Röviden, és tömören, őrült egy hét volt. Már a hét első napján olyan dologgal szembesültünk, amivel eddig soha, és az emberekben vetett bizalmunk egy szempillantás alatt megrendült, a hét közepe felé pedig tovább fokozódott más irányból, ezáltal már nem csak megrendült a bizalmunk, hanem teljesen oda lett. Abban a helyzetben találtam magam, mintha egy focilabda lennék, akit ide - oda rugdosnak. Eleinte puha laszti voltam, míg végül keménny golyó lettem... Tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, olyan abszurd volt minden.

  Nehéz kódolva irni, de etikátlan lenne, ha mindent leirnék. A hétfő azzal kezdődött, hogy egy fenyegető levelet kaptunk. Tavaly óta azon vagyok, hogy elintézzek valamit, rengeteg időt, energiát, türelmet követel, és az igazságtalanság ezzel a levéllel a tetőfokra hágott. Telefonáltam, és azt mondtam, olyan lelki állapotban vagyok, ha bíróságra citáltok, állok elébe, sőt, az sem érdekel, ha lecsukattok.

 Kedden leültünk tárgyalni, nyugis hangnemben történt, viszont számomra csak félig volt előrehaladott az ügy. Az üres ígéret nekem egyenlő a nullával. Sajnos egyenlőre nem előlegezek bizalmat. Már nem. 

Végül kompromisszumot kötöttem tulajdonképpen magammal, viszont, ha végképp semmire nem jutnék hasonló ügyeimben, elképzelhető, hogy petíciót indítok. Gyűlölöm az igazságtalanságot. Küzdök még az érdekeinkért, de lassan úgy vagyok, főbb a nyugalom, a pénz CSAK eszköz. Ha valakik esetleg át akarnak verni, Istennel számolnak el majd, nem csak a saját lelkiismeretükkel. Ami bánt mIndig, a gyerekem elől van elvéve az a pénz. Magamat nem féltem, a jég hátán is megélnék. Azt érzem olyan kemény, erős lettem, hogy szinte bármit elviselek már...

Szerdán az újabb trauma az volt, hogy jött a hír, ismét feltörték a vidéki házunkat. Meséltem régebb, azért vettem, hogy Arnold tudjon rohangálni, mi meg elszakadni a mindennapi őrülettől. Nyáron teljesen kiraboltak, most meg a keritést, hasonlókat rongálták meg. A rendőrség "tehetetlen". Most tudtam meg, a korábban inditott eljárásomat felfüggesztették, csak csesznek közölni mi az oka. Hogy is fogalmazzak, hogy ne sértegessem őket? Másodszor. Igen, másodszor. Joe nagyon kivan, féltem nehogy bekattanjon, és bosszút álljon... Veszélyesebb, aki elfolytja az érzéseit. Én nem folytom el. A sok eredménytelen beszélgetés a rendőrökkel odavezetett, hogy rendőrt sértegettem. Nem szándékosan, csupán a tapasztalatomat és a véleményemet mondtam el. Az igazság fáj persze. Na, de tényleg nem szabad általánosítani. Udvariasan köszönt el, ezzel máris kiérdemelte a tiszteletemet, és nem hittem, hogy vissza fog hívni, hogy segíteni akar. Én persze jól nevelt kislány vagyok, és elnézést kértem a sértésért. Aztán közöltem, hogy továbbra se kívánok feljelentést tenni, mert nem tudok vidékre rohangáni, és mert nem látom értelmét... Remélem vette a célzást... Nem dicsértem agyon, és nem büszkeségből, hanem, mert nem adom fel az elveimet, és nem hazudtolom meg magam.  

A második trauma már annyira abszurd volt, hogy sírni se tudtam. Ha valaki nekem ilyet elmesél, azt mondom hazudik, nem hinném el. Azt éreztem, bármit kibírok ezek után. Olyan migrénem volt, hogy talán fel sem fogtam mi történt. Éhesen mentem munka után a Neurológushoz, miután órákon át beszéltem a rendőrökkel. Számoltam, hétszer meséltem el a sztorit. Ennyire röhejes, hogy nem tudják ki az illetékes az ügyben. A dokinál tök nyugisan hallgattam végig, hogy évente lesz kivizsgálásom, és állandó gyógyszert fogok kapni a rengeteg fejfájás miatt. Persze, ha tudná az életritmusomat, biztos lett volna tanácsa is... Talán a sokk tetőpontján voltam már, így akár azt is mondhatták volna, nekem hamarosan kámpec. Aligha érdekelt volna abban a pillanatban...

Az fordult meg a fejemben, hogy ki lehet ezt bírni egyáltalán ép ésszel? Lehet, hogy beleőrülünk? Két lehetőség van mindig. Az egyik, hogy az ember összetörik és roncs lesz belőle, a másik, hogy annyira megerösődik, hogy olyan lesz, mint az acél. Anyukám aggódik értünk. Végre valaki! Rájöttem, az égvilágon senkit nem érdekel senki baja. Ha valaki "síránkozni" akar, menjen pszichológushoz, ott meghallgatják. Lehet azért csak, mert muszáj, és ez a feladata, már más kérdés, de oda lehet menni.

Persze a közérzetem, kedvem értelemszerűen nem volt jó, az utcán szédültem, állandó migrén gyötört. Azt viszont nem sejtettem, hogy ez látszik is rajtam időnként. Egy barátnőmmel összefutottam és megkérdezte mi a baj? Azelőtt éppen két gyógyszert vettem be Colaval. Az álmatlanság és a fájdalom valószínű rányomta a bélyeget az arcomra. De foglalkozásra kellett vinni a gyereket éppen akkor. Elkerülhetetlen, bármennyire szeretném, hogy a gyerek ne érezzen az egészből semmit. De szörnyű, hogy reggel meg elmeséli a remálmot ezzel kapcsolatban, és azóta is emlegeti az ellopott játékokat.

Voltunk védőoltáson, ügyes volt Arnold. A doki aranyos, bár resteltem, hogy a kiskönyv nem volt nálunk. Annyira feszített tempóban teltek napjaim, nem volt időm előkészíteni. Pontosan tudtam hol kell lennie, de a férjem nem találta. Egyszerűbb volt azt mondani nem találjuk, mert nem találta.... Hát azért ideges voltam, hogy ahogy hazamentünk simán leemeltem a polcról. Szóval vissza kell menni újra a pecsétért. Vegülis tele vagyunk szabad idővel, nemdebár?!

Beszéljünk kicsit a romákról. Tabu? Vagy ez érzékeny téma, nem beszélgetünk róla? Diszkriminálás? Esetleg megsértem a jogaikat? Apropó jogok, pont ezért fogok ezekről most beszélni. Mert évek óta ők keseritik meg az életünket…

A rablás, a közvetlen környezetünkben történt dolgok pontosan azt bizonyították, hogy nekik vannak jogaik, és egy tisztes állampolgárnak nincs. 

Amikor tudjuk, hogy kik végzik a rablásokat, bizonyíték hiányában viszont nem gyanúsíthatod meg, mert jogaikat sérted. Nem értek egyet ezzel sem, de ez valamennyire ésszerű. Mindig a bizonyiték... Viszont ha beköltözik egy olyan helyre, amihez semmi köze, jogtalanul közműt használ, nem lehet onnan kitenni, mert a személyes cuccai nem zárható el előle, ez már több a soknál. Egy jogász ilyet mond? Nem közvetlenül nekem, nekem csak továbbították. Viszont nem állok meg ez ügyben!! A rendőr keze meg van kötve? Valóban ilyen országban élünk? Soha nem hittem visszasírom még a kommunizmust. Ilyen bűncselekmények nem voltak anno. Kezüket eltörték, ha ilyet csináltak, ennek köszönhetően kétszer meggondolták azt a betörést, vagy rablást. Falu szélére telepítették őket, volt munkájuk. Szegénység volt annak idején? Igen. Nem bánom, most se jobb a helyzet. Nem panaszkodom, amíg van mit enni, hol lakni, addig legyünk hálásak azt mondom. De lennék szegényebb és boldogabb, mint néhány "vagyonnal", ha lehet annak nevezni, boldogtalan és tele stresszel.

Közben intézem Arnold marasztalását az oviban, és nevetséges milyen rövid határidőket adnak, hogy intézkedjek. Az óvoda szinte kimarad ebből, nem is értem... Nem vagyok halogatós tipus, igy annyira nem okozott gondot a rövid határidő, de szerdán pl. kellett mennem Neurológushoz, gyereket vinni oltásra, és foglalkoztatásra. Ha ketté szakadtam volna, akkor sem tudtam volna ezek mellett mást is intézni. Hozzá teszem egész héten fájt a fejem.

Másnap Ortopédiára vittem Arnoldot, a doki Covidos, mint kiderült. Megkérdeztem, nem tudtak volna szólni, ne menjünk fölöslegesen? Az már tényleg mellékes, hogy egy éve kaptuk az időpontot, és két éve nem jutottunk el, hogy egy receptet irjanak, hogy cipőt csináltassak neki. Miért? Mert Covid őrület volt, és megállt az élet. Persze egyesek számára csak…

Tehát ez a hét tele volt stresszel, és értelemszerüen a közérzetem nem volt jó, az utcán szédültem, állandó migrén gyötört. Azt viszont nem sejtettem, hogy ez látszik is rajtam időnként. Egy barátnőmmel összefutottam és megkérdezte mi a baj? Azelőtt éppen két gyógyszert vettem be Colaval. Az álmatlanság és a fájdalom valószínű rányomta a bélyeget az arcomra. Elkerülhetetlen, bármennyire szeretném, hogy a gyerek ne érezzen az egészből semmit. De szörnyű, hogy több reggel is elmeséli a rémálmot ezzel kapcsolatban…

Míg a lelkem üvöltött, egy könnycsepp nem gördült le. Olyan nagy volt a fájdalom, hogy volt pillanat, amikor azt éreztem, ha keresztre feszítenének már az sem fájna. Egyre csak az járt a fejemben, mivel érdemeltük ki ezt a sok megpróbáltatást? 

Érdekes az élet. Amikor azt gondoljuk, rosszabb nem történhet, egyszer csak mégis megtörténik. És ha azt vesszük, még mindig történhetne rosszabb. Mert most nem könnyü, de ez még nem a világvége. Hmmm… Világ - Vége. Lehet, hogy éppen nagy léptekkel haladunk arra? Hiszen ilyen gonosz világ még nem volt, és ennyire nagy igazságtalanság sem volt. Hova tovább, a szegénység a gonosz embereket még gonoszabbá teszik, és az igazságszolgáltatást már nem emberektől kell várjuk, hanem Istentől…

Az vigasztal, hogy akkor mindenki elszámol a saját lelkiismeretével, és kivétel nélkül meg fog bünhődni…

Nem fohászkodom Istenhez, hogy a minket ért sok anyagi veszteség megtérüljön. Én csupán azt kérem Istentől, hogy adjon továbbra is erőt, hogy a kisfiúnkat fel tudjuk nevelni tiszteséggel, és hogy ne gondoljon mindig a rossz emberekre, s el tudja hinni, hogy ebben a gonosz világban vannak jó emberek is...

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Iza

( esetleges hibák előfordulhatnak )