Múlt héten azt mondtam, csak én számítok és az egészségem. Nos, ez sutba lett vágva szinte rögtön az elhatározás után. Mivel a munkám a hivatásom, és az életem, így egyáltalán nem tudtam félretenni a dolgot. Itthon amikor a havi zárást csináltam, nagyon hiányzott a munkám, pedig korábban nem volt kedvencem az adminisztrációs része. A kollégáim kedves érdeklődése, együttérzése annyira jól esett, legszívesebben visszarohantam volna őket átölelni... annyira hiányoznak... Hiányzik a nagyon a pörgés, edzés, minden. Hiányzik az életem!!!
Úgy tartják sokan, hogy az emberek felét nem érdekli a problémád, a többi fele meg még örül is neki. Ennek ellenére én azt vallom, és tanúsítom, hogy igen is van nagyon sok jó érzésű ember, akikkel ha megosztjuk, együttéreznek, biztatnak, erőt adnak. Nagyon sok barátom segített nekem, és a mai napig erőt adnak egy - egy telefonon beszélgetés során. Hálás vagyok érte nekik!
Az álmatlan éjszakák tartanak még, és ha nem lenne a kisfiam nagyon összeomlanék. Most sem vagyok a toppon, de akkor végképp nem lennék jól. Időnként a tehetetlenség az őrületbe kerget, ilyenkor bevallom, elfog a keserűség, méreg, düh, bánat. Nem csak testileg - lelkileg visel meg a dolog, hanem ezzel rengeteg "munkát" kaptam. Nem az van, hogy kikapcsolódok, pihenek, és ennyi. Rengeteg biztosítási kérelmet kell intézzek. Véletlenül se tudjam picit se felejteni a történteket. A húsz évvel ezelőtti balesetem is egy horror volt, ott nem harcoltam ki rendesen, ami járt volna, pedig egy életen át cipelem azt a terhet.
Esténként még most is csak forgalódom az ágyban, a szívem majd kiugrik és állandó gyomoridegem van. A tanult légzés technikának köszönhető, hogy nem kapok pánikrohamot, pedig elég közel járok időnként, azt érzem. Anno a kórházban tapasztaltam először és brutális halálfélelmem volt a műtét után. Most valaki megkérdezte tőlem, nem akar valaki megölni? Vigyázzak, mert a harmadik baleset végzetes lehet. Nem ilyedtem meg ettől, tulajdonképpen már bele törődtem a sorsomba. Elkerülni nem lehet úgyse. Istenre bíztam az életem, az lesz, amit Ő akar. Persze lehet átokról beszélni, meg hasonlókról, de nem szeretnék.
Jelenleg picit elindultam a lejtőn, és minden igyekezetemmel azon vagyok ne essek depresszióba, de tény, hogy a bezártságot nem bírom. Szinte állandóan fekszem. Próbáltam ugyan sétálgatni, de nem ment. Az orvoshoz vissza megyek, aztán reménykedem valami megoldást találunk. A végtelenségig nem szedhetek fájdalomcsillapítót, még éjjel is. A nagy kérdés, mi történt a lábammal, ha nincs törés?!
Úgy volt egyenlőre nem mesélem el, mi történt, de a kérdéseket nem szeretem megválaszolatlanul hagyni. Nem is részletezem, csupán annyi, hogy autóbalesetünk volt. Meg ezt kjelenteni is szörnyű mert újra és újra átélem. A jegyzőkönyvet zokogva írtam meg. Talán még túl friss a történés, és ezért visel meg nagyon, na meg a következménye, hogy nem tudok rendesen járni még. Hosszú út áll előttem, mivel rendőrségi eljárás indult, és egyből két ügy miatt, hát nem csoda szerintem, hogy liftezik a gyomrom. Gyakran tör rám az érzés, hogy két embert büntetnek meg. A vétkeseket. És ebben én fogok segíteni. Néha felteszem a kérdést? Tényleg ezt akarom? És előjön belőlem az ultra erős empátia, amit életemben először utálok magamban. Azok az emberek az életemmel játszódtak felelőtlenül, mégis én érzem rosszul magam, hogy felelniük kell érte? Normális vagyok én egyáltalán??? Tényleg miattuk kéne aggódjak, amikor még járni se tudok, az anyagi kárról nem is beszélve, a többit inkább nem sorolom. Tehát néha így érzek, néha pedig nagyon dühös vagyok rájuk. Egy perc alatt omlott osdzr az életem. A kisfiammal nem könnyű, nekem menedék volt a munkahelyem. Nem akarom ezt részletezni, mert a kisfiamat nem akarom belekeverni, de akik korábban is olvasták a blogomat, vagy ismerik az autizmus tüneteket, tudják miről beszélek. Borzasztóan érzem magam, nem vagyok jól. Tavaly kirabolták a vidéki házat, a kisfiam óriási traumát élt át velünk együtt, a biztosító egy fillért nem fizetett. Azt a békát lenyeltem, de ezt nem fogom. Ezek az emberek olyan felelőtlenek voltak, hogy megérdemlik a kemény büntetést, hátha ezután soha többé nem fog ilyen előfordulni velük ilyen és nem lesz több áldozat a részükről.
Szomorú vagyok, igen, hogy egy perc alatt így megváltozott az életem. Pillanatnyilag nem látom az alagút végét. Csak telnek a napok hetek és azt érzem nem javul a helyzet. Nem kellett volna már javulni a lábamnak? Állandó röntgen fölösleges és ártalmas. Fáradt vagyok. Bőven elmúlt éjfél, sokszor írok éjjel mostanában. Pár órákat alszom, és hajnalban kelt a kisfiam. Kikészültem. Van, hogy egy barátnak kipanaszkodom magam, aztán lenyugszom. A kisfiamhoz van türelmem szerencsére, olyan kis édes, vicces fiú, és ahogy igyekszik felvidítani, az valami csoda. Az én kis csodám. Nem tudom, hol tartanék, ha nem lenne Ő nekem. Valószínű, hogy a kórházban. Úgy jöttem haza onnan, hogy nem voltam jól, mert csak a fiam járt az eszembe. Felelőtlen voltam? Lehet. De mégis, hogy oldottuk volna meg? Elképesztően hiányzott volna, semmi más nem járt a fejemben, csak a kisfiam. Nagyon nyomasztó kórházban lenni. A mentősöket csodálom, a szemembe igazi hősök. Nagyon rendesek voltak, alaposak, becsületesek. Kevés mentős van? Hát persze, hiszen egy baleset során akár egy órán át várják a rendőröket, a kórház folyosóján is várnak egy órát, esetleg bent is, és miután átadják a beteget az orvosoknak, akkor távozhatnak. Számoljuk csak ki időben, hogy mennyi emberen tudnának addig is segíteni... nem jól működik a rendszer. Nem tudom, mi a megoldás, és szerencsére nem nekem kell ezt megoldani, rendes is volt mindenki a kórházban is, de tény, hogy rengeteget kell várni. Amikor pár órás képzésen vettem részt régen, amikor készültem kórházba segédápolónak, azt tanították, a gyorsaság a legfontosabb. Nos, ez az ami épp hogy kicsit se működik.
A humoros beszámolómat elkezdtem, de annyi. Legnagyobb akaratom ellenére se tudok most humoros lenni. Nem tudom ellátni a fiamat, azaz oviból akár elhozni. Bár most beteg. Legalább nem vagyok egyedül. Volt segítségem, a gondolataim el lettek terhelve kicsit, de utálom az estéket. Fájdalomcsillapitóval fekszem le, mégis este fáj a lábam a legjobban és álmatlanság gyötör.
Az ambícióm is cserben hagyott. Lenne időm olvasni, tanulni és nem megy. Igaz rengeteg ügyet intéztem telefonon és eszméletlenül leszívja az energiámat. Pláne, hogy éjjel nem alszom.
Bosszantó tud lenni, hogy más hibája miatt mennyi utána járás, intézkedés vár az emberre. Ez volt, amikor a telefonomat eladtam és hamis pénzzel fizettek, amikor még pici volt a kisfiam, én jártam a rendőrséget, vagy amikor kirabolták a házat, több, mint két órán át voltam a rendőrségen, amíg kihallgattak. Azóta sincs fejlemény, lezárták az ügyet, a biztosító pedig nem fizetett. Most komolyan, ennyire vonzom a bajt? Na jó, nem. Inkább úgy mondom, peches voltam, és igazából sok jó dolog történik is, csak azok felett könnyebben átsiklunk. Például, tisztában voltam azzal, hogy a napi átlag gyaloglásom hét kilométer, de azt nem fogtam fel, milyen szerencsés vagyok. Most iszonyú fárasztó és hosszúnak tűnik csak a buszmegállóig kimenni. Szóval, nagyon csodálatos dolog, ha az ember tud járni, futni, és ezt akkor értékeljük igazán, amikor éppen nem vagyunk képesek rá.
A kisfiamat sajnálom, nem kéne részese legyen ezeknek. Nagyon kimeríti őt is. Előjöttek a nagy "hisztik". Kimeríti, elfárad. Amikor az ügyvédtől hazajöttünk, kezelhetetlen volt. Nem akart aludni, pedig mind fáradtak voltunk. Végül elaludt velem. Délután három óra körül volt, és este hétkor nem tudtam felkelteni, reggelig aludt.
Annyira fontos, hogy a lelkünket ápoljuk, és ne csak a nehézségek kössék le a figyelmünket, hiszen az nagyon megterhelő tud lenni.
Nem akartam ennyi rosszat mondani, azaz írni, de eddig is segített, ha kibeszéltem magamból, hátha most is segít. Látni fogom a szépet és a jót, csak szükségem van kis időre és merem remélni hamarosan pozitív irányba fordul a dolog, és véget ér ez a rémálom, begyógyulnak az összes sebek, és az idő előrehaladtával fakulnak a rossz emlékek...
Nyilván tudatában vagyok annak is, hogy százszor rosszabbul is járhattam volna akár, és hálás vagyok a jó Istennek, hogy vigyázott rám, amiért hálás is vagyok minden nap...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés