Az iskola közeledtével úgy érzem a hullámok össze csapnak a fejem felett... A költözés, felújítás, vizsgára készülve egy kicsit sok, úgy, hogy tudom milyen meghatározó pillanat és óriási változás a gyerek életében... Ráadásul régen mindent időben megvettem, de most a beiskoláztatási kedvezményt kihasználva, a tőlük megkövetelt időpontot betartva jó csúszásba voltam, amit utálok. Aztán persze alig használtam ki a kedvezményt. Az idei nyaralás igazából egyik sem volt pihentető, de nyilván nem nevezném pénzkidobásnak, de bizony volt, amikor éreztük annak hiányát is. Mostantól kezdve kerül igazán "sokba" egy gyerek, azt hiszem...
Voltak napok, amikor teljesen összezuhantam, az emberek iránt undor elfogott. Ez a sok metrózásnak köszönhető, az emberi viselkedéseknek...
Volt olyan nap, amikor egész nap sírtam, és még a családommal sem akartam beszélni. Csak egyedül akartam lenni. Hallgatni a zenét. Végül az írás segített. Írtam egy dalt, és a naplóban leírtam mi bánt...
Nagyon sokat számít az a pár óra is, amikor a kisfiam nincs velem. Az vessen követ rám először, akinek van gyereke és soha életében nem érzett még ilyet... Próbálom összeszedni magam, és azzal vigasztalódni, hogy másnak rosszabb. Persze van, akinek sokkal könnyebb is... de most pont az a lényeg, hogy tudatosuljon bennem, nem olyan nehéz nekem, mint másnak. Legutóbbi blogban írtam, próbálom foltozni a megtépázott acél idegeimet... eddig nem sikerült... hátha segített a sírás...
Tényleg az van, hogy egy rossz nap rosszabb is lehet. Amikor a világ legboldogtalanabb emberének érzed magam, akkor van az, hogy valaki a lábadra lép, előtted megy el a metró. Máskor fel sem tűnnek ilyen dolgok amúgy... Annál még sincs rosszabb, amikor teljesen egyedül, eljagyatottnak érzed magad. És úgy érzed, senki nem értené még a problémádat, hiába is mondanád. Pláne ha azok tornyokban állnak. Persze nem is akarunk panaszkodni, mindenkinek meg van a saját baja amúgy is. Aztán meg, ne is sajnálom senki, nem?!
Most is nagyon jól tudtam mit kellett volna tennem, de a gyakorlatban nem ment... Nőnek lenni nehéz... Anyának lenni nehéz... Talán így tudnám összefoglalni.
Van munkám, és mégis a régi közeg olykor annyira hiányzik... otthon éreztem magam ott. Persze voltak sokkal nehezebb feladatok, amikkel meg kellett birkózni, de sikerült. Itt sokkal szabadabb vagyok, viszont azt érzem, nem tartozom sehova... A másik, ami egy örökké tartó űr, az a lakás, ahol felnőttem... sokszor a husomban érzem azt a fájdalmat, hogy nem lehetek többé ott... milyen másak voltak akkor az emberek... az én drága szülőföldem... annyira más már ott is minden, legalább az emlékeimben őrzöm a régi szép emlékeket...
Nehéz az, amikor felkelek és a gyerek szája be nem áll, és mindenféle érdekes vagy éppen értelmetlen kérdést tesz fel. Időm nincs felébredni. Arról már nem beszélve, amikor muszáj vagyok órákon át utazni is vele. ( nem teher, csak fárasztó ) Hiszen pont az utazási időt tudom kihasználni, hogy zenét hallgassak, rendezzem a gondolatom/életemet, írjak. Türelmetlen a gyerek, üti az apját. Ingerülten válaszol nekem is... egy - egy érzékenyebb napon nagyon rosszul érint. Vagy ha mi is idegesek vagyunk, olyan mint a bolondok háza... Durva kimondani a valóságot, viszont én kiléptem abból a kétszínű világból, ami mindenkinek a falcs valótlan életét mutogatja. Igen, vannak boldog percek, azokat is megosztom.
Egy nagyon durva nap után kezdtem helyre billennni. Pontosan az írás, olvasás, zene és munka segített. Mély levegő és nagyobb tempóban kezdtünk otthon is dolgozni. Iszonyú nehéz úgy fúrni például, hogy van egy autista gyerek a házban. Befogott füllel menekül zárt ajtók mögé, olykor pedig sírásba vagy hisztibe tör ki. Aki nincs benne, elképzelése sincs... nem véletlen, hogy nem haladunk a tervek szerint. Alkalmazkodunk a saját helyzetünkhöz, úgy sincs más választásunk.
De csillapodtak a kedélyek, és úgy érzem felkészültem az iskolára, azaz, hogy a kisfiam immár iskolás lesz. Igazából várom is már. Ő persze nem. Fél, hogy rá szólnak.Talán ez a félelme...Tulajdonképpen mindkét lehetőséget el tudom képzelni. Azt is, hogy lesznek problémák, és azt is, hogy jól megy neki. A szakemberek szerint próba - évnek fogjuk fel az iskolát illetően, mivel integrált, viszont kis létszámú. Nem gondolom nagy gond lenne, csupán, hogy azt a hosszú időt hogy bírja majd, az kérdéses bennem. Nagyon érdeklődő, informatika zseni, szépen írja le, amit megtanult már, és ügyesen számolgat is. Hírtelen haragú, de hamar lenyugszik és bocsánatot kér. Mindenképp tovább akarom tanulmányozni még az autizmust. Annyi minden érdekel még, és óriási a tanulási, tudás vágy bennem... Majd meglátjuk mit hoz a jövő... most a gyerek az első... ja, most is... na de, majd lesz olyan alkalom, amikor az én vágyaim is újra teljesülnek... addig is, kitartóan bizakodom, és mesélek még a naplómban, na meg itt is...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés