Éjjel van 3:30. 01:00 óra volt pont amikor fölriadtam. Ismét. Azóta csak forgolódom, időnként felugrok, mert úgy érzem nem kapok levegőt. Szörnyen fáradt vagyok. Már második éjszaka, hogy alig alszom pár órát. Zakatol a szívem, és jobban liftezik a gyomrom, mint mikor egy vizsgára készülök...
Ez a baleset annyira padlóra küldött, hogy azt érzem az autóval együtt osszetört a szívem és a lelkem, és végeláthatatlannak tűnik ez az állapot.
Hétfő reggel a párommal mentünk autóval a munkába. Előttünk egy autó, így elég lassan haladtunk, talán éppen álltunk akkor, nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy hírtelen nagy csattanás, csörömpölés, és mintha repülnénk kicsit a talajon és újra egy csattanás a másik irányból. Én pedig sikítok és a fülemhez szorítom a tenyeremet. A térdem koppan, a fejem kissé hátra csapódik és a páromra nézek rémülten. Lassan megmozdulva feljajdul, hogy fáj a háta. Kovájog a fejem és tudatosul bennem, hogy egy autó belénk jött olyan erővel, hogy neki lökött az előttünk lévő autónak. Szörnyen megijedtem, és attól még szinte pánik rohamot kaptam, hogy a páromnak esetleg a gerince sérült. Kimásztam az autóból, hányinger kerülgetett. Közben észreveszem a párom is kezd kiszállni az autóból. Két érzés bennem. Az egyik a megkönnyebbülés, hogy nincs komoly baja, a másik fájdalmasan hasít belém, ha mégis sérült volna a gerince, nem szabadna mozognia. Meglátom az autónkat és szörnyen kavarogni kezd ismét a gyomrom. Sok percen keresztül öklendezek, és a járda szegletén hányok. Van ott egyáltalán járda? Naponta megyek el ott és nem emlékszem, de azt tudom, hogy közben a füvet bámultam sokáig fölé hajolva, szóval fű volt ott biztos. Időérzék innentől nulla, minden egy örökkévalóságnak tűnik. Kit kell hívni? Munkahely, rendőrök, vagy fordítva? Nem emlékszem kit hívtam előbb. Háromszor vettem elő a telefonomat, és nem tudtam mit akarok. Kérdezem a többieket a rendőrök számát, hírtelen az sem jutott eszembe. Részletek kellenek nekik, még korán van, fel sem ébredtem, vagy talán ismét kómába estem?! Nem emlékszem a kérdésekre, azt sem tudtam hol vagyunk, de kisegítettek a többiek. Nem tudom miért én vállalkoztam arra hogy telefonáljak. Talán mert mindenki a telefonját fogta, meg telefonált és mégis megkérdezték tőlünk, hogy hívtunk segítséget? És a mindenkibe én is beletartozom, mert én is kérdeztem. Talán ez volt az oka, hogy én telefonáltam. A térdem sajgott, egy lábon álltam. Kérdések zápora, folyik - e az olaj vagy bármi valamelyik autóból, és gondolom a többi rutin kérdés, hogy ki sérült, meg ilyenek. Talán tartanom kellett, amíg kapcsolták a mentőt és újra elmondtam ezeket, nem emlékszem pontosan. Közbe megjelent egy férfi és felajánlotta a segítséget, hogy a kozelben van autószerelő bolt, vagy ilyesmi, nem hallottam rendesen, mert közben eleredtek a könnyeim és zokogásban törtem ki, majd ismét öklendezni kezdtem, úgyhogy elsántikáltam a már ismert helyre. A mentő megérkezett. Odajöttek hozzám és mondták, ha picit alább hagy a hányás, menjek velük. Sántikálva odabiccegtem az autóhoz, mire lefektettek. Kivizsgálás, nincs nagy baj. Térdem nem tört el csak piszkosul fáj, minden kérést tudok teljesíteni, nyelv nyújtogatástól kezdve, a viszonylag normalis válasz adásig. Csak éppen a szám szárad nagyon. Kérem a vizem, mire javasolják, inkább ne igyak. Megnézik a vérnyomásom, rendben. Gondolom jól felszökött, mert nagyon alacsony szokott lenni, szóval az is normális. Kérik az ujjamat, mire jön a mindig ugyanaz a kérdés, akárhányszor kórházba vittek. Az összes körmöm ki van festve? Nem is értem az ilyen kérdést. Van valaki egyáltalán, aki kifesti a körmét, de nem az összeset? Vagy esetleg készülnöm kellett volna erre az esetre és szabadon hagyni egyik körmöm?! Sebaj, belefér, a férfiak úgyse értik ezt. De legalább kezd az emlékem visszatérni és valami humorféleség is. Aztán ismét hányinger, kicsit megpaskolom a mellettem ülő mentőst, magamba pedig fohászkodtam, bírjam ki, mire odanyújtott egy zacskót... Elkezdtem a fogyókúrát, úgyhogy gyengén reggeliztem, na de lehet nekik volt igazuk és egyáltalán nem kellett volna inni. Mert amikor kiszálltam az autóból ittam kicsit, mert eléggé szédültem.
Az autóban a várakozás elviselhetetlen volt. Azon töprengtem, mindenem egyben van, miért is nem mondtam jól vagyok, és mentem volna tovább dolgozni? Aztán rájöttem, nem lehetett volna úgyse elhagyni a gépjárműveket. Fogalmam nem volt hány óra, csak várok és várok. Közel egy óra elteltével jöttek csak ki a rendőrök, ezt az egyik mentőstől hallottam. Nekem sokkal többnek tűnt. Igaz öt percre voltak tőlünk, de ez a megszokott, a kellemes csalódási nap nem ma van kitűzve. Egy perc alatt kellett eldöntenünk, hogy mi legyen az autónk sorsa, ami sajnos négy kereken már menni képtelen. Olyan nagyon el torzult, akárhányszor nézem fotón, azóta is hányinger kerülget, annyira felkavar. Hátul a szélvédő teljesen kitörve. Tisztán cseng a fülembe most is a csörömpölés. Bár ne hallanám!!
A párom a laptopját kikapja az autóból és minden más maradt. A rendőrök elszállítják a telephelyre. Fogalmunk sincs hova, majd értesítenek.
Végre elindulunk a Merényibe. Egy véget nem érő utazás vette ismét kezdetét. Nekem lassan összeszorul a torkom, hogy húsz évvel ezelőtt ugyan ide szállítottak azzal a különbséggel, hogy akkor motoron ültem és úgy csaptak el, és a bokám eltörött. Nyomni kezdett a mellkasom, kezdett kevés lenni a levegő. Talán észrevették, nem emlékszem, koromban branűrt szúrtak és beadtak valamit. Utána végig álmos voltam, szóval lehet valami nyugtatót. De igazából túl nyugott utána se voltam. Segítene rajtam egyáltalán bármi? Nehéz kérdés ... Később tudtam meg, hogy fájdalomcsillapítót adtak. Hát ja, ezért nem fájt akkor már a térdem se...
Megérkeztünk a kórházba, én kényelmesen fekhettem az ágyon, míg a kedvesem a lábán jöhetett. Hehe, hogy kiszúrt magával, hogy a hátát ütötte be, és nem a lábát mint én.
Rengeteg várakozás, ide - oda tologatás, de legalább nem maradtam le az aznapi balesetekről sem, úgyhogy nyugi, nem csak nekem indult rosszul a napom.
A nővérek közötti hírekről is értesültem, és minden másról, ami nem érdekelt.
Na végre, visznek tovább, tetőtől talpig röntgen. Térd, csípő, mellkas. Irány még egy hasi ultrahang, és kivételesen élveztem, hogy rezidens vizsgált meg, mert a kolléganője mindent magyarázott, míg a monitort bámulhattam én is. De jó legalább láthattam a lépemet, meg a beleimet. Eddig ezt élveztem a legjobban. Na de egyszer minden véget ér, meg ha órákban telnek is vagy legalábbis úgy tűnik, mennünk kellett tovább. CT. Nahát, végre úgy, hogy nem kell fel évet várni. Ez csodálatos, de hol a lelet? Ja, hogy nem kapjuk oda, csak ha már úgyis mindegy? Jó, ezt nem tudtam. Én nem kérdeztem sehol semmit, csak a szükséges kérdésekre válaszoltam, mintha beteg volnék, nem? Hát de. Az ultrahangon meg is dicsértek. Legalább ennyi jó a mai reggelen, vagy délben? Egyáltalán hány óra? Próbálom összeszedni a gondolatom, mi a program délutánra, de kesze - kusza a fejem. Vajon tényleg leszedáltak kicsit? Legalább valami jó cuccot rakhattak volna bele, hogy jobb kedvem is legyen, és ne vágjak savanyú uborka fejet mindenhol, és a vakítóan fehér falakat ne lássam olyan szürkének. Vagy tényleg volt benne szürkeség? Na itt is jöhetne egy - egy helyen kis felújítás... De a hasi ultrahangnál szép volt minden. Talán, mert beugrott egy vicces gondolat a fejembe. Mit csinálnék, ha közölnék, hogy terhes vagyok? Na az tényleg vicces lett volna, vagy mégse??
Végeztünk mindennel, körbe világítottak. Nem elég, megfosztanak az autónktól, még a káros sugarakat is tűrni kell. Na de ágyon feküdtem, nem mindenkinek jár ez a luxus. Meg a utaztatás is fekve, miközben a plafonon számoltam a világításokat, hopp ott hiányzik két fal kocka is, és a csövek éktelenkednek. Jaj, ez a kórház már soha nem változik. De legalább az ácsorgó emberek szemébe nem kellett így néznem. Vissza toltak a régi helyemre, ahol a doktornő megvizsgált, meg csevegtünk kicsit. Elment mellettem egy fiatal orvos vagy ápoló, nem tudom. Köszönt, ami meglepett, visszaköszöntem halkan, és azon gondolkodtam vajon milyennek lát. Reggel gondosan a szokásos smink, kis szempillaspirál, rúzs, gyenge de mégis na. Később rájöttem, mit gondolhatott. A sminkem már akkor elkenődött, amikor még a mentőket vártuk. Úgy kell nekem, ha sírni akartam. Végig jártam úgy a kórházat és a villamost, vagy mivel is mentünk haza, és a buszmegállóban kérdeztem a párom, nincs elkenődve a szemem? Mire ő, de, egy kicsit. Megnéztem a telefonomban, tükör ma már minek, és te jó ééég!! Mindkét szemem alatt jó kis fekete csíkok, mint egy utcalánynak, aki éjszakázott. Na jó, de miért nem szóltál drágám? Oké, tudom így is szeretsz, de hadd érezzem embernek magam és tudjam, nem a szépségem miatt bámulnak annyira. Benyállazom az ujjam és "felfrissítem" magam. Máskor finnyás lettem volna, de ma nem. Kaptam újabb lehetőséget az élettől, ez kivételes nap...
A PTSD fokozatosan alakult ki, középsúlyosra... Közel öt hónap pokoli időszak, lábadozás. Utána fokozatos javulás, és miután búcsút intettem annak a helynek, aki egy kis megértést sem tanúsított felém, gyors felépülés vette kezdetét...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó