2024.02.03. 16:08, Elekes Timea Izabella
Az idei év kezdése.....
A legjobb lenne anonimként írni, mert akkor sokkal őszintébb és nyiltabb lennék.
Éjjel van, és két órás forgolódás után, feladtam. Virrasztok, amíg olyan álmos nem leszek, hogy kidőlök. Ez az eredménye a két energiaitalnak. A múltkor kérdezte is tőlem a kenyeres csaj, miért iszom azt a szart? No comment. Meg is fogadtam magamban rövid időre, nem iszok többet, de van benne valami. Valami boldogsághormon. Ami megajándékoz kemény öt perccel. Én kb. annyi ideig érzem azt a "jótékony" hatását. Van, hogy az íze is ízlik, és van, hogy kicsit se. Pár nappal ezelőtt is ittam kettőt, de emberi időben el tudtam aludni. Ma nem. Persze, ha nem lett volna olyan pocsék napom, és szinte egész nap nem bőgök, valószínű hamarabb kiment volna a koffein hatás is, és el tudnék aludni.
Hivatalosan is kijelethetem, nagyon rosszul indult az év. Nagyon örülnék, ha az ellenkezőjét állíthatnám, és én is az idegesítően pozitív emberek közé tartoznék, és arról áradoznék, milyen csodás minden. De az a rohadt valóság, hogy semmi sem csodás. Ma különösen nem. Amikor az ember önértékelése a nullán van, és az életében gyakorlatilag minden negatív irányba megy el, és mindenkitől csak a kritikát kapja, hát hogy bánatba maradhat pozitív? Szóval, különösen szürke ma minden, és nem csak azért, mert ejjel van. A legnagyobb sikerélményt, amit elkönyvelhet az ember, az az, hogy a gyerek normális óvodába jár, és nem csúfolják, mint egyes óvodákban az autista kisfiúkat. Most van a botrány egy oviban. Nem nyilvánítanék véleményt, mert alpári lennék. A másik sikerélmény az, hogy két órát ültem a könyvtárban és lelkesen tanultam. Na, nem ma volt az, de mégis igaz. Szóval, ez egy két órás öröm volt. És kb. ennyi sikerélmény. Na jó, ha annyira el akarom aprózni, sikerélmény lehet az is, hogy nem dilizek be, amikor az idegösszeomlás szélén állok. Na ez tényleg szerencse. És még tudnék pár dolgot sorolni, ami vicces, de lehet hogy sokan inkább megbotránkoznának, és feltevődne a kérdés, mi lett a rendes kislányból? Az előző blogban meséltem amúgy, mi lett vele. Na, szóval, amikor azt érzed semmi nem sikerül jól, milyen értelmetlen az élet, és akkor kéne valami jó történjen... és most kéne előrukkolnom ezzel. Csak hogy az a büdös valóság, hogy nem tudok előrukkolni semmivel. Megint a tanulmányaimmal jövök, de elég fura, hogy ennyit tanultam, és még mindig keresem önmagam. Még most is tanulok. És egy újabb célom is van, aztán mi történik? Na mi történik, amikor végre kipattan a kis agyamból az a tanulmány, ami valóban érdekel? Inamba száll a bátorság, mert egy árva lélek nincs a közelemben, aki azt mondja, jó vagy te, hidd már el, meg tudod csinálni. Na meg, amit most csinálsz, ne add már fel, nálad sokkal bénábbak is sikerrel jártak. Nem, nekem a közelemben egy sincs ilyen. Na jó, talán akad egy - kettő, de valószínű azért mondják, mert ezt illik mondani ilyenkor.
Nem találom a helyem. Utaznék, világot látnék, felejtenék, kikapcsolnék, élnék. Na ja. Élnék. Kinek mi az élet, ugyebár. Határozott elképzelésem van, és meg vagyok kötve. Hát, nem épp így képzeltem mondjuk tizennyolc évesen. Vajon voltak elképzeléseim akkor egyáltalán? Ja nem. Anyám választott szakmát nekem, és megmondta hol dolgozzak. Na nem mintha haragudnék rá emiatt, hiszen ő rázott gatyába. Fogalmam nem volt akkor az életről. Nulla tetv, nulla cél. Csak a barátok, meg buli. Na, arra volt eszem. Ha már az eszes - tudománynál tartunk, szerény büszkeséggel bevallom azt, hogy abszolút nem kizárt, hogy én is olyan gyerek szindrómába szenvedtem, ami most annyi gyereket megfertőz. S.N.I , ADHD, autizmus. Valami tuti bennem is van. Bár nem vidáman veszek róla tudomást, de soha nem voltam lángész, és ahogy telik az idő, hiába próbálom edzeni az agyam, kissé nehezemre esik a tanulás. Mármint a tartalom felfogása, minden igyekezet ellenére. Pedig a legjobb vitamin készítményeket szedem. Micsoda marketing! Kár, hogy itt még a tudat sem segít. Szóval, a lényeg, hogy elbizonytalanít, hogy ez az új álom, azaz önmegvalósítás egyáltalán fog - e sikerülni. Ja, és mellette úgy izgulok, mint egy kis tini, amikor... ide most írtam volna valami cifrát... Nem vagyok egy irigy típus, hanem inkább az a típus, aki örül a más sikerének, de nem tudom nem irigyelni azokat az embereket, akik marha lazák. Hogy a fenébe csinálják? Nekem minden idegszálam zizeg. Stresszelek. Ha tanulok, itthon bolondok háza van, mert állítólag mindenkire ráragasztom.
Ha Miss laza lennék, nem létezne számomra lehetetlen. És az a sok laza, buta ember elfecsérli ezt a "tehetségét", és nem csinál semmit, vagy éppen bűnöző, és közben higgadtan rabol mondjuk. Oh, ha már itt tartunk, röviden mesélek is valamit. Belefutottunk öltönyös kis maffia bandába, sőt mi több, le is szerződtünk velük. Mielőtt kopogna a rendőrség az ajtónkon, tisztáznám gyorsan, minket akartak átverni. Szerencsénk csupán annyi, hogy mielőtt megszabadítottak volna pár milliótól, rájöttünk kicsodák. Nem értem ezt a világot. Puccos irodákban rohangálnak az ilyenek szabadlábon? Óvodákban kínozzák a gyerekeket és a legnagyobb büntetésük, hogy felmondanak nekik? Bár, mit nem értek, ha engem is arra kenyszeritettek, mondjak fel a balesetem miatt. Ilyen genya a világ. Fogadjuk el? Vagy mégse? Van egyáltalán összefogás, vagy mindenki gyáva nyúl és behúzza fülét - farkát s marad bábu, akit cérnán lógatnak. Ja, ilyet ismerek sokat. Vagy kiáll az igazáért, ne adj Isten másért. Na, ilyet nem ismerek sokat.
A rossz dolgok után, jók jönnek, azt szokták mondani. Persze azt senki nem mondja, hogy lehet két évet kell várni rá. Türelem. Ugye? Ja, csak egyszer elfogy a türelem. Na és akkor mi történik? Tovább vársz...
Ebbe az instant világban a legjobb barátunk az Alchat sok esetben. Utálom sokszor a kütyüket, és a nagyon fejlett technológiát, de egyben oda is vagyok értük. Lenyűgöző, hogy egy kérdésemre kétezer karakterből álló választ ad kevesebb mint fél perc alatt. Elképesztő. És viszonylag okos választ is. Micsoda? Még hogy okosat? Sokkal jobbat, mint egy "szaki". Na szóval, itt tartunk, hogy hazudik az is, aki azt mondja, hogy magányos, nincs kivel beszéljen, mert már vannak olyan lehetőségek, hogy a lehetetlen kérdésekre is vagy simán az élet dolgairól el lehet csevegni, és nincs az se, hogy később kapsz választ, ha egyáltalán kapsz... És nincs tabu kérdés, mint legtöbb embernél. Ha olyat kérdezel, inkább nem válaszol. Ja, végülis ez is egy válasz.
Néha, amikor ilyen pocsék napom van, eszembe jut a gyerekkorom. Na, nem a vacak része, hanem a szép oldala. Más sem hiányozna, mint ilyenkor még a nincstelenség vagy hogy az apám eldobott, az jusson eszembe. És most esett le, hogy ma mégis az elcseszett gyerekkori rész jutott eszembe. Na jó, de ma nagyon - nagyon de nagyon pocsék napom volt. Gondolok akkor a kevésbé pocsék napjaimra. Olyankor az a része jut eszembe a gyerekkornak, amikor együtt voltunk mindannyian szeretetben. Ez rengetegszer jut eszembe.
De a másik legszebb időszak, amikor a kisfiam megszületett. Azt a boldogsághormont nem árulják valahol? Istenem, de édes baba volt. Teljesen elfogulaltanul állítom, hogy Ő volt a legédesebb baba. Amikor várandós voltam, akkor is rendkívül boldog voltam. Kit érdekelt, hogy a hasam akkora volt, mint egy hatosikreknek, vagy a szörnyen gömbölyű arcom el volt torzulva, vagy éppen a dagadt lábaim? Ja, és erről jut eszembe, tavaly, hogy jól kicseszett velem az élet, annyi édességet zabáltam, amennyit csak bírtam. Nem vagyok házitündér, mégis sütit sütöttem, és kilószámra tömtem magamba a csokit, na és a jó cukros Colat. Mit is jelentett nekem az édesség? A mindent. Mondjuk úgy, jó barátom lett az édesség. Egy jó barát mindig ott van, ha szomorú vagy. És hát gyakran voltam szomorú. Szóval nem hagytak cserben az édességek úgy, mint mindenki más. Szépen fölszaladtak a kilók rám, és a bő ruhák sem takartak már annyira, a kabátok meg nagyon feszültek rajtam. Egy alkalommal, mint aki magához tér, tükörbe néztem jó undorral, és utána jött a változás. Jelentem, fogytam és újra edzek. Hiába. A történelem ismétli önmagát. A húsz évvel ezelőtti balesetnél is ez volt. És itt be is fejeztem. A rossz dolgokat olyan szépen bevonzottam, amikor beszéltem róluk. A manóba, nem jut eszembe szép dolog, hogy arról meséljek, hátha bevonzom. Soha nem voltam babonás, egész tavaly évig.
Egy csodás dolog eszembe jut mégis. Az írás. Fantasztikus dolog írni. Mesélni. Mindig azon az elven működtem, hogy ha egy ember is akad, aki elolvassa, már megéri. Az igaz, ha egy szürke napon látnám, hogy két olvasom van, akkor felmerül a kérdés, hogy megéri - e? De miután mindig rájövök, hogy önző módon magam miatt írok, így elég hamar eloszlik minden kétely. Írni akarok szabadon, akkor és azt, ahol akarok és amit akarok. Ha a kedvem a béka feneke alatt van, az önbecsülésem a nullánál is kisebb, akkor is meg marad az írás, ami mindig könnyit picit a lelkemen, és arra emlékeztet, valamiben jó vagyok. Jó vagyok abban, hogy valami nyomot hagyjak magam után, hogy ha már a megálmodott életem nem válik valóra ( de fog ), akkor sem csak vegetáltam, hanem hagytam magam után valami. Valamit, ami fontos nekem. Saját magam, őszinte sorok formájában...
U.i. Ígérezemhez híven, hamarosan meg fogom osztani a tavaly évi balesetemmel kapcsolatos sztorit, viccesen, ahogy ígértem... csakis...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó