Minden héten, sőt mindennap tanulok valamit. Minden eset, élmény megtanít valamire. A héten azt tanultam meg, hogy az ember úgy alakítja az életét gyakorlatilag, ahogy akarja. Ha nyugodt életet akar, csak a legaszükségesebb dolgokat tegye meg, ha valamit el akar érni, akkor viszont nagy küzdelem, hatalmas erőfeszítés, elképesztő türelemre, és óriási kitartásra van szükség...

Ez a héten sem a pihenésen volt a fókusz, és a következő hetek sem lesznek arról fognak szólni, de amíg van energia, egészség, erő bennem, addig jól is van ez így.

Hatalmas változásokat várok, és ehhez rengeteg energia kell, és intézkedés. Ha jobban tudnám uralni a stresszt, könnyebb lenne, de mivel ilyen vagyok, hát ebből hozom ki a maximumot, és végig csinálom úgy, hogy néha stresszelek nagyon, de akkor sem adom fel!!!

Néha elkeseredek, nem tagadom. Lenne okom panaszra, mégse teszem. Boldog vagyok, és hálás a jó Istennek, hogy annyi bátorságot ad, hogy amibe belekezdek, véghez is vigyem. Még ha nehéz is. 

Szeretnék kicsit a hitről és az egyházak ról beszélni. Kicsit tabú téma, és mindig az jut eszembe erről, hogy akár hány vers vagy novella pályázatra indultam, a vallás, politika ki volt zárva. Ezekről nem beszélünk. Én most fogok. 

Számomra egyik legfontosabb fegyver a HIT. Hiszek Istenben. A vallás szót nem szeretem. Sok egyházban megfordultam már. Könnyebb lenne, ha azt sorolnám fel, ahol nem voltam. Mivel senkit nem akarok megbántani, ezért most én sem szeretnék egyházakat megnevezni és véleményemet leírni. Az viszont biztos, hogy minden egyházban van olyan dolog, ami elbizonytalanít, és felmerul a kérdés bennem, hogy valóban ez a legjobb hely, ez a nekem való hely? De tulajdonképpen az emberekkel van bajom olyankor a legjobban. Nem szeretem a "vasárnapi" embereket, azaz vasárnap nagyon hívő, a hétköznapokban pedig példátlan életet élnek. De mint tudjuk,nem az emberekre kell figyelni. Ok, de mégis köztük élünk, létezünk...

   Hiányzik a lelki feltöltődés. Problémák ide vagy oda, emberek tetszenek vagy sem. Hiányzik.jo valahova tartozni, viszont azt nem viselem, ha megkötik a kezem, azaz más mondja meg, hova mehetek. 

A férjemmel abban hiszünk, ha olyan életet élünk, ami Istennek tetszetős, az pedig nem feltétel, hogy eljárjunk gyülekezetbe, vagy tartozunk valamelyik egyházhoz. 

Ettől függetlenül hiányzik, főleg a jó zene... Nem szeretem a képmutatást. Emlékszem, amikor általános iskolába jártam, rákényszerítettek, hogy menjek el egy templomba, ha pedig nem, akkor megbutatnak vallás órából. Nem hinném, hogy a zsarolás Istentől származik... Akkor láttam életemben először templomot belülről. Nem mintha anyuék nem gyakorolták volna a hitre való nevelést, csak éppen mindig olyan "különleges" valláshoz tartoztunk, ami "ciki" volt anno. Ezért ( is ) folyamatosan csúfoltak az osztálytársaim. 

Istenem, mennyi sérelem ért, így belegondolva. Mégis egészségesnek érzem magam. Ki hinné, hogy ha boltba küldtek, alig mertem megszolalni, és elmondani, hogy mit kérek, arról nem is beszélve magamba végig ismételgettem mit kell venni, nehogy elfelejtsem. És ki hitte volna, hogy ma a világot is képes vagyok megmozgatni, ha valamit el akarok érni?! 

Persze voltak nyomai, falcs kép magamról, könnyebben keveredtem rossz társaságban, mint az, aki normális körülmények között nő fel, azaz nem csonka családban, vagy akit nem ér annyi bántás, csalódás. A múltkori szép múltamból kimaradt az, hogy volt időszak, amikor sokat ittam. Ez akkor ért véget, amikor valaki azt mondta szemembe, te részeg vagy. Onnantól kezdve nem iszom alkoholt. Megbotránkoztam a valóságtól. Nekem ezt senki ne mondja. Hát tettem is érte, hogy többé senki ne mondja. A másik, hogy füves cigit ( is ) szívtam. Na jó, azt csak kipróbáltam, nem jött be. Nem képzelődtem, mint az akkori barátok, para sem volt, egyszerűen nem kellett. Utaltam, ahogy szárad a szám, és rohejesnek találtam a totál beállt haverok viselkedését. A sima cigarettát meg úgy tettem le négy év után, hogy rájöttem, jobban érzem magam nélküle, szebb a bőröm, és több pénz marad. Gyakorlatilag egyik napról a másikra. Elhatározás volt. Pedig nem keveset szívtam, és még azt a Simla Kárpácit is. ( azt sem tudom már hogy írják ). De Erdélyben volt ilyen. Tudjátok, az a szivacs nélküli, ami után úgy kell kiköpdösni a dohányt. Még éjjel is felkeltem cigizni. Fúj. Napokig utcára nem mentem, mert az arcomon olyan kiütések voltak, amin csak a Flucinar kenőcs segített. Mellékhatásai: bőröregedes, talán hajhullás. Tényleg szükség lenne erre?? Na ne. 

Szerettem mindent kipróbálni. Minden rossz dologra vevő voltam. A motorbalesetem előtt megkertem egyik barátomat, vigyen egy kört, de olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet menni. Jó, jó, de jelzd ha félsz. Nem féltem. A tűzzel játszottam. Senkinek nem ajánlom. Borzasztó veszélyes. Akkor engem nem érdekelt. 

Mi lehetett ennek az oka? Visszavezethető a múltra. A gyerekkorra, a sérelmekre. Nem hittem, hogy nekem is lehet normális életem, mert mindenki elhitette ezt velem. Akkor miért kéne normálisan viselkednem? 

Aztán jött az óriási fordulat, amikor a leendő férjemet megismertem. Persze kapott mellém bónuszként ezekből az alvilági viselkedésekből jócskán. Mégis kellettem neki. Én igyekeztem a leghosszabb oldalamat megmutatni neki. Mégis úgy látta, jó party vagyok. Rengeteg próbatételt kellett kiálljon, mert nem hittem el, hogy tényleg magamért szeret, és elfogad engem így, ahogy vagyok. Mindig jól bizonyított. Talán hitt a változásomban? Talán látta a jó lelkemet is? Vagy tudatosan formált? Bárhogyan is van, mellettem maradt jóban - rosszban. Ő az egyetlen, aki nem élt vissza semmivel. Még akkor sem, amikor igazán nagy próbára volt téve az idegrendszere. Így kezdtem el hinni, hogy nekem is lehet normális életem és van is értelme ennek, és a legfontosabb, hogy van akiért. Akiért érdemes is. Előtte nem kell a tökéletes játszanom. Mondhatom, ha valami bánt, sírhatok, nem tart attól gyengének, nem néz rám másként, ha nincs rajtam smink vagy kócos vagyok. Úgy is ismert meg... Ezt a Szinva rádióban készített interjúban meséltem is... 

Azóta annyi mindent megéltünk együtt. Gyerek után meg pláne. Az idegeink se a régi már. Öt óra alvás után is faradtabbak vagyunk, mint akkor a két órai alvástól. Persze azóta eltelt több mint tíz év.

    Milyen volt a hét? Sok minden történik, mégis olyan jó ezeket felidézni.

Röviden a hétről annyit, hogy Arnold beszólása egyre cukibb és édesen szenvtelen, szülőin dicsérik. Továbbra sem meséli el a napjait, hogy mi volt az oviban, nem tudom mi az oka. Legalább van már egy valaki, aki a barátjának nevez ( lány ). Lassan iskolát keresek neki, de persze a jövő zenéje, hogy mikor kezdi. Intezkedesek, megbeszélések hada volt a hét. Gyorsan elszaladt, mint általában. 

Mindig igyekszem a jó és rossz dolgokról mesélni egyaránt, hiszen az ember életében mindkettő jelen van. Ez ellen nem tehetünk, csupán annyit, hogy melyikre fordítunk több időt. 

Törékeny az élet és törékenyek vagyunk mi, emberek. A boldogság is egy perc alatt tova tud szállni, ezért élvezzük ki minden pillanatát. 

Aggódalom sok esetben ott lebeg az ember felett. Talán annyiban megcáfolom magam, hogy nem kell a tökéletes életre törekedni, illetve nem minden áron. Az igazság az, hogy minél magasabban van az ember, annál nagyobbat tud esni. Ha én azt látom, hogy nálunk olyan csodás minden, és ha egy pici bökkenő van, százszorosára nő ez a probléma a szemembe...

Jelenleg aggódhatunk a férjem munkája meg marad - e. Nem tudom ennek tudható - e be de elég ingerült mostanában. Őszintén szólva lassan már nem is érdekelne, ha elveszítené a munkáját. Keresni kell egy nappali állást. Nagyon belefáradtam ebbe az aggnormális ritmusba, amiben élünk. Éjjel dolgozik, nappal alszik. Mennyit vagyunk együtt? Hétvégente zenél, fáradt nappal, alszik. Kevesebbet alszik mint kéne, az sem jó, másfelől az éjszakai alvást nem pótolja a nappali alvást. Ha az ember nem tölt minőségi időt a párjával, senki ne mondja az tökéletesen tud működni. A gyerek szinte csak annyit lát belőle, hogy alszik. Ez eléggé kiábrándító. Én már megszoktam, hogy egyedül alszom, de ez sem normális. Volt, aki azt mondta nekem erre, és mit csinálnál ha külföldön dolgozna? Tessék?? Ez bárki szerint is normális?? Az oké, ha elmegy pár napra, de úgy élni? Úgy nevelni gyereket? Milyen hibbant világban élünk már? Félreértés ne essék, én senkit nem akarok ezzel bántani, ( ha esetleg valaki úgy él ) csak azt mondom, hogy az nálam nem élet és nem fogadom el. Megcsalás, aztán válás a vége. Miért fogjunk bele olyanba, aminek tudjuk mi lesz a vége, illetve tudatában vagyunk, hogy rossz vége lesz?!

Nem vagyok az a típus, aki beletörödik abba, hogy elkelt, mindegy hogy él utána. Vagy elkeltem, és már mindegy hogy nézek ki. Vagy tudunk normális életet élni, vagy engedjük el egymást. A videóimban többször meséltem arról, hogy valami nagyon komoly oka kell legyen, hogy én elváljak, mert a gyereket nem hagyom, hogy apa nélkül nőjjön fel. Hát így én is tűrni fogok persze, és lenyelek dolgokat. Minden ügyet én intézek, és dolgozom, tanulok, stb. mellette. Fárasztó és bosszantó. De a gyerek érdekében bármit, amíg bírom. Meg egyébként nem olyan rossz a helyzet, de ez a hét nehéz volt tobb okból kifolyólag. Annyi erőfeszítést  megteszek, hogy a gyerek előtt nem veszekszem, vagy legalábbis nem mindig. Sokan, amiket mesélnek a párjukról, mellette az enyém nagyon is jó. Na, akkor hova is ugrálnék? Másfelől szeretjük is egymást. Csak néha ezt nem érzékeljük...

Ilyenkor van, hogy picit elmegy az életkedvem. Több minden összejön. Tanulok, de minek? Jutok előrébb? Múltkor egyik boltban vásároltam, kb. húsz éves csaj volt az eladó, gyönyörű, csinos, fiatal, kedves, határozott, látszott, hogy nagyon talpraesett. Kitüző a ruháján: üzletvezetőhelyettes. Na ilyenkor kérdezem, mit keresek én a világon? Egy helyben toporgok. Amit tanulok, magamnak tanulom, oké, de mennyit ér ha nem tudom hasznosítani. Nem jutok előrébb, sem anyagilag, sem szakmailag, sem tapasztalatszerzésben, stb. Van, aki beéri kevéssel. Én nem. És ez nem elégedetlenség, csupán nincs akitől tanácsot kérjek, és nem tudom jó irányba haladok - e. Annyi pénz, idő, energia ment rá az eddigi tanulmányaimra. Rengeteg iskolát elvegeztem, és tényleg nem számít? Ezt fájlalom igazából. Tulajdonképpen a magam fejem és vágyam után mentem. Úgy végeztem el a Gyorsolvasás tanfolyamot, mert érdekelt, vagy pl. a kreatív írást. Na de az életben eddig nem igazán tudtam hasznosítani. Ezt is szeretném továbbfejleszteni, csak nem tudom mikor. És ez, amiről az elején beszéltem, hogy ha kicsi korban nem alakul ki az a fajta magabiztosság, ami az élethez kell, megette a fene. Lehet meg lenne a tehetségem valamiben, de ha nem érzem azt a magabiztosságot, nincs aki biztasson, hát akkor cseszhetem. Ha pedig a párommal sem tudom megbeszélni, mert mikor, akkor végképp cseszhetem az egészet. 

Marad a hit. Rengeteg hitre van szükség. Megesik, nincs annyi, amennyire szükség van. De nem adom fel. Néha jó egy - két könnyet hullatni, olykor az önsajnálat is belefér, de aztán mindenképp rázzuk meg magunkat, álljunk fel, és menjünk tovább.

 A leírtak ellenére mélyen hiszek abban, hogy előbb utóbb mindenki megtalálja a helyét a világban az élet minden területén... Sok embert láttam, hogy sikerült, de olyat is láttam, aki megtalálta a helyét, de sajnos rossz lapot osztott az élet utána, és már nem tudta sokáig élvezni...

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Iza 

( esetleges hibák előfordulhatnak )