2023.04.01. 21:33, Elekes Timea Izabella
Van ami nem hit kérdés...
A héten az életem filmje is lepergett. Egy ideje már foglalkoztat az, hogy miért nem lehetek boldog?! Aztán annyit kerestem, kutattam, analizáltam magam, amíg hírtelen megvilágosodtam.
Nagyon érzékeny téma, nehez erről beszélni is, főleg úgy, hogy az őszinteséghez hűen ragaszkodni, és mégse bántsak meg senkit.
Korábban meséltem arról is, valaki megátkozott. Tulajdonképpen a férjem jött rá erre, remek érzékekkel rendelkezik, azonban én butaságnak tartottam. Noha, hiszek Istenben, az angyalokban, a szellemekben, de valamiért akkor abszurdnak tűnt az egész. De mivel tudjuk pontosan, hogy ki tette, így konkrétan tapasztaltuk, hogy igaz. Mi sem bizonyította jobban ezt, hogy amikor arról az illetőről beszéltünk, recsegteg - ropogtak a bútorok és a flakon leesett. Ilyesztőnek tűnik, és valóban hátborzongató volt. Mivel én szigorú vallási neveltetésben részesültem, így rengeteget tudok a szellemvilágról. Nagyon érdekelt a dolog. Mennyország, pokol, reinkarnáció, amiben amúgy nem hiszek. Számtalan könyvet olvastam, ami mindezt magában foglalja. Így nem csak azt voltam hajlandó elhinni, hogy valóban megátkozott, sőt mi több, rontás tett ránk ( tehát szándékosan, akár egy vagy több hosszú szertartás keretén belül ), hanem tudatosult bennem az is, hogy már korábban mennyien átkoztak, amik hatalmas erőkkel bírnak. Tekintettel arra, hogy nem gyakoroltam a hit életet mindig, így gyakorlatilag védtelen voltam. Imádkoztam, és imádkozom, megköszönöm Istennek azt a sok jót, amivel megáld, de arról nem igazán szóltak az imáim, hogy védjen meg, vagy törje meg az átkokat. Pedig elképesztő fontos. Döbbenet látni, hogy mennyien foglalkoznak mágiával ( mostanában néztem utána amúgy ), és ezáltal mennyire befolyásolják mások életét, többnyire negatív irányba. Nem akarom a nagyon okosat játszani, meggyőzni pláne nem akarok senkit, hogy higgyen ebben, de sajnos ez nem hit kérdése, hanem nagyon is valóságos.
Az viszont meggyőződésem, hogy aki valaha benne volt ebben, figyelmen kívül soha nem tudja hagyni ezeket. Szerettem gyülekezetbe járni, én is éreztem Isten jelenlétét. Gyermeki őszinteséggel, tisztán... Egyre jobban vágyom vissza, hiányzik a lelkem feltöltése. Párszor csalódtam, de nem emberekre kell nézni, ha ott vagyunk, hanem Istent kell keresni. Én emberekben csalódtam, és nem szeretem, ha valaki nagyon nyomul, hogy "megtérítsen". Talán ez fog vissza, hogy menjek. Ez az én döntésem kéne legyen, Isten érintsen meg, ne mások noszogassanak.
Hiszek Istenben, nagyon is. Láttam csodákat. Emberek gyógyultak meg. Anyukám is. Anyu daganatos beteg volt, le akarták vágni az egyik mellét, de ő nem engedte, hanem imádkozott és Istenben bízott. Meggyógyult!
Gyerekkoromban elképesztő nagy hitem volt, és mint korábban meséltem többször is, az iskolában sokat gúnyoltak a különleges vallások miatt ( pedig akkoriban nem is az én döntésem volt, hova járjak ), és a külsőm miatt. Borzasztó magányos voltam, szinte mindennap sírtam. Csak Isten maradt nekem. Olyan kötelék alakult ki, hogy velem is csodák kezdtek történni, és egyre jobban éreztem az angyalokat magam körül, akik vigyáztak rám. Elképesztően jó érzés volt. Aztán egy idő után valahogy elfordultam Istentől. Nem úgy, hogy megtagadtam, vagy bármi, mert ateista nem voltam soha és nem is leszek. Csak már nem úgy éltem, mint korábban. Márpedig, aki egyszer befogadja Jézust, az már nem tud úgy élni, mintha nem történt volna semmi. Aki pedig teljesen megtagadja, átkozott lesz. Teljesen világi életet sem él és a hit életet sem gyakorolja, így az nem is igazi élet. Ezt nehéz igy elmagyarázni, úgy hogy erről most ennyit.
A fenti előéletemnek lényege van a hét történéseivel kapcsolatban. Mivel valaki átkoz bennünket, és már nagyon régóta a jó dolgok mellett rengeteg rossz dolog történt. Próbáltam optimista maradni, de így nyilván nehéz. Hibáztam én is kétségkívül, de fogalmam sem volt, hogy ekkora bajt hozok magunkra. Mélységesen megvetem, aki rontással foglalkozik, az a szemembe nem ember. Ördöggel cimborál, így nem is mondhatni embernek. Mindenkit el kell fogadni, mondhatjuk. Hát őket nem fogom soha és messziről kerülöm. De mit tehetünk, ha a távolból is küldi az átkokat? Imádkozzunk. Én ebben hiszek. Miért nem volt hatásos annyira? Mert nem tudtam mivel állok szembe, és őszintén szólva félvállról is vettem a dolgokat. Mivel rosszul alakultak itthon is a dolgok, egyik csapás utan jött a másik, egy képzelt világba menekültem, amivel csak tovább rontottam a helyzetünkön...
A szenvedésünk leírhatatlan volt a férjemmel. Olvastunk ilyen - olyan megoldásokat, és miután már kétszer is komolyan fontolóra vettük, hogy elválunk, arra jutottunk, nem ez lenne a jó megoldás, hiszen szeretjük egymást, a gyerek szorosan összeköt bennünket, ezt mind tudtuk, na de akkor mi?! Ilyenkor az ember kétségbeesetten keresi a kiutat, megoldást. A párom talált egy lehetséges megoldást, ami sajnos nekem nem fért bele a hit világomba. De ő részt vett benne. Már én is beletörődtem, bármi, csak történjen valami változás, mégis úgy éreztem, hogy a hátam mögött történt, és nem is etikus ez az eljárás. Mielőtt valaki bevezet egy embert a szellemvilágba, kötelessége, hogy felvilágosítsa a másikat, hogy mi is fog vele történni, hogyan zajlik, mit érez, és a legfontosabb, hogy mi a következménye.
Gyerekkorom óta tudom, hogy nem játék a szellemvilág. Szinte bárki elő tudja idézni, de ha valakinek már volt közeli élménye, és ha találkozik egy rossz szellem a jóval, komoly károkat tud okozni, főleg ha "befejezetlenül" marad a dolog. Ennek az lett a következménye konkrétan, hogy kegyetlen veszekedések, rosszullétek, álmatlanságok gyötörtek mindkettőnket. Volt, hogy két órát aludtam egész éjszaka, sírtam, és az életem legrosszabb szakaszai peregnek le a szemeim előtt. Hiába a páromat "kezelték". Én voltam elsődlegesen érintett. Ráadásul tisztában vagyok a saját "démonaimmal", ha mondhatom így. Csak pár példa a múltamból, hogy érthető legyen. Nem kívánt gyerek voltam, így eleve egy átok ért már az anyaméhben, apám részéről: teljes kivetettség érzés, a többszöri elrablásom, és a romák miatt hagyta el az anyámat, akik az apámat folyamatosan átkozták, így feltehetően engem is. Beszélhetünk akár generációs átokról is így. Volt olyan párom, aki igencsak szeretett átkozódni, többek közt engem is, és így tovább, és így tovább. Szóval, abszolút tisztában vagyok vele, hogy miket hordozok, legalábbis ezen a héten volt alkalmam bőven ezeken elgondolkodni. És meg is van a válasz, hogy miért is nem sikerül boldognak lennem, ugyebár.
A hölgy segíteni akart, de túl nagy rontást érzett rajtam. Én picikét próbára tettem, amivel eléggé csúnyán elbukott. Mégis a legrosszabb az volt, ahogy tálalta a dolgot. Aki ismer, mindenki tudja, hogy nálam soha nem az jelent gondot, hogy mit mondanak, hanem, hogy hogyan. Én még eléggé ismerem a szellemvilágot, de egy teljesen laikus embernek aztán tényleg szépen kéne beadagolni, hogy mit érez szellemi téren vele kapcsolatban. Nem elég, hogy sok veszekedést, álmatlansagot hozott ez a dolog, de a múltamat olyan szinten felidézte, hogy azt érzem én vagyok a világ legrosszabb embere, az elvetettség érzése ismét hatalmába kerített. Legbelül azért mégis tudtam és tudom nem vagyok rossz ember. Egy rossz ember eleve nem segít az embereknek jó szándékkal. Az én munkám pedig teljesen erről szól. A lelkem gyógyírja a munkám volt ismét. Szóval, sikerült hamar leküzdeni azt a rossz érzést. Apám alapozta meg ezeket sajnos... Évtizedeken keresztül küzdöttem ezt legyőzni kisebb - nagyobb sikerrel és hopp egy pillanat alatt visszajött. A hölgy amúgy kedves, és itt csupán az eljárással hibázott, hogy a szavakat és közléseket szebben és óvatosabban kellett volna beadagolnia. Félreértés miatt viszont nem jó szájízzel meg is szakadt a kapcsolat. Valami arra késztetett, hogy inkább az Istenbe vetett hitemet erősítsem meg, és még ha jót is akart, de túl erős szellemiséggel rendelkezem, amivel nem bírt el ( bár konkrétan nem próbálta ), ez inkább azt bizonyította, hogy nem ruházta fel Isten arra, hogy nekem segíteni tudjon. Szükségesnek éreztem minden kapcsolatot meg is szakítani vele végül. Helyette Istent kértem annyira, hogy segítsen rajtunk, de olyan áhítattal, mint még soha.
A durva napok után, rendeződtek a dolgok. A szavainknak is hatalmas ereje van. Egyik nap mondtam a férjemnek, most jol el vagyunk, de este még utálhatlak. Tulajdonképpen ez egy fejetlen, hülye vicc volt. Estére sajnos igy is lett, oltári vita. Imádkoztam, lenyugódtunk. A viták eltűntek, és elképesztő nyugalom járt át. Tulajdonképpen hálás vagyok a hölgynek, hiszen ha nem történik ez velünk, nem ébredek rá, hogy mekkora a baj, még akkor se, ha a szemem előtt van és szenvedek tőle. Tudtuk persze, de ahhoz képest rengeteget vártunk, és cipeltük a terheket. Isten útjai kifürkészhetetlenek. A hölgy egy eszköz volt, hogy megbizonyosodjunk arról, valóban mekkora a baj, a kisfiam pedig ismét összehozott a férjemmel. Hétvégére megbetegedett, így kénytelenek voltunk beszélni a férjemmel és még inkább rendezni a dolgainkat. Ugyanis volt olyan, hogy már nem szóltunk egymáshoz, hogy elkerüljük a veszekedést. Pedig nem jellemző ránk, nagyon nem.
Hálás vagyok a jó Istennek, hogy kegyelmet adott, és vigyaz ránk a mindennapokban. Egy durva átok nagyon megkeseríti az emberek életét. Ennek tudható be a sok válás, agresszió, gyilkosság. De nem akarom ezt ragozni. Mindenesetre a legtöbb energiámat arra fogom fordítani, hogy a lelkemet tisztán tartsam, és a kis családomat százszor jobban becsüljem és vigyázzak rájuk. Amit Isten összekötött, azt ember szét nem választhatja, az ördögnek pedig nem adunk teret. A jó Isten kezébe helyezem az életünket, és hiszem, hogy így senki nem árthat nekünk!!!
Kívánom, hogy mindenki életét áldás kisérje!
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés