2025.04.22. 20:33, Elekes Timea Izabella
Lelkünk egymásra hangolása...
Bár összességében nagyon büszke vagyok arra, ahogy a fiúnkat neveljük, az elmúlt időszakban mégis azt éreztem, hogy a férjemmel nehezen találjuk meg a közös hangot. Nem igazan szoktam mesélni a házas életünkről, maximum a saját érzéseimről, de azt gondolom, ezek nagyon is fontos dolgok. Az életben mindenképp, de szerintem jó, ha más is látja, időnként nálunk is vannak problémák, nehézségek, amikkel nap mint nap meg kell küzdenünk, de nem adjuk fel, még ha sokszor az tűnne a legegyszerűbb megoldásnak is... Nekem azért furcsa a komfortálódás a férjemmel, mert a gyerekünk születése előtt egy hangos szavunk nem volt egymáshoz... tehát nyolc évig teljes békességben éltünk, és akkor jött egy kis ember, aki három gyereknek felel meg, és hírtelen minden megváltozik, és az azt követő nyolc év csupa kompromisszum, frusztráció. Elképesztő nehéz ez a hírtelen nagy váltás még nyolc év után is. Nyilván nem azon van a fókusz most, hogy jaj megszületett a fiúnk, és most milyen rossz nekünk. Egy pillanatig sem bántam meg, és ha újra kezdhetném, ugyanezt választanám, persze némi tapasztalattal, bölcsebben.
A két hét betegség alatt sok mindenen volt időm gondolkodni, vagyis a második héten, mert az első héten alig léteztünk a fiammal. Gyógyulás után viszont nagyon jó volt visszatérni dolgozni is. Ami nehézséget szokott időnként okozni, az az egyensúly. A férjemmel alig találkozom, ha itthon van, pihen, ami érthető is. Így is kevesebbet pihen a kelleténél, így gyakran ingerült. Az egész családunk hiper - szuper érzékeny, és bevallom őszintén ez sem könnyíti a helyzetet. Ezáltal én is óvatos vagyok mással, és látom, hogy az emberek nem tudják, hova tenni ezt a dolgot. Az önismeretet tanulva és az emberek időnkénti visszajelzései alapján nem csoda, ha időnként egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam. Időnként teljesen ki is cserélném a személyiségemet. Nagyon sokat számít, mit hoztunk az úgynevezett batyuban magunkkal... erről korábban sokat meséltem, erre most nem is szeretnék külön kitérni, mert nem érezném jobban magam tőle. Viszont, az is igaz, hogy nagyon rajta vagyok a másik oldalról való megközelítésén. Ha azt veszem figyelembe, hogy nem kaptam meg a kellő figyelmet, támogatást, szeretetet annak idején, ahhoz képest sok mindent elértem az életben, amire büszke lehetek. A tanárok azt mondták, semmire se viszem az életben. ( egyáltalán hogy mondhat ilyet valaki egy gyereknek??? ) Sokat tanultam/tanulok és szép eredményeket értem el, s az élet dolgairól szerintem igenis sokat tudok, nem hiába tanultam pszichológiát, és nem hiába veszek részt minden önfejlesztést segítő tanfolyamon. A pénzügyeket is jól tudom kezelni, tudatosan figyelek az egészséges életmódra, és nem utolsó sorban van egy gyönyörű családom. Az, hogy egy autista kisfiút nevelni, nem könnyű feladat és bár sok mindent meg kellett tapasztalni, a fájdalom, kudarc után azt mondom, jól csinálom. A gyerek viselkedése igazolja az állításomat. Rengeteget változott. Amikor feszültség van itthon a gyerek viselkédese is más... ezt nagyon sok szülőnek meg kéne érteni. Nem a pofonok nevelik a gyereket, hanem a szép szó. Nem mindenki ért velem egyet ezzel, és nem is kell, de ez mellett határozottan kiállok. Nem egyszer állították nekem az ellenkezőjét, de én ismerem a gyerekemet, és most a szerénységet félretéve, a gyermekpszichológiai tanulmányaim alapján is az én igazam lett alátámasztva.
Az utazásokat azért szeretem nagyon, mert mindent kizárhatok és csak a családomra fókuszálhatok. A legjobb, hogy a férjemmel is ekkor rengeteget tudunk beszélni, ami alapvető egy kapcsolatban. Ennek hiányában adódik sok konfliktus. De egy - egy utazás során helyre lehet tenni a dolgokat. Sokszor még utána is nehéz azt a szintet megőrizni, de pont ezért tartom szükségesnek azt, hogy legalább két havonta ez megtörténjen. Kell a megszokott légkörtől távol lenni. Foghatjuk arra, hogy túl költséges, de mi alapvetően visszafogott életet élünk, és igazából az utazás az, amire többet költünk. Ne felejtsük azt sem, ez a mentális egészségünk érdeke is. Mi nem járunk bulizni, nem szórjuk a pénzt. Persze a mai napig fel tudom tenni magamnak a kérdést, hogy miért nem volt korábban több eszem?! Egyedül nem sokat éltem, többnyire volt partnerem, de nagyon korán önálló lettem. Huszonhárom évesen saját lakásomban éltem, és három munkahelyem volt. Akkor miért nem tudtam jól kezelni a pénzügyeimet?! Na, akkor szórtam a pénzt. A semmire. A lakásomat egyébként én vettem a fizetésemből, hitelre. Az volt az első dolog az életemben, amire büszke voltam, hogy ezt elértem önállóan. Mi nem örököltünk, nem pénzelt senki, mindenért megdolgoztunk. Erre is büszke vagyok, és egyértelmű, hogy jobban értékeljük. Sok ismerősünk van, vegyesen, így a felső tizezerből is akad ismerős, aki sokat örökölt, semmit nem értékel, és tönkre teszi a saját életét. Törekszem a jobb életre, vágyom arra, hogy nagyobb életszínvonalat érjünk el ( miért is akarnék álszent módjára mást állítani?! ), viszont nagyon büszke vagyok arra is, amit már most elértem, elértünk. A nincstelenségen is keresztül mentünk a férjemmel és ez mindig csak közelebb hozott minket egymáshoz. A mai napig értékelünk mindent, amink van és erre tanítjuk a fiúnkat is. A gyerek pedig nagyon hálás tud lenni. Az utóbbi példa az volt, hogy az utazás miatt már szerdán, mint a suliba megjött a húsvéti nyuszi, de az áhított mancsőrjáratos matricát nem volt ideje "megvenni". Csütörtökön elmentem a fiammal pár ruhát venni neki, hihetetlen, hogy ismét kinőtte őket, és az is hihetetlen, hogy négy boltban nem találtam neki egy tavaszi kabátot... na de, megkapta a matricát, amire annyira vágyott. Órákon át puszilta a kezemet és hálálkodott. Gondoljon bárki bármit, én nagyon büszke vagyok rá. A mai gyerekek nem igazán hálásak, de az én fiam pedig nagyon is!!! Ilyenek vagyunk. Még ha néha idegesít is mást, vagy nem tud mit kezdeni ezzel. Nagyon fontos, hogy elfogadjuk magunkat. Persze sokat küzdök ezzel én is. Nagyon fájó, amikor olvasom a könyveket, vagy a tanfolyamon jön a felismerés, hogy az általam kicsit sem kedvelt tulajdonságok sajnos igazak rám. Mit tehetek? Ki nem cserélhetem magam. Az egyetlen, amit tehetek, hogy változtatok azon, amin tudok, a többi tulajdonságom elfogadom, és megpróbálom abból a legjobbat kihozni.
A fiamat nagyon bátorítom, bíztatom, és örömmel tapasztalom, hogy nála szépen alakul az egészséges önbizalom... tudom, hogy miket rontottak el nálam, ezáltal tudom, miket ne rontsak el a fiamnál...
Igen, kemény munka, hogy jól működjön egy kapcsolat, és kemény munka az is, hogy a gyermekünket jól neveljük. De ha valami vagy valaki(k) fontos számunkra, és van bennünk elég szeretet, alázat, tisztelet a másik iránt, és valahol magunk iránt szükséges az a tisztelet, hogy minőségi életet éljünk, békében és szeretetben, fog működni az a dolog. Viták nélkül nem lehetséges, mert különböző egyeniségek vagyunk, saját akarattal, olykor fáradtan, de igenis mi tudunk csak tenni azért, hogy normális életet éljünk azokkal, akiket szeretünk, és akik viszont szeretnek.
A Húsvéti utazás nem csak utazás volt... újra önmagunkra találtunk, ami átlendít a nehézségeken, hogy újabb próbatételeket bírjuk ki a következő pihenésig...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés