal is többet veszekedünk. Mindez a kimerültség, az elfáradás jele. Én nem azért veszek ki szabadságot, hogy pihenjek, hanem hogy ügyeket intézzek, orvosokat. Egy pillanatig se sajnálj, ne – ne, nem ezért mondtam. Csupán próbálom azt közvetíteni, hogy a mi életünk se habos torta, de a lehetőségekhez képest próbájluk azzá tenni. Pl. egy nap ügyintézős szabad napot egybekötünk egy kettesben a párommal, elmegyünk ebédelni, vagy hasonló. Próbáljátok ki ti is, sokat segít, és ha rövid időre is, de feltölt. Vagy a hobbit elővenni. Engem az edzés nagyon feltölt, a rajzolás nagyon kikapcsol. A lakásban legyen tisztaság, illat, és máris jobb a közérzet. vagy egy jó könyv olvasása, vagy akár egy blog olvasása… :-)
U.i: Miért adtam ezt a címet?! Én mindig a blog végén írom meg a cimet, és általában sokat gondolkodom még azon is, hogy mi lenne a legmegfelelőbb. Úgy érzem, ez a blog nagyon egyszerű és őszinte, csak úgy jött belőlem gondolkodás nélkül. Mintha meztelen lenne most a lelkem, hogy ezeket megosztottam, és olyan jó érzés.
Bízom benne, hogy olyan szeretettel olvassátok, amilyen szeretettel osztottam meg veletek…!
Köszönöm szépen, hogy megtiszteltetek a figyelmetekkel, kívánok nagyon jó egészséget, és boldogságot! Ez a kettő teszi harmonikussá az életünket!
Puszi,
Iza