2022.08.27. 20:15, Elekes Timea Izabella
Az átkok és azon túl....
Előző bejegyzésemben nagyon boldog életről beszéltem. Azt el kell mondanom, hogy továbbra is hullámvasút az életünk. Egyszer fent, egyszer lent. Igazából az a lényeg, hogy melyiket éljük meg igazán. Mennyire tudjuk úgy alakítani az életünket, hogy amikor éppen lent vagyunk, tudunk - e olyan módszereket alkalmazni, ami segít abban, hogy minél előbb kimásszunk belőle, és a lehető legtöbb időt maradjunk fent. Az is fontos, hogy amikor fent vagyunk, szárnyalni tudjunk. Igazán megélni a szép pillanatokat.
A férjemmel ha kevés időt is töltünk együtt, igyekszünk tartalmasan tölteni és sokat beszélni. Mindenről. Meséltem is neki, hogy mostanában nem tudtam megélni úgy a pillanatokat, ahogy azokat régen. Mintha a problémák kicsit elhatalmasodtak volna körülöttünk. Vagy, mintha valaki átkozna. Ezzel kapcsolatban röviden el is mesélek egy történetet. Mindenki maga dönti el, hogy hisz - e benne vagy sem...
Emberek vagyunk, tévedünk. Kivétel nélkül, mindenki. Tavaly történt egy eset. Azóta érezzük is a nyomát. Az átkot. Nem fogok nagyon taglalni, de egy esetet mindenképp szeretnék megosztani. Mi hiszünk Istenben, hiszünk a szellemekben, angyalokban. Létezik a jó és a gonosz. Számtalan eset bizonyította, hogy így van. Pár példát elmesélek, mert lenyűgöző ez a valóságosság.
Amikor megismertem a páromat, egy nagyon rossz kapcsolatban voltam, amiből szerettem volna kiszállni, de nem tudtam. Karácsonyi vásárba mentünk, nekem meg volt egy utolsó találkozóm az exemmel. Nem fogadta el, hogy nem tudott már manipulálni, ezért átkozódott. A párom a boltban kiömlött ital miatt csúszóssá vált járólapon megcsúszott és háttal a földre zuhant a fejét beverve, közben előtte megjelent az exem arca, s én is éreztem az átkot... Volt időm megismerni azt a stílust, amikor nem úgy van valami, ahogy ő szerette volna. Hála Istennek, nem történt nagy baja a páromnak.
Egy korábbi eset, amikor nekem volt a balesetem. Hiszem, hogy az angyalok vigyáztak rám, és bár majdnem egy évig tartott a felépülésem, sokkos állapotba kerültem, de csak a bokám tört el, és néhány zuzódásom lett. Pedig nem viseltem bakancsot, és tíz métert csúsztam a 253 kg.os motorral. Igazi csoda. Sokáig jártam rehabra, és újra kellett tanulnom járni, de belegondolva, hogy akár meg is hallhattam volna... az angyalok segítettek, tudom.
Egy nem olyan régi esetet akarok elmesélni, amitől még most is libabőrös leszek, ha csak rágondolok.
Férjemmel beszélgettünk általános dolgoktól, az életünkről, és néhány kudarcunkról. Mi is lehet az oka? Átok. És tudjuk, ki áll mögötte. És tudjátok mi a durva? Az emeleten beszéltünk erről késő este, és lent zajokat hallottunk. Bútorok nyikorogtak, tárgyak mozdultak el, és estek le. Nem egyszer, hogy azt lehessen mondani, hogy az ilyen előfordul. Nyolcszor körülbelül. Szó szerint éreztük a gonosz jelenlétét. Aki nem hisz ilyesmiben, mondatja marhaság. Nem is akarok senkit meggyőzni. Amikor először mondta a párom, hogy átkoz az illető, mert érzi, én is szkeptikus voltam. Ma már teljes mértékben hiszem, és sajnos tapasztalom is. Mint említettem, hiszünk Istenben, tehát hiszek abban, hogy sikerül legyőzni a gonoszt. Az is meggyőződésem, aki ilyesmihez folyamodik, hogy valakit/valakiket átkozzon, vissza száll rá. Annak boldog élete nem lehet. Meglehet, hogy időnként minket "nyomorít" ezzel, de ha eléggé kitartunk egymás mellett, megszűnik az átok, és arra száll rá, aki másnak rosszat akar, és többszörösével kell viselnie a következményeket.
Nem jó ilyen dolgokkal foglalkozni. Az ördög nem alszik, és elég egy lépést feléje tenni, a többit megteszi ő maga.
Ha átkokról van szó, valahogy mindig eszembe jut az apám. Bár alig ismertem, de azt tudom, hogy sajnos nagyon rossz útra tévedt, és olyan emberekkel állt kapcsolatban, akik csak úgy szórták az átkokat. Mivel nem egy példaértékű élete volt, az is lett a végzete. Bár egyetlen szép emlékem nincs róla, mégis időnként hiányzik. Amikor meghalt, a polgármester családja adott egy fotót róla, ami rejtélyes módon eltűnt. Pedig szerettem volna a fiamnak megmutatni. Ennyi emlékem lenne róla, na meg a leánykori nevem. De lehet jobb így. Jobb így, mert ahányszor csak nézném a fotót, félidézném a sok fájdalmat, amit okozott. Mégis hiányzik néha. Azért hiányzik, mert szerettem volna mesélni magamról és a kisfiamról. Elmondanám, hogy én megbocsájtottam... Senkinek nem beszélek erről amúgy...
Eszembe jut, amikor pszichológiára jártam és a dráma órán el kellett csoportokban játszanunk a családot. Ha meglátom az apámat, mit teszek, például. Nem tudtam megölelni... Óra végén mindig megbeszéltük az oktatóval és csoporttagokkal, milyen érzés volt, mi mit éltünk át, és az osztálytársunk mit tapasztalt, aki az adott szerepet játszotta. Teljesen az jött le neki is, amit éreztem. Óra végén pedig annyira megnyíltam, hogy még magam is meglepődtem. De nem szégyenlem: nem kívánt gyerek voltam, apám eldobott. Talán ennyi elég is, hogy tudjuk ez milyen következményekkel jár, milyen kihatással van az életünkre, ha ismeretet szerzünk egy picit pszichológiából. Mindenki meglepődött a történetemen, azt hozzá kell tennem. Igen, ennyire nem tudhatjuk embertársaink múltját... ha csak nem ásunk a dolgok mélyére.
De erről többet most nem is beszélek.
Picikét az elmúlt hétről, azaz napjainkról beszélek inkább. Eredeti tervem ez is volt. Nem is gondoltam, ha leülök írni, ennyi minden foglalkoztat. Viszont azt sem szeretném, hogy minden írásomban végig sírjam, hogy nekünk mennyire más az életünk, egy átlag családnál. Mi értelme lenne? Semmi. Már az elején megjegyeztem, hogy nem akarom sajnáljanak. Semmi miatt. Az irigységet se szeretem, de ha választani kéne, akkor inkább irigykedjenek, mint sajnáljon bárki is. Úgyhogy jobb is, ha másról is beszélek, például a múltamról, mint a mindennapokról, vagy kifejezetten a nehézségekre fókuszálnék...
Egyébként valóban megszokja az ember azt, amiben él, csak az extrém nehéz pillanatokban merül fel a kérdés, milyen lenne, ha... ?!
Legutóbb Egerben voltunk és a két évvel ezelőtti nyaraláshoz viszonyítva mindenképp jobb volt. Várakozni nem tud a gyerek, ez a legnehezebb. Ezt egy étteremben duplán érezhettük is, ugyanis a pincér elfelejtette felírni a gyereknek rendelt ételt. A miénket kihozta, a gyerek pedig csak ült... Eléggé elvette a kedvemet, és gyerekes anyukaként számomra elképzelhetetlen, hogy leteszem az ételt két felnőtt elé, és a gyerek előtti részt üresen hagyva hátat fordítok. Persze, emberek vagyunk, tévedünk. Elnézést is kértek, de akkor valahogy elég rosszul jött le a dolog. Fiatalok voltak. Ez sok mindent megmagyaráz.
Egyébként gyönyörű volt. Voltunk q várban, múzeumban, sokat sétáltunk, biciklizett a gyerek, finomakat ettünk, és kényelmes szállásunk volt.
Probléma ettől függetlenül mindig adódik, és sajnos az életben annyi minden van, amivel szemben tehetetlenek vagyunk, ha nem akarjuk az egész életünket veszekedéssel tölteni, bizony nagyokat kell nyelni. Az óvodában a napokban tapasztaltam, hogy egy nő például éppen megjegyzést tesz valamiről, azt hitte nem hallom. Nem akarok konkrétumokat írni, mert számomra úgy korrekt ha ezt szemtől szembe teszem meg. Ez most rám nézve volt sértő, bosszantó, de ha a gyerekemet érinti a dolog, biztos nem hagyom szó nélkül. Nem egyszerű. A korábban említett "kölcsön kapott" óvoda nagyon tetszett es a gyerekemet mintha kicserélték volna ott... Szerettük nagyon. És legbelül stresszel a dolog, milyen lesz a mostani. Na de, ez a jövő zenéje, bízom benne, minden rendben lesz.
Említettem a tanulást, hogy mennyire hiányzik. A munkámnak köszönhetően tovabbképzéseken veszek részt, aminek nagyon örülök. Nagyon hálás vagyok a jó Istennek, hogy olyan helyen dolgozhatok, ami gyönyörű, és olyan jó a környezet, hangulat. Vidáman megyek be, és szárnyalva jövök ki. Időnként el fog a vágy, hogy előrébb, feljebb akarok jutni, de akkor eszembe jut az, hogy miért is ne a jelenlegi szakmámban, munkámban belül. Ezért is kiváló lehetőség a továbbtanulás. A többi szintén a jövő zenéje, hiszen ki tudja... Számomra az a kikapcsolódás egyik fajtája, ha olyat tanulok, ami érdekel. Mellette persze festek, ami egyre inkább leköt és feltölt.
Szerencsésnek mondhatom magam. Gyönyörű családom van, szeretem a munkámat, egészségesek vagyunk. Van otthonunk, van mit ennünk, van miben öltözködnünk. Ennél többre van szükség az életben? Igen, picit több belátás és hála, hogy észrevegyüka sok jót es valóban meg tudjuk élni a szép pillanatokat. Ezt igyekszem gyakorolni a mindennapokban.
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Ölelés,
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )