Nem volt könnyű a hét. A kisfiamnak hétfő reggel rosszul indult a napja nagyon, a hét közepén le is betegedett. Rá egy napra elvesztettem egy olyan személyt az életemben, aki számomra fontos volt, és valószínű ennek is köszönhető, hogy hétvégére én is le lebetegedtem....

Múlt hétvégén végig migrénem volt, ezért sajnos nem sok jó programot tudtunk csinálni. 

 A kisfiam már hétfő reggel nagyon emlékeztetett bennünket arra, hogy nem átlag gyerek, így elég rosszul és nehezen indult a hét. Sajnos csütörtöktől oviba se ment már, mert folyt az orra és hőemelkedése volt. Nem volt levert, apukájával szívesen játszott itthon.

Közben tudomásomra jutott, hogy sajnos elhunyt az a tanár, aki engem tanított egy tárgyból. Rengeteget gondoltam rá, és szoktunk is írni egymásnak. Kedves emlék számomra, amikor minden vasárnap mentem hozzá órára, és soha nem volt teher, örömmel mentem. Sokat beszélgettünk a tanulás mellett az élet dolgairól. Jól ismert, és én is őt. Most, hogy már nincs, élénken jönnek vissza az emlékek, hogy miket mondott, és ha jobban belegondolok, segítségre lett volna már akkor szüksége, amikor még egészséges volt, és nem került kórházba... kicsit bűntudatot is érzek... Pedig nem biztos tudtam volna segíteni, és mégis. Vagy nem is tudom, mit érzek... Traumaként ért a hír és még most sem tudom felfogni. Két nappal a halála előtt vele álmodtam, így írtam neki és folyton néztem vajon elolvassa - e, és azóta is nézem... pedig tudom, már nem fogja. Végig írtam, hogy mennek a vizsgák, a kétségeimről, a sikerről. Minden percben vártam visszatérjen az iskolába, és vehessem a sütit, amit kért. Mindössze ennyit kért tőlem. Pedig annyit kaptam tőle. A sok tanulásra való ösztönzés és segítség mellett megmutatta milyen jó lelkű. Az egyszerűségével, lazaságával segített nekem sok mindenben. Ne vegyem olyan túl komolyan sz életet, mondta. Lehet emiatt történt, ami történt?! Nem vette túl komolyan?! Annyira hiányzik. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel, nagyon akartam hinni a gyógyulásában. Tudom, ha az egészségügy nem olyan lenne, mint amilyen, akkor még ma is élne. Tudom azt is, hogy neki is jobban kellett volna akarnia az életet. Rengetegszer megköszöntem neki mindent, ez picit vígasztal. Amikor küldött egy fotó magáról a kórházból, nem hittem volna, hogy akkor látom utoljára. Annyira fáj a szívem érte, hogy elmondani nem tudom. A munka közben sikerül a fájdalmat enyhíteni, itthon tanulok, az viszont már nehézkes, mert állandóan átvált az agyam, és gyakran beugrik egy - egy kép, vagy csak simán az, hogy többé nincs. Nem felejtem az estét, a gyereket lefektettem, és éppen tanulni készültem, amikor a párom küldte az üzenetet. Csak ültem és zokogtam... 

Most péntek este van. Délelőtt nem éreztem olyan jól magam, edzésre nem leget menni, ha beteg az ember, így sajnos még az is kimaradt. Pedig segített volna sokat a lelkemnek. Egyre rosszabbul is érzem magam. Megfázás jele. De tudom magamról, ha valami nagyon bánt, szó szerint belebetegedek. Bízom benne, hétvégén azért rendbe jövök, szükség van rám a munkahelyen, senkit nem szeretnék cserben hagyni. Arnold egyre jobban van. 

 Nagyon elgondolkodtat az élet. Tudtam, hogy nem egy tanár lesz a sok közül István. Nagyon közel tud állni valaki hozzám, aki jó velem szemben. Ilyen vagyok. Gondolkodnék, hogy miért vagyok ilyen, de nem érdekel. Azzal szerintem nincs baj, hogy ilyen vagyok. Azzal picit igen, hogy túl lelkis vagyok, mert az egészségemnek nem teszek jót... 

Az mát egy kicsit jobban foglalkoztat, miért akarok annyira megfelelni mindenkinek? Miért akarok mindenből maximálisan teljesíteni? De azt hiszem tudom rá a választ... 

   A múlt nagyon befolyásolja a jelent... Egy kicsit beszélek apámról. Bántanak dolgok, csak ezért. Az előbbi bejegyzésemben beszéltem a dráma óráról, amikor megnyíltam, több mint harminc ember előtt a szerepjáték után. ( Istvánnal mindent megosztottam amúgy ) A dráma órát tartó oktató azt mondta nekem, nem tettem túl magam az apámon. Meglehet... Én már jártam ezzel pszichológusnál, véleményem szerint rosszabb, ha a múltban vájkálok, úgyhogy köszönöm szépen megvagyok, és nem óhajtok elmerülni az önsajnálatban. Fájnak dolgok és le is fogom írni, én ezzel segítek magamon, mint már említettem párszor. 

Pszichológia lényege, az önismeret. És ráéreztem a lényegre...Hosszú éveken át szinte minden férfiban az apámat kerestem. Annyira vágytam apáról. Igazi apára. 

A megfelelési kényszerre visszatérve. Mitől alakul ki? Ha nem vagyunk elég jók másnak, ha nem fogadnak el, ha sokat kritizálnak. Nekem bőven kijutott. 

Apám azt sem tudta eldönteni, akarjon vagy nem, miután megszülettem. Többször elrabolt, tizenegy évesen pedig először vittek el, ha jól emlékszem D.N.S. vizsgálatra, mert letagadott. Igen. Nem pici koromban. Összesen háromszor vittek el, hogy bebizonyosodjon az övé vagyok. Mindezt azért, mert nem akart fizetni. Nem is fizetett soha. Pénz nem való nekem, ezt is mondta. Azt követően a tanárok mondták folyton, semmire se fogom vinni. Egy gyerek életét nagyon megbélyegzi az ilyen dolgok... Na ezért akarok jobb lenni mindig. Akaratom ellenére megfelelési kényszerrel küzdök. Még ma is néha elfog az érzés, engem lehet szeretni szívből? Ha igen, miért? És én odaadóan szeretek. 

Fájnak ezek persze, és örülök, hogy tudom már a választ, miért vagyok ilyen, min akarok változtatni, és mi az, amin nem. Mert nem feltétlenül akarok mindenen. Akik szeretnek, elfogadnak, tudják érzékeny vagyok, kicsit másképp bánnak velem. És ezért nagyon hálás is vagyok. 

Tudatosan változtam, tudatosan tanulok ennyit. Igyekszem nem mindenáron megfelelni, lejjebb adni a magammal való elvárásokat, de maximalista akarok lenni, mert nekem ez jó. 

Úgyis megmutatom, hogy de igenis többre vagyok képes, én is egyenértékű ember vagyok, és viszem valamire az életben. Már többre vittem, mint azt régebb remélni mertem volna. 

 Bár nem könnyű ezeket a bélyegeket lemosni magunkról, de én bizonyítok. Tudatosan. Magamnak. A kisfiamat nem megbélyegeztem, hogy papírja van arról, hogy autista, hanem ezzel megértést, türelmet követelek az emberektől feléje, amit én nem kaptam meg annak idején... Aki nem ismerte a családi hátteremet, csak lehülyezett. Tulajdonképpen akkor vágta az apám keresztbe az életemet, amikor ötödikes kislányként bekerültem egy nehéz iskolába, és míg teljes erővel az irdatlan nehéz tantárgyakat kellett volna tanulni, az ország másik végébe ráncigált, hogy a csökönyös játékait kiélje. Zeneiskola volt. Bár szégyenlős kislány voltam, többre lettem volna képes tudom... Vajon mégis haragszom rá, igaza lenne az oktatónak? Nem tudom, minden erőmmel azzal vagyok, hogy ne haragudjak... 

Nézzük a másik oldalát. Ha mindez nem történik meg velem, lehet, sőt biztos nem az az ember lennék, aki ma vagyok. És én szeretem azt az embert, aki ma vagyok. Teljesen. Tudatosan építettem az életemet. A családot, gyereket, munkámat, tanulmányaimat, otthonunkat. Ezért nem haragszom rá, mert ezzel megkaptam a küzdőszellemet. Általában az ilyen viselkedésű embereket szánni szoktam, de mivel az apám, nem tehetem, illetve megmutatom neki, hogy még így is megadom a tiszteletet... Hát igen... még arra sem adott nekem lehetőséget, hogy ezt megmutassam neki...

   A hét margójára, hogy az Autista alapítványok küldött jelentkezésünk, úgy hogy ismerős által sürgetve lett, pár napja kaptam emailt, hogy várható időpont, 2023 december. És kb fél éve töltöttem ki az ötven oldalt amit kértek. Na, az ilyen dolgokért vagyok dühös, nem az én gyerekkorom miatt... 

Hogy ne zárjam le ilyen negatív dolgokkal az írásomat, továbbra is igyekszem pozitív maradni, de most hadd gyászoljam Istvánt, és adjunk kis időt, hogy elengedjem a múltat... Mert ez is én vagyok...! 

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Iza

( esetleges hibák előfordulhatnak )