2022.07.09. 19:09, Elekes Timea Izabella
Fél év alatt három nagy trauma ért...
Az életben mindig adódnak kisebb – nagyobb problémák, és a kisebb problémákat többnyire meg is oldjuk. De, mi van akkor ha nem befolyásolhatjuk azt a bizonyos dolgot? Mi van, ha nem tehetünk semmit ellene? Csupán annyit tehetünk, hogy pozitívan állunk hozzá, és el hisszük jobb lesz…
Év elején, Januárban tudtuk meg hivatalosan, hogy Arnold autista. Borzasztó nehéz volt, de erről már meséltem.
Egy – két hete pedig feltörték a vidéki házunkat óriási kárt okozva nekünk ezzel. Azóta is folyik a vita a biztosítóval. Rabló egy banda az is…
A szülinapom előtt másfél héttel pedig elkészült az MRI vizsgálatom eredménye, és a háziorvosommal olvastuk át. Nem tűnt úgy, hogy minden rendben van. Nem álltam neki még nagyon tanulmányozni, de sok minden fel volt sorolva, mm – ként. Gócok, meszesedés. Van agydaganat is, de azt mondta az orvos, ne aggódjak jó indulatú és meszesedik… Állandó kivizsgálások, kontrolok. Ne aggódjak? Épp most közölte, hogy agydaganatom van? Bár, annyit mondtam neki, hüha, erre nem számítottam...
Mindezek mellett már apróság a nyakicsigoja probléma, és hogy tönkre ment az orrnyálkahártya, a sejt rostok, ami enyhe krónikusba ment át… Októberben nagyon beteg voltam, felső légúti megbetegedéssel sok orrsprayt használtam. És azóta is. És azóta sincs szaglásom. De ezek már apróságok…
Kijöttem, és a kocsiban sírva fakadtam. a harminc napból tíz napot legalább fáj a fejem… oka van… Nem felejtem el azt az érzést, amikor ezt közölte, és még sokáig csengett a fülembe az orvos hangja. Nem tudtam valaha kapok rosszabb hírt, mint azt, hogy a fiam nem úgy fejlődik, ahogy kéne. Ráadásul én az a tipus vagyok, akinek nem jó megmondják az igazat betegséget illetően. Betegekkel foglalkozom, sok mindent láttam már, így hajlamos vagyok túlgondolni a dolgokat, és egy ilyen hír után már a végrendeletemet akarom megírni…
Tudjuk, hogy jóindulatú daganat átmhet rosszba, azt is, hogy kiújulhat, és nem utolsó sorban az apám ebben halt meg…
Ez a három dolog nagyon befolyásolta a következő napokat. Alig kezdtem rendbe jönni, és akkor hirtelen ez. Ismét depresszió. Úgy mentünk nyaralni, hogy semmi kedvem nem volt. Árnyéka voltam önmagamnak, és rengeteg kérdés cikázott a fejembe. Minek volt értelme a sok tanulásnak , áldozatoknak egyáltalán? Nem akartam az emberek sajnálatát, de az együttérzést elvárom valahol…
A nyaralás kezdete se volt felhőtlen, mert a szálláson etikátlanul viselkedett a szállásadó, ami csak rátett két lapáttal az egészre. Szeretek mindenkivel mindent tisztázni, így elbeszélgettem vele, letisztáztunk néhány dolgot, és rendbe is jött minden. Fontos nekem a lelki béke.
De nem tudtam kikapcsolódni. Ügyeket intéztem telefonon. Fontos leveleimet keverte el a posta. De azt most megtanultam, ha nyaral az ember, tegye félre a telefonját. Ne érdekeljen semmi. Semmi sem volt életbevágóan fontos. Ennyi jár mindenkinek. Remélem a következő nyaralás jobb lesz.
Elgondolkodtam…, azt hittem, ha a sulinak vége, könnyebb, jobb lesz. Nem így lett. Még nem. Nem igazán tudtam megfejteni, mi az oka ennek a káosznak. Sok persze ez így, de én már komolyabb problémákkal is megküzdöttem. Bár tudom, hogy most is így lesz, de feltöltődés nélkül sokkal nehezebb. Komoly alvási problémáim vannak, de nem akarok altatót szedni. Sokat fáj a fejem, ezáltal sok gyógyszert is szedek, valószínű az is okoz fáradtságot. A migrénre nincs gyógyszer, nincs gyógyulás. Nekem sem tudják, hogy a gócok, a daganat a migréntől van, vagy fordítva… Erről most nem is akarok többet beszélni.
Bár most valóban nem vagyok túl jól sem lelkileg, sem fizikailag, a remény mégsem hagy el, hogy ránk is mosolyog egyszer a gondtalanabb, boldogabb élet, és más jóslatát meghazudtolva, nem erősödnek fel a betegségek így 40 után…
Helló 40, állok elébe, jöjjön, aminek jönnie kell!
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Ölelés,
Iza