Nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy megosztottuk azt, hogy más a mi fiúnk. Valójában, nem tudtam mire számíthatok, és nem is gondolkodtam ezen, csak valami késztetést éreztem, hogy megosszuk, és ezáltal, ahogy gondoltam, megkönnyebbültem. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen sokan írnak/irtok ilyen kedves, biztató szavakat. Elmondhatatlanul hálás vagyok érte. Heti rendszerességgel szeretnék írni, amiben összefoglalom a hetünket.

    A lelkemnek nagyon jót tett a megnyílás a világ felé, de azt közel sem merem állítani, hogy teljesen jól vagyok. Teljesen őszinte leszek. Ha valaki esetleg arra számit, hogy csupa pozitív dolgot fogok írni, és azzal áltatok mást, hogy milyen könnyű lesz, aki hasonló helyzetben van, mint mi, akkor nem biztos, hogy az én írásom lesz a megfelelő számára… Maradok őszinte, és a sikerélményeket a kudarcokkal, nehézségekkel fogom megosztani. Én nem akarok az a szülő lenni, aki előadja a szépet és jót, azt remélve, hogy ezzel csodálnak, felnéznek rám, és elismerő szavakat rebesgetve mondják, ez igen, de erős, ezt így kell csinálni, stb.  Arra a szintre talán elértem én is, hogy nekem bőven elég, ha kiírom magamból, megosztom másokkal, mit is érzek valójában. Nincs szükségem vállveregetésre, de a minimális empátiának viszont nagyon tudok örülni.

   Kezdjük az elején azzal, hogy pszichológust kerestem, de az árakat látva, úgy döntöttem, hogy más módszert keresek, mert talán nem vagyok annyira menthetetlen, és működni fog a segítségük nélkül is. Erről készítettem videót is. Az influenszerkedést ( ha nevezhetem így ) újra kezdtem, és mondhatni, hogy ott is magamnak akarok megfelelni elsősorban. Ez azt jelenti, hogy közel sem állok a profikhoz, csupán az üzeneteimet akarom átadni ezzel, és Júliustól már úgy szeretném ezt végezni, mint anno pár évvel ezelőtt. Saját örömömre elsősorban, az már csak hab a tortán, ha tudok ezzel segíteni másnak is.

Bevált módszerem, hogy olyat tegyek, ami boldoggá tesz. Utóbbi időben ( mint az előző blogomban említettem ), semmi nem tett boldoggá. Sem a vásárlás, ami nálam nagy szó, sem a munkám, sem a baráti társaság, sem az anyaság, semmi. Utáltam magam mindenestől. Utáltam tükörbe nézni. Utáltam egyáltalán ezt az érzést is. Sokat edzettem, akkor boldog voltam, mert a sok lelki fájdalmat átvette a testi fájdalom. A sok edzéstől egyre erősebb, magabiztosabb lettem. Ez tartott… lássuk csak… meddig is? Kb. az edzés végéig… Nos, nem sok másban leltem örömömet, így újra kezdtem a videózást, könyvek olvasását. Még van egy vizsgám, annyira azért meg se nyugodhatok… sőt… néha elképesztően tudok félni, néha meg semmi nem érdekel. Ha sikerül jó, ha nem, ennyi volt… Nyilván küzdök továbbra is. De az az igazság, annyi vágyam volt, amit megszerettem volna valósítani. Vagy akár szelektálni azok között, amik a bakancslistáimon szerepelnek, és de jó lett volna egy – kettőt valóra váltani… Ebből egyenlőre nem lesz semmi, és talán ezért van bennem ez a közöny is. A jó Istenre bízom a dolgokat. Viszont azt is tudom, hogy karba tett kézzel semmi nem lesz semmiből. De nem is vagyok az a típus szerencsére… De tény, hogy most a gyerek a minden…

   Belegondolva, hogy mióta kezdődött ez az állapot nálam, úgy körülbelül azóta, amióta az oltás miatt választás elé lettem állitva. Nagyon nem tartom igazságosnak a dolgot, és amitől tartottam, bekövetkezett. Lehet mindenkinek véleménye, kifogása, álláspontja, de nem érdekel. Két orvossal beszéltem erről. Oltáspártiak. Szerintük, ha az ember nem akarja az oltást, beteg lesz. Oh, valóban? Gondolkodjunk már el egy kicsit. Valóban az asztmám, szívem, vesém, rejtélyes vérkép stb. rossz működése azért alakult ki, mert nem akartam az oltást, vagy mert bebeszélem magamnak? Ettől még tény, hogy sajnos vannak ilyen jellegű problémáim. Mint az is, hogy azóta folyamatos kivizsgálásokra járok… És itt említeném meg a rossz közérzetet, depressziót. Na, ez már lelki ok. Erre már ráfoghatjuk, viszont, ha következetesek vagyunk, akkor tudnivaló, hogy a betegségek kialakulása miatt lesz depressziós az ember esetleg. Nálunk persze kicsit összetettebb a dolog, mert tavaly óta folyik a harc a gyerek kivizsgálását illetően, és akkor a diagnózist pluszban meg is kapta Januárban, ami még jobban taszított tovább a lejtőn.

Nagyon sokszor sírva feküdtem és keltem. Az iskoláimat ott akartam hagyni, gyakorlatilag többször is, és a vizsgák előtt is, hiszen óriási nyomás volt rajtam, sok vitatkozással. A gyerek többet látott sírni, mint mosolyogni. Ekkor igencsak elgondolkodik az ember… Reggelente hánytam, refluxom lett, sokat fogytam, aludni nem tudtam. Azt mondtam, ennyit semmi nem ér. Rámegy az egészségem, és a házasságom… Mennyire nem látszik ez a közösségi oldalon, igaz? Más is hasonlóan mutatja a „tökéletes” életét, aztán jobb is, ha nem tudjuk mi van a négy fal között… No, de visszatérve. Emberekkel foglalkozom, és magamon csodálkozom, hogy voltam képes átszellemülni, és türelmesnek lenni, hiszen az utcán is könnyek gyűltek a szemembe, állandó sírógörcsöm volt. Mégis azt érzem sikerült a maximumot nyújtani. Nagyon is meg akartam felelni másoknak, és nem éreztem azt a megbecsülést, amire úgy gondoltam, megérdemelném, mert sok áldozatot hoztam, hiszen a családom volt a háttérbe szorítva minden esetben, bármiről is legyen szó. Megértést nem igazán érzékeltem a külvilágtól. Én meg nagyon sebezhető voltam… Sok  mindent másképp gondolok és látok, és a párom is. Szoktunk is viccelődni, lehet autik vagyunk, csak nem tudunk róla. Mindig kilógtam a sorból a suliban, most is mindig kilógok. Mindig vágytam rá, hogy beleolvadjak, észre se vegyenek inkább, de mindig valamilyen érzést keltettem az emberekben. Jót, vagy rosszat, de közömbös nem igazán tudtam lenni senki számára. Ma már nagyon örülök ennek, és valószínű a kisfiamnak köszönhető, ennek a kialakult állapotnak, hogy boldoggá tesz az, hogy kilógok a sorból, és ettől különleges lehetek.

   Elgondolkodtam a régi életemen, ami hiányzott olykor. Párommal énekelni, szabadon mászkálni, könyvbemutatókon részt venni, interjúkészítések, hasonlók.

Lehet azt gondolni rólam most, hogy rossz anya vagyok, mert egyáltalán megfordult a fejemben, hogy milyen jó is volt régen. Lehetünk álszentek, de ha jobban magunkba nézünk, minden anya gondolata elkalandozik a nehezebb időszakokban és felidézi magának a régi szép emlékeket. De ettől még anya vagyok. Sőt, mi több, jó anya. Csupán egy megfáradt anya.

   Ma már tényleg nem érdekel, ki mit gondol olvasva a bennem lezajló érzéseket. A rossz embereket kerülöm, a jókat pedig igyekszem magam mellett tartani. Értek mindenféle megjegyzések is. Magasról tesznek arra az emberek, hogy miken méssz keresztül, simán a lelkedbe gázolnak. De úgy vagyok vele, a primitív emberekkel két módon lehet elbánni. Vagy csípősen visszavágsz, vagy pedig teljesen átnézel rajta, és figyelmen kívül hagyod a megjegyzését.

Gyakran tesznek megjegyzést a külsőmre, vagy az öltözködésemre, vagy csupán egy kilógott hajtincs miatt, vagy az éppen nem tökéletes sminkem miatt… Erre mit lehet mondani? Foglalkozzon végre mindenki magával, mert kizárólag olyan emberek tesznek nekem megjegyzéseket, és próbálnak kellemetlen helyzetbe hozni, akiknek nagyon is hallgatniuk kéne. És tartom magam annyira intelligensnek, hogy ne minősítsem őket inkább…

   Szóval, ez az évkezdete egy olyan sorsdöntő és váratlan fordulatot vett az életemben, ami eljuttatott odáig, hogy valóban ne érdekeljen más véleménye, merjek hangot adni arról, én mit gondolok, és megosszam másokkal ilyen formában, és természetesen vállalva a felelősséget a leírtakra, mert vállalom. Egész életemben próbáltam úgy élni, hogy senkit ne bántsak, akkor se, ha engem bántanak. Ez ma már annyiban változott, hogy engem lehet bántani bizonyos mértékig, de ha már a fiamról van szó, akkor a végsőkig elmegyek, és előjön belőlem az, amit kevesen ismernek, ami jobb is talán. Hiszen a gyerekem a mindenem. Mellettem soha senki nem állt ki úgy istenigazán, és ezért minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy a fiamnak ne kelljen megismernie ezt az érzést.

Mindannyian sérültünk valamilyen szinten, de nem mindegy mennyire, és hogyan tudunk felállni. Énnekem sikerült felállni, mert félretettem a félelmet. Azt a félelmet, hogy más vajon mit gondol majd rólam! Az ember úgyis olyan képet kreál rólunk, amilyet akar, tehetünk bármit…

   Ebben a blogban inkább engem ismertetek meg jobban… de szerintem nagyon fontos ez, hogy jobban megértsétek a későbbiekben a szituációk lereagálását, amikor a hétköznapjainkról mesélek.

A következő blogban ( hétvégén ) többek között arról fogok mesélni, jelenleg milyen orvosi kivizsgálásokat végzünk Arnoldnak, milyen aggasztó problémák merültek fel, milyen foglalkozásokra járunk, milyen kis felhívó kitűzőket sikerült beszereznem, illetve, idézni fogok abból, hogy milyen kedvenc beszólásai vannak, ami megmosolyogtat, és olykor elolvadok...

( esetleges hibák számítógép miatt )

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Ölelés,

Iza