Új Év, új tervek...2023.01.07. 10:28, Elekes Timea Izabella
Újult erővel irány előre...
Boldog és hálás vagyok. Kétség kívül ez egy nagyon nehéz év volt, de a tanulságokat leszűröm, mély levegőt veszek, és megyek tovább az utamon.
Boldog és hálás vagyok. Kétség kívül ez egy nagyon nehéz év volt, de a tanulságokat leszűröm, mély levegőt veszek, és megyek tovább az utamon.
Év végére olyan szinten elfáradtam, hogy azt mondtam, semmi nem érdekel, pihenni akarok. Nem találtam a helyemet sem. Kétségek gyötörtek és úgy éreztem semmi sem sikerül jól, és a kimerültség a teljes boldogtalanságba hajszolt. Az egész eddigi életemet, döntésemet megkérdőjeleztem.
Nagyon jót tett, hogy a két ünnep között szabadságot vettem ki, elutaztunk, rengeteget pihentem, kikapcsolódtam és mindent félretettem. Jó volt, még ha napokon keresztül úgy is tűnt, hogy az eddigi felépített életem darabokra hullik... Komoly döntéseket kellett meghoznunk a férjemmel a jövőt illetően, és ez nem egy vidám pillanat volt... Azt mondják a remény hal meg utoljára. Nos, voltak pillanatok, amikor a remény teljesen meghalt, és úgy tűnt visszafordithatatatlan minden... aztán mégis jóra fordult a dolog. Nagyon hálás vagyok ezért.
A Karácsony békésen, boldogan telt a családdal. Az év utolsó napja pedig csendesen. Nekem és a fiamnak. Férjem zenélt, és a sors iróniája, hogy Szilveszterkor ismerkedtünk meg, és a gyerek születése után mindig a párom nélkül töltöm a szilvesztert. De jól volt ez így. Valahogy annyira kellett már az egyedüllét. Már ha nevezhetem így, ha a fiammal vagyok. Úgy értem, nem hiányzott a buli, társaság. Régen mindig mindenhol ott akartam lenne, valahol a középpontban, de mostanában már annyira nem vágyom ilyesmire.
Eltelt egy hét az új évből. Nem szoktam megfogadni dolgokat az új évet illetően. Talán egyszer volt ilyen, amikor letettem a cigarettát. Én inkább tervezek, leírom a vágyaimat és igyekszem afelé haladni. Újabb tanulmányokat kezdtem el. Rengeteg sok minden érdekel. Jelenleg hat tanfolyamot viszek, és ebből öt teljesen különbözik egymástól. Persze ezt nem így kell elképzelni, hogy akkor ezek most világra szóló szakmák és minden egyes napom ezzel megy el. Az tény, hogy a szabadidőm szinte mind erre megy, de ezt én akarom így. Amikor alszik a kicsi fiam, állandóan a könyveket bújom és előadásokat nézek. Ez az életem és terveim vannak. Konkrét céljaim is, csak annak megvalósításához szponzorra lenne szükségem, úgyhogy egyenlőre marad a terv és a tanulás.
Ahogy beköszöntött az új év, úgy éreztem vágyom vissza dolgozni, tanulni, pörögni. Valósággal felszippantottam magamba az energiát és újult erővel kezdtem az új évet. Azt nem mondom, hogy nem voltam fáradt az első napokban, de szép lassan minden a helyére került. Én is. Mert már nagyon nem tudtam, hogyan tovább és mit akarok. Óriási dilemma volt bennem, aztán minden kitisztult. Nagyon fontos a pihenés, kikapcsolódás. Némelyik probléma még most is megoldásra vár, de már nem stresszelek rá úgy, mint tavaly. Nem vagyok könnyelmű, de amíg csak pénzről szól valami, addig nincs akkora baj, mint amikor az egészségről, hiszen annál fontosabb nincs. Egészségesek vagyunk, hála a jó Istennek. Az tény, hogy négy napon át szinte folyamatosan fájt a fejem a héten. Sok gyógyszer, Cola, energiaital. Általában segít. Most nem segített. Cserébe éjfél után tudtam elaludni a pörgető szereknek köszönhetően. De nem keseredtem el egy pillanatig se. Mert ha jön a bánat is, akkor aztán várhatom, hogy vége legyen. Úgy vagyok vele, ne rontsunk egy amúgy is rossz helyzeten. Nem voltak így könnyűek a hétköznapok, de megoldottam. Szeretem a munkámat, kollégáimat, a környezetet, ahol dolgozom. Ez azért sokat segít. Fél gyógyulás, ha hálás szívvel fekszem és kelek.
Nem tudja senki miért fáj a fejem ennyit. Sokan szenvednek migrén miatt. Már nem csinálok nagy ügyet, februárban megyek vissza az orvoshoz, megnézi a kis naplómat, amibe nem is írtam bele mindent. Nem akarok állandó gyógyszert. Szeretem tudni és megérteni a miérteket, de ezzel már nem akarok annyit foglalkozni. Aztán, mint derült égből villámcsapás, hirtelen egy gondolat hasított belém utazásunk során. Tizenkilenc éve volt egy balesetem. Azóta fáj a fejem. Műtét előtt anyut úgy hivtam fel, mintha buliba mennék, ahogy ő mondja. "Jól vagyok, ne aggódj, nem kell Idejönnöd." A mentősöktől pedig azt kérdeztem, mikor mehetek haza, hamarosan mennem kell dolgozni. Közben műtétre készültünk... Most komolyan, senkinek nem tűnt fel ez a fura viselkedés?! Nem rég egy tanfolyamot végeztem el, amiben hasonló esetek voltak. Tényleg egy tanfolyam ébreszt rá, hogy nekem fejsérülésem volt anno, amivel egyáltalán nem törődtek?! Normálisnak tűntem, aztán ennyi. Holott tíz métert csúsztam egy 256 kg.os motorral, amit egy autó ütött el. Vagy ennyire le volt maradva az egészségügy még két évtizeddel ezelőtt? Tényleg nincs összefüggés az azóta fenálló fejfájással? Vagy az, hogy teljesen rosszul emlékeztem a "gázolóra". A rendőrségen, amikor a fotókat kellett nézegetni a balesetről, meg kérdezte egy nő, hogy vagyok, és én csak bámultam rá, hogy ez meg ki? Az ügyvédem mondta, hogy ő vezette az autót. Na, mindegy is. Ez már a múlt. A fejfájás pedig a jelen. A miérteket pedig hagyjuk. Őszintén? Nem az a legnagyobb bajom ezzel a problémával, hogy nehezíti a mindennapjaimat, az sem, hogy éjszakákat nem alszom a fájdalmaim miatt, de még csak az sem, hogy egy csomó mérget veszek be, az enyhítés reményében, hanem az a bajom, hogy a kisfiamnak gyakran kell mondanom, hogy kérlek, halkabban, mert fáj a fejem. Ha csendesebb vagyok, már rögtön kérdezi, fáj a fejed? És én abban nőttem fel, hogy anyunak mindig fájt valamije, sőt, attól féltem meg fog halni. Persze, mondhatjuk, az más volt, de az én fiam ne úgy nőjön fel, hogy az anyja beteges. És mindent elkövetek, hogy ne ez a kép maradjon meg benne.
Egyébként annyi mindent jól eltervezünk, nem? Aztán a sors szépen közbe szól. Emlékszem, amikor megszületett a babám, tele reménnyel, vággyal, hogy különleges lesz. Az is lett, csak nem éppen úgy, ahogy elképzeltem. Nem panasz ez, megállapítás. Születése előtt elterveztem, hogy meg fog keresztelkedni és vele én is. Nem akartam csúfolják a suliba, hogy nincs megkeresztelve. Nem akartam, azokon menjen keresztül, amiken én. Jártunk rendszeresen templomba, szerettük. Foglalkozásokra is mentünk. Karácsonyi műsorokat ámuldozva néztem, míg azon ábrándoztam, jövőre a fiam is verset mond, és énekel a többi gyerekkel, aztán kiderült, hogy óriási lemaradásban van. Sebaj, majd jövőre. Aztán eltelt egy év, aztán még egy, és semmi sem változott. És maradt álom...
Olyat nem ígérek ( amúgyis utálom az ígéreteket ), hogy csak jókat fogok írni ezentúl és a vidámságról számolok be kizárólagosan. Nem. A vidám, mosolygós, sírós, elkeseredett, ábrándozós, stb mind én vagyok. És nem hazudtolom meg magam. Azt nem állítom, hogy a titkos naplómat meg merném mutatni itt mindenkinek, benne a legnagyobb fájdalmammal, félelmemmel, titkaimmal, vágyaimmal, de a többi valóság itt van... Szeretnék valamit adni. Nem tudom megfogalmazni, de mindig is arra vágytam hasznos embere legyek a társadalomnak. Valamiben segítsek. Adni tudjak. Talán beleragadtam a gyerekkoromba, amikor a mesterem azt mondta, soha nem lesz senki belőlem. Az érettségit úgy végeztem el, hogy két tanár folyton buktatással fenyegetett. Újra éltem a gyerekkori poklot, de ezúttal nem győzhettek le.
Ez is picit szomorú dolog, és ilyenkor
mindig a költők jutnak eszembe. Az igazi költők, tudjátok. Ja, és nem azért igazi költők, mert korán haltak meg, öngyilkosságban főként, és mert szomorú verset írtak. De valójában olyan ritka volt a vidám vers, általában szomorú, letargikus, és szerelem csalódott volt zömében. Az igazi költőt azért hangsúlyoztam, mert igazából ma már bárki lehet "művész". Nincs színvonal. És most nem csak az írásra gondolok, akár zene terén is. Emlékszem, mennyire író akartam lenni, és hogy mindenki ismerje a nevem. Rögtön könyveket adtam ki, és most ha elolvasom némelyiket, azt kérdezem, ez meg mi? Nem bolt jó azonkívül a stratégia, a marketing, semmi. A kiadók pedig a pénzre hajtanak, tisztelet a kivételnek. Aki ilyen álmokat kerget, jusson eszébe, le tudja ellenőrizni, hogy mennyi könyvét adják el, és mennyit tud abból profitálni. Verses kötettel nem is érdemes ma már próbálkozni. Na de vannak keresetebb témák is. A bátyám is adott ki könyvet. Vajon neki is tiszteséggel oda adják a százalékot, amit a szerződésben aláírt?
Nálam az írás kislánykoromra vezethető vissza. Kezdtem a naplóval, verssel, novellával majd kisregénnyel. Némelyik egész jó volt. Na de az azért, mert az iskolában tanultam, a tanárom olvasta, tanácsot adott. Es miért kezdtem el írni? A magány miatt. Összegezve, a legszebb versek a szomorú versek, amit az ember át tud érezni, totálisan azonosulni tud vele. De ez az én véleményem. A teljes történések azonban mégis egy regényben tudnak kiteljesedni, amiben benne lehet az öröm és bánat egyaránt, vagy szerelem és csalódás. Nagyon szeretek olvasni. Nem is értem azokat, akik nem. Főleg, ha mi magunk írjuk. Leírhatjuk a legszűrreálisabb dolgokat is, amikről csak álmodunk...
Na most már nagyjából mindenről szó esett, de ezért szeretek írni. Ez a szabadság. Az írás szabadsága. Készült egy lista a kisfiam aranyos beszólásairól, de sajnos nem találom hirtelen. Igyekszem majd megosztani veletek, mert az biztosan mosolyt csal majd a ti arcotokra is.
Mindig van valami, ami kompenzál az életben. Az életem így tökéletes. Idő kellett, míg erre rájöttem, de igazából, ha nem a mások tökéletesnek látszó életükhöz hasonlítgatjuk a saját életünket, viszonylag hamar ráébredünk, hogy így jó az életünk, ahogy van, és a nehezebb pillanatok után mindig jó következik. Csupán hinnünk kell benne.
Nekem az évem jól kezdődött, és hiszem, hogy még sok jó dolgot tartogat számomra...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Ölelés,
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés