2025.02.22. 12:11, Elekes Timea Izabella
Az érintett személy mindig hitelesebb...
Nagyon tartalmas hét volt, amit nagyon szeretek. Vasárnap a Mátrában voltunk. Fantasztikus kirándulás volt, Arnold is nagyon jól érezte magát. Volt hó, hegyet másztunk, rohangáltunk. Több, mint húsz évvel ezelőtt jártam ott. Csodás táj, friss levegő. Ja, és végre vezethettem Mercikét is.
A hét is jól indult, igyekeztem az időmet beosztani, hasznosan tölteni, és pihenni is. A jó mentális állapothoz elengedhetetlen a pihenés. Ahogy telik az idő, egyre jobban rájövök... és érzem is...
Beiratkoztam két régen áhított tanfolyamra, úgyhogy végre ismét tanulni fogok. Bár az autizmust folyamatosan tanulom, könyvek, előadások, cikkek, szakemberekkel való konzultációk formájában, mégis hiányzik az igazi "iskolai" tanulás. Na nem az, hogy fizessek, mert nem is olcsók, de ilyenekre szívesen áldozok.
Igaz, hogy Arnold fiam nem ment a farsangra, viszont az úszást szereti. A foglalkoztató hölggyel nagyon össze tudunk dolgozni, így remekül haladunk sok mindennel. Szabályokat vezeték be itthon, aktívan használom a "büntető táblát", és nagyszerű viselkedési eredményeket érünk el vele. Elképesztő, milyen beszólásai vannak a fiamnak. Amikor elkezdtem használni a "bünti táblát", reggel még jól működött a dolog, estefelé amikor már fáradt, sírt, hogy nem akarja, és hiányzik a régi anyja... másik nap nem kellett használni a jó magaviseletért és este aztán mondta, végre ott van a régi anyám... Jó humorú, érzékeny kisfiú. Nem könnyű szigorúnak lenni, de rájöttem muszáj...
Sok könyvet olvasok, amiből rengeteget megtudhatok az autizmusról. Mostanában élettörténeteket olvasok szívesen, mert azt gondolom az a leghitelesebb, hogy milyen is egy autizmussal élő személynek, ha maga meséli el... abszolút benne van az ok - okozat. Úgy érzem máris rengeteget tanultam, és biztos vagyok benne, hogy még többet fogok tudni. Érdekes módon most nem folytogatott a sírás... amikor újra kezdtem tanulmányozni, konkrétan két hétig minden egyes nap sírtam... ma már ismét végig tudok olvasni egy szívszorító könyvet úgy, hogy nem sírok. "Hát ezért ugrálok" című könyvet mindenkinek olvasnia kéne, ha meg akarja érteni az autistákat. Én négy óra alatt olvastam ki. Egyik legjobb könyv... Nagyon nagy szerepet játszik az, hogy nem borulok ki könnyen, hogy sokat pihenek. Hálás vagyok, hogy meg van az egyensúly a család és munka között. Nem vagyok lelkileg agyonterhelt. A reggel úgy indult, hogy telefonon rossz hírt kaptam, és szinte tehetetlenül várom, mi lesz a kimenete a dolognak, és ha nem lettem volna kipihent, egyből kétségbe estem volna... a nap további részében viszont olyan jó dolgok történtek velem, amik abszolút feltöltöttek és boldoggá tettek. A megoldatlan probléma még most is fenáll, de nincs gyomoridegem, nem görcsölök a dolgon. A jó Isten segít, hogy megoldódjon, hiszem. Nagyon fontos, hogy a jó dolgokat észre vegyük és mindig állítsunk fel egy fontossági sorrendet. Nálam a család és az egészség az első. Amíg az meg van, nagy baj nem lehet, mert minden más megoldódik...
Nagyon szeretem, amikor mindenre jut időm. Jól be tudom osztani is, s ez nagyon fontos számomra. Bízom benne, hogy az elkövetkező napok, hetek, hónapok úgyanilyen intenzíven telnek. Mindenre szükségem van, ami jelenleg az életemben van. A család, harmónia, munka, kikapcsolódás, olykor a semmitevés vagy éppen egy kemény edzés. Fontos az, hogy önmagam lehessek. Merjem felvállalni magam. Ha elérek valamit, lehessek büszke, vagy ha elfáradtam éppen, sírhassak. Ne kelljen görcsösen ragaszkodni mindig, hogy másnak megfeleljek. Tudjak pörögni, de olykor lassítani, hogy észre vegyem az élet szépségeit. Meghalljuk a kedves szavakat... legyen időnk azt viszonozni... annyira szeretem a kedves embereket, és annyira szeretek adni sok szeretetet... a mai napig érzem mennyire működik ez... és ez éltet engem... Eszembe jut néha az, hogy a fiam sokáig nem engedte, hogy megöleljük. Pedig annyi szeretet volt bennem iránta, és nem tudtam átadni. Ma már engedi, hogy öleljem, de rövid ideig... pedig annyira jó, a világon annál jobb érzés nincs. De nagyon megbecsülöm azt a rövid időt, amit enged... az ölelés gyógyít... szeretni és szeretve lenni a legjobb... a autizmussal élő gyerekek nem mindig tudják kifejezni az érzéseiket. Idegeneket nem puszilnak. Igazán kivételes vagyok, hogy a fiam engem megpuszil. Ami másnak természetes, az nekünk nagy dolog. És ezt már nem bánom... mindig is értékeltem a jó dolgokat... az élet úgy hozta, hogy ez maradjon is így... a fiam megtanított arra, hogy még jobban értékeljek dolgokat...
Egy másik könyv kapcsán írtam az instán egy bejegyzést... az olvasás szeretetéről, Lizanka bátorságáról, és picit az én gyerekkoromról, amihez bátorság kell, hogy felvállaljam...
"Könyv... gyorsolvasás... el is felejtettem, hogy tanultam gyorsolvasást, és ha izgalmas egy könyv, nagyon jól haladok vele... így vagyok a Lizanka könyvével... pár nap alatt kiolvastam... érdekes, hogy amióta újra tanulmányozom az aztizmust, valahogy el kezdtem érezni azt a késztetést, hogy könyvet írjak... úgyis rég jelent meg könyvem... több, mint tíz könyvben olvasható írásom, de életrajzi nincs... aztán, ahogy olvasom a Lizanka könyvét arra gondolok... milyen bátor ez a lány... rájöttem, én nem tudnék ilyen bátor lenni... lassan elvetem azt, hogy írok az életünkről... ilyesmi először több, mint tíz éve fordult meg a fejemben... aktívan riporterkedtem is akkoriban... anyuval is készítettem interjút, amit diktafonnal rögzítettem... a téma izgalmas lenne az biztos... kezdve azzal, hogy az apám háromszor rabolt el a bölcsődéből, három napig tartott sötét szobában... DNS vizsgálatokra jártunk, mert neki ahhoz volt kedve... később pedig be se engedett a lakásában, vagy éppen az utcán került ki... egyetlen dolog, ami ráemlekeztet az az, hogy a gyakori fülfájásom az egyik rablás alatt szerzett fültő gyulladás eredménye... igazán izgalmas lenne a könyv... akár egy krimi, amikor anyu rendőrökkel kerestetett... kislányként mindig rettegtem, hogy anya meghal, mert nagyon beteges volt... szóval, elég sok trauma ért... de azért voltak persze kedves pillanatok is... könyvem a gyerekről szólna elsősorban ( persze ha írnék, de valószínű nem lesz ebből semmi ), de csak velem kéne kezdjem, ha mégis ... és hát sajnos nem sok jót tudnék írni... így ez a könyv nem születik meg egyhamar az biztos... a gyerekem nem ismerheti meg már soha a nagyapját... nem biztos jó lenne, ha ilyeneket olvasna róla... szóval, elkepesztő ez az őszinteség a könyvben... az autistákra persze nagyonis jellemző az őszinteség... le a kalappal előttük..."
Annyira jó dolognak tartom, amikor valaki mer önmaga lenni, vállalja a múltját. Ebben a világban meg vannak az elvárások és a sztereotípiák... egy ördögi kör, melyben forgunk és elfáradunk. Az autista személyek világa olyan nagyon tetszik nekem... pont, hogy fel merik vállalni önmagukat... sőt, mi több, nem tudnak másak lenni, azaz nem tudnak kétszínűek lenni sem...
Annyiszor gondoltam már arra, hogy nem mi, hanem pont Ők a normális gondolkodásúak... az biztos, hogy sokan példát vehetnének róluk... én rengeteget tanulok tőlük... bárcsak más is ezt tenné...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés