2022.12.03. 11:53, Elekes Timea Izabella
Sok mindenre a múlt adott választ...
Miben változott ez a hét? Lássuk csak. Még több intézkedés, utazás, idegesség. A sok stressznek köszönhetően fogytam két kilót. Ehhoz a pontos recept: Étvágytalanság, állandó hányinger, gyakori migrénnel megspékelve.
Nem akarom ecsetelni nagyon, inkább a gyerekkori emlekeimet idézem fel és arról fogok írni. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy ez a hét élénken félidézte bennem milyen is szegénynek lenni, és konkrétan milyen az, amikor fillérekből kell élni, azt beosztani, és úgy várni a fizetést, mint valami megváltót. Amikor pedig megkapod, az a kérdés merül fel, ez meg mi, ilyen árak mellett? Illetve hogy lehet az, hogy az elmúlt két hónapban több volt, amikor kevesebbet dolgoztál betegség miatt... Sok kérdés van ugyan bennem, mint mindig, csupán annyi a különbség, már nem várok választ rá.
Nagyon rossz volt megtapasztalni, hogy egyik nap több száz ezred van, törleszted a hiteled, hogy kicsit gyorsabb tempóban nullázd ki, aztán azon kapod magad, hogy pár ezred marad hónap végére. A sok veszteség ilyenkor még jobban fáj, hogy azért dolgozol, hogy más meglopjon. Vagy olyan pénzeket hajtanak be rajtad, ami nem jogos, de annyira belefáradtál, hogy már lassan megadod magad... Illetve, amíg harcolsz a jogaidért, és igazadért, addig is "törleszted a jogtalanul behajtott tartozásod."
Volt, aki mellénk állt és segített, viszont rájöttem túl hálásak csak a jó Istennek lehetünk. Igazából az emberek, akik segítőkészek, saját magukat tartják szem előtt elsősorban. A saját érdekeiket. Jogi ügyekbe senki nem akar belekeveredni, és a saját lelkiismerettel is el kell számolni...
Tulajdonképpen nem adtam fel semmit, csupán nem fér bele az életemben most ez a sok harc, inkább közép utat keresek, és amikor több időm lesz, utána nézek ki is tévedett akár szándékosan, akár véletlenül. Azt tudom, hogy jelenleg két komoly ügyet intézni úgy, hogy állandó "harc" nem fér bele. Két iskola mellett nagyon nem. Márpedig most az iskoláimra fogok összpontosítani, és igyekszem valami mellékállást találni...
Gyakran felteszem a kérdést? Velem van a baj? Bár a közösségi oldalakat olyan szinten mellőzöm, mint még soha talán, mégis néha elkapok egy - egy fotót, amin vidám képek díszelegnek, karácsonyra készülnek... Arra lennék kíváncsi, melyik a totál őszinte kép? Vagy csak jól mutat az instán, tegyük ki, vagy mert így illik, vagy valóban őszinte boldogság? Én tisztán emlékszem minden boldog és kevésbé boldog pillanatra. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé érzem a karácsonyi hangulatot. Ilyenkor jön a kérdés: mi a baj velem? Mindig azt mondom, jelenleg abszolút érthető, hogy ezt érzem, hiszen megloptak, olyan anyagi károk értek, hogy semmi okom az ünneplésre. De a saját elvem az, hogy magunk tehetünk arról milyen a hangulatunk. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy a külső tényezőknek egyáltalán ne lenne szerepük ebben és kicsit sem tudják befolyásolni a hangulatomat... nem csak az enyémet, mindenkiét.
Kicsit repüljünk vissza a múltba, amikor gyerek voltam. Karácsony reggel, vidám dalok a kazettafonban. Ahogy leugrok az emeletes ágyból, rohanok ki az előszobába, a fiatalabbik bátyámba ütközik, aki valami viccel üti el a dolgot. Majd mondja, hogy később elvisz a nővéremmel szánkózni. Én szaladok vossza a szobába, az erkélyen megnézem, hogy a fenyőfa ott van még, vagy már az angyalka elvitte feldíszíteni?! Este, mire hazaérünk, ott díszeleg a gyönyörű karácsonyfa, alatta ajándékok. Emlékszem, amikor kaptam egy pulcsit, mellényt, Rexona sprayt. Micsoda öröm volt. Vagy amikor kaptunk macit a nővéremmel, babát, autót. Persze ezeket nem egyszerre. De nagyon emlékezetesek. Mindig egyformát kaptunk, mert az anyu igazságos. Színben különböztek csupán. Én voltam a szőke kislány, a nővérem a barna kislány. Még a babánk hajszínét is gondosan megvállogatta, hogy hasonlítson ránk. Karácsonyi dalokat hallgattunk és közösen megnéztük a "Reszkessetek betörők" című filmet. Sokat nevettünk, és anyukám finom süteményeit ettük, na meg a karácsonyfáról a szaloncukrokat. Szomszédnénik jöttek át koccintani.
A Mikulás is hasonló jó kedvvel és elképesztő izgalommal telt. Már az említett babánk meg volt, így a babák cipőit is ki készítettük az előszobába. Nagy meglepetés és öröm volt amikor találtunk benne pár szem cukrot. Még ma is csodálom édesanyám kreativitását, hogy az idősebb bátyámmal mindent megtett, hogy tökéletesen alakuljon minden ünnep, s soha ne érezzük azt, hogy az ünnepi ebédnél hiányzik az apánk, és minden más ebédnél. Sőt, az életünkből...
Gyerekként annyira örültem ezeknek az apróságoknak, hogy soha nem bántott az, hogy a gazdag barátnőimnek különleges, sok játéka van, és barbibabája. Nekem soha nem volt. Nekik még televíziójuk is volt. Nekünk későre lett. Valahonnan kaphattuk. Nem működött, de én boldog voltam, hogy mondhatom van tévénk. Aztán egyik bátyám vásárolt színes, távirányítós tv.t, maga volt a tökély. Nagyon örültem neki. Sok filmet néztem, azóta is szeretem a filmeket. Romantikus filmek voltak többnyire, már akkor álmodozó voltam, aki hitt a lovas hintón érkező szőke hercegben...
Az ünnepek voltak a legszebbek otthon, amikor együtt volt a család.
Beszéltünk másról, akik szintén elköltöztek, szülőföld hátra hagyva, itt települtek le, és Magyarország lett az új otthonuk. Azt mondtuk, mennyire megváltoztak. Ha a múltat félidézem, azt mondom, mennyire megváltoztunk... igen, mi is megváltoztunk.
Hiszek abban, hogy semmi sem történik ok nélkül. Ebben a hónapban újra átélhettem azt, hogy milyen az, ha nincs pénzünk. Milyen nélkülözve élni. Milyen érzés úgy készülni az ünnepekre, hogy vajon meg tudjuk oldani úgy, hogy a kisfiam ebből semmit ne érzékeljen, és tökéletes legyen az ünnep. Anyukám éveken keresztül ezen aggódott, és egyszer sem éreztük azt, hogy neki milyen nagy erőfeszítés ez. Csupán néhány napra emlékszem, amikor be volt osztva, hogy egy szelet kenyeret, egy szelet parizellel ehetünk meg, mert nincs több. Vagy, amikor az iskolában kellett ennem, mert szegények voltunk és úgy szégyelltem, hogy gyakran eldobtam a bonomat, és alig vártam este legyen, hogy ehessek valamit...
Igen, ez a mostani eset azt hiszem arra akar megtanítani, hogy értékeljem jobban azt, hogy már nem élek abban a szegénységben, és a kisfiamat is kicsit jobban tanítsam meg értékelni a játékait, mindent. Nem számít, miket loptak el tőlünk, edényeket, ruhaneműket, karácsonyfa díszeket, és sok minden mást újra meg kellett vennünk. Nem a veszteséget kell nézzük, hanem azt, hogy mennyi mindent tudtunk pótolni, újra megvenni, mert a jó Isten segített, hogy legyen miből...
Óriási leckét kaptam az élettől ismét, de azt hiszem ez egy tanulságos lecke volt. Hiszen értek károk bennünket, még mindig több van, mint gyerekkoromban volt. És mit választanék? Szinte bármit odaadnék, hogy ismét átéljem azt, amikor együtt volt a családom és egy asztalnál ülve viccelődtünk és az apró ajándékok voltak a világon a legértékesebbek...
Köszönöm édesanyámnak a tökéletes ünnepeket, amelyekkel egymaga ajándékozott meg mindig az idősebb bátyám oldalán!
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés