2022.11.05. 09:42, Elekes Timea Izabella
Nem teljesen jöttem helyre a betegség óta, de jó újra dolgozni. Sőt, annyira jó, hogy gyakorlatilag ez éltet. Szó szerint a második otthonom.
Mivel bővítem a pszichológiai tudásom egy olyan témával kapcsolatban, ami lelkileg megvisel, nem egyszerű. De homokba dugni a fejem nincs értelme. Esti tanulásnál viszont többször elerednek a könnyeim. A felismerés olykor nagyon fájdalmas tud lenni. Most egy kicsit jobb talán, mert nagyjából megtanultam kizárni a saját életünket, ami nem könnyű, ha konkrétan azt olvasod, amiben benne vagy... Úgy indultam neki a tanfolyamnak, hogy nem vizsgázok, de egyik nap eldöntöttem, mégis megpróbálom. A jövő zenéje lesz mégis, mert megterhelő a dolgozat, főleg a záródolgozat, azaz sok időt vesz igénybe. Egyenlőre tényleg nem tudom mi legyen.
Mondhatom a szépet, képzelhetem a tökéletest, de attól még a valóság megmarad. A valóság pedig az, hogy nagyon egyedül érzem magam és magányosnak. Évek óta. Egyik reggel durván összevesztünk... A sírás folytogatott egész nap, míg másnak mosolyogtam és igyekeztem a magánéletemet nem vinni a munkahelyemre. Nem könnyű.
Nem könnyű az sem, hogy évek óta éjjelente egyedül alszom. Hétvégére pedig nem tudunk programot csinálni, mert zenélés van. Nagyobb rendezvényeknél pedig még nehezebb, fárasztóbb. Nem egyszer történt, hogy hazajött és a panaszkodást hallgattam. Nagyon régóta zenél egy helyen és keveset kap, és egy köszönöm nem hangzik el, enni nincs ideje, megállás nélkül zenél. A hangja nem tudom meddig bírja, a hallása meg már romlott. De miért nem lehet megbecsülni az embert?? Én nem hagynám szó nélkül, persze akkor repülne. És tényleg nem hagytam anno szó nélkül, és meg is lett az eredménye... És akkor az összes szemrehányás is. A könyveimet dedikáltam, árultam ott. Ok, igen, de ezzel mi is a probléma? Az, hogy túl jól bánok a vendégekkel, könnyen barátkozom, és túlságosan talpraesett voltam, hogy egy nap többet kerestem mint ma egy havi fizetés? Ezt kellett irigyelni tőlem? A vendégekkel tudni kell bánni, nem elüldözni. Sok ismerősöm azért nem megy már oda, mert elüldözték a bunkó stílussal, amit nem vesznek észre...
Sok csalódás ért már eddig, és sok pofon csattant el, hogy tudjam mit akarok, még ha néha tényleg úgy érzem, hogy a saját tengelyem körül pörögnék.
Egy biztos, tovább tanulok. Engem már az éltet. Az visz előre. Nem tudom mit hogyan és hol tudok érvényesíteni, de egyenlőre ez nem is érdekel. Csak hogy legyen olyan az életben, amit szeretek csinálni. Mint a munka és tanulás... Amihez nem kell társ.... amiben simán önálló tudok lenni....
Nem trendi szomorúnak lenni, tudom. Utálom ha sajnálnak, tény. A bajom nem érdekel senkit, tisztában vagyok vele. Az emberek elfordulnak, ha gyengének látnak, és megesik, hogy csalódnak ilyenkor, meglehet. De nem mindig kell megfelelni másnak. Nem kell mindig az élet jó oldalát mutatni. Néha beszélni kell a nehéz időkről és a fájdalmakról is. Néha meglepődünk mennyi ember tud azonosulni ezzel...
Hiányzik a családom. Fáj, hogy azt érzem nincs családom. Gyerekkorom nehéz volt, de legalább volt családom. Ma már nincs összetartás, és nem vállalom azt, hogy ez az én hibám. Mert abszolút nem az én hibám, vagy legalábbis nem csak az én hibám.
A Covid után nem teljesen jöttem helyre, gyakran érzek mellkasi nyomás, fulladást, felső légúti probléma ugyanúgy... De folytatom a sportot, intenzív edzést. Vért izzadok közben, annyira fáj, hogy a "világot is utálom" olyankor, de a testi fájdalom tökéletes a lelki fájdalom megszüntetésére.
Utóbbi időben Arnold sajnos olyan hisztiket produkált, ami teljesen kiszívta a maradék energiámat is. Idő, amíg visszaállok a megszokott ritmusba, addig munka után fáradt vagyok és migrénem van. Muszáj pihennem, viszont ha társul hozzá egy hiszti a fiam részéről, pokoli nehéz. Nem kérdés már, nem megy iskolába jövőre sem. Ha őszinték akarunk lenni, a veszekedés forrása a fiam. Kimerültek vagyunk és nem vagyunk teljesen jól. Sajnos nem tudok megoldást erre, mert vitrinbe nem rakhatom a gyereket. Uralkodik az ember magán, hogy a gyerek ne sérüljön, ne érezze ő a hibás, de nem könnyű feladat.
A rossz dolgok mellett azonban történtek jók is. Minden hétvégén megyünk kirándulni. Igaz, előtte kevertem a "vezérhisztit", de megyünk, és elég jól szoktak sikerülni. Közeli városokban megyünk, látványosságokat nézünk meg, és a fiam addig is tud biciklizni. Ha úgy adódik eltötünk a városban egy éjszakát. Arnolddal könnyebb már ez, mint volt. Van egy nagyon okos része. Csodálom is és egyben azt mondom ez sem könnyű. Amikor borzasztó rossz kedvem van vagy dühös vagyok az apjára, kiköveteli a mosolyt és a békülést. Persze ez így édesen hangzik, és kívülállóként lehet azt mondjátok, ez tök jó, bár ilyen lenne az én gyerekem is. De ha valaki belegondol, hogy borzasztó ideges, és marhára nem boldog, elég idegesítő, ami nálunk már szlogenné nőtte ki magát az a felszólítás, hogy : Légy boldog! Ugyanis a kisfiam állandóan ezt mondja. Teljesen mindegy, hogy előtte totál kiakasztott, nekem boldognak kell lenni. Lássuk be, azért nem így működünk... Egy autista fél perc alatt 180 fokos fordulatot tud venni a viselkedését illetően, míg nekünk a legjobb esetben is kell legalább tíz perc.
Azt már megtanultam, hogy tudjam otthon hagyni ezeket a gondokat, pontosabban, hogyan tudom ezt kezelni, hogy a munkámat ne befolyásolja, és ne lássák rajtam, hogy éppen 220 volt a vérnyomásom, amikor elindultam dolgozni. Persze nem tudom teljesen félretenni, és sokszor érzek gombócot a torkomban. De az az én érzéseim, amit más nem tud...
Nagyon gyakran így alakulnak a viták, a gyerek kiakaszt bennünket, aztán pedig mi veszekedünk. Ezt szerintem olyan érti meg, aki benne van. Nem kell sajnálni, nem kell lenézni. Ez az én mottóm. Élni és élni hagyni.
Az a baj a világgal, nem figyelünk eléggé egymásra, mit hogyan fogalmazunk meg. A napokban "azt is meg kaptam" keveset dolgoztam múlt hónapban. Úgy jött le, mintha én akartam volna Covidos lenni. Mintha nekem jó lett volna. Az emberek nem gondolnak bele a szavaiknak súlya van. Nem tudják azt, hogy betegen már vissza mentem dolgozni, mert nem akartam hiányozni annyit, nem tudják azt, hogy a beteg kisfiamat otthon hagyom, nem tudják azt, milyen nagyon beteg voltam. Míg más három hétig volt otthon Coviddal, én másfél hétig. Nem tudják, vagy nem akarnak tudomást szerezni arról, hogy miken megyünk keresztül, nem értékelik, hogy nem akarunk mást cserben hagyni, hanem igyekszünk nekik megfelelni. Csak egy ártatlan beszólás, de valahogy mégse érzik, hogy ezt azért nem kéne.
A kisfiam szokta mondani, hogy nem szereti a vicceket. Rájöttem, én sem. Minden viccnek fele igaz. Minden nyers megjegyzés tüskét hagy az emberben. Ha felgyűlnek a tüskék, akkor ott baj lesz előbb utóbb. Jó esetben "felszivódik", de egy újabb tüske után ki tud újulni... Nem azt kérdezik, milyen tünetek voltak, hogy viseltem, mit éreztem, hanem szemrehányás. Ezért megérte betegen visszamenni... De egyébként szeretem őket, tényleg másik otthonom, de ilyenkor nem kéne kétszer mondani, hogy keressek másik helyet magamnak. Nekem a szép beszéd annyit jelent, mint másnak a vagyon. Nekem a legdrágább kincs a törődés, figyelmesség. Ezért szeretem a munkámat, ezért adom bele a szívem és a lelkem.
Gyerekkorom óta azon az elven működök, hogy senkit ne bántsunk. Gyerek voltam még, és a kisebbeket védelmeztem. Bár magamat egyszer sem tudtam megvédeni, mást nagyon is. Képes voltam akár összeverekedni is, ha a barátomról volt szó. Ma már ez is ritka dolog szerintem. Egyes nemzetiségeknél működik, de a magyarokra ez nem jellemző.
A napokban eszembe jutott az is, ahol laktunk, mielőtt házat vettünk. Ha már rossz kedvem van, miért is ne jutnának eszembe a rossz emlékek is?!
Szóval, ahol laktunk, állandóan mászkáltak be a házba, amikor nem voltunk otthon, még a villanykörtét is kilopták. Redőny le - fel engedésére hivatkozva mentek be, hogy lássanak mozgást a szomszédok, ne történjen betörés, gondolom. Röhejes, mert tuti nem a mi értékeinket féltették. Sajátjuk meg mi lett volna? A nagy bútorok, amiket egy tolvaj nem vinne el? Nagyon átlátszóak voltak, örülök, hogy megszabadultunk tőlük. Mennyit fagyoskodtunk, mert nem akartak fűteni, és az ők számlájukat fizettük. A redőny azóta is le van engedve. Milyen emberek az ilyenek? Elgondolkodtató...
Mindenki mindenkit lehordott családon belül. Mintha minket érdekelt volna.
A legrosszabb mégis az volt, amikor a fiamra rászoltak, maradjon csendben, meg amikor nem tarthattam neki normális gyerekzsúrt szülinapjára. De az is mellbevágó volt, amikor délután hat órakor szóltak, hogy ne zenéljünk. Pedig Joe ebből élt, és éppen másnak készített lemezt. A szánalmas sztorikhoz hozzátartozik az is, amikor a pálinkánkat megitták, és mi voltunk a hibásak, hogy leitattuk a pasit... szép, mondhatni. Vagy az elődeinket totál lehordták, mégis mindig meghívták, aztán nekünk sírtak, hogy mennyibe kerül a vendéglátásuk. De a mai napig összejárnak. Úgy kell nekik! Ezt nevezik barátságnak? Na ezért gondolom meg kivel - meddig. Ja, és inkább tíz ellenség, mint egy ilyen barát.
Azt szokták mondani, ha nincs mondanivalód, maradj csendben, vagy ha jót nem tudsz mondani, akkor is. Én mégis fontosnak tartom, hogy nem csak a jó dolgokat beszéljük ki, ezzel egy totál falcs képet alkotva magunkról, és ezáltal becsapunk másokat is. Lehetünk optimisták, sőt, legyünk is, de ne veszítsük el a realitásunkat. Nagyon cenzúrázva lett ez a blogom az igaz, mert, ahol nagyon fokoztam a jelenlegi állapotokat, ott jobbnak láttam nem mindent benne hagyni.
Jönnek még szép idők abban is biztos vagyok, de tudatában vagyok annak is, hogy néha vissza - vissza köszöntenek még a szürke hétköznapok, vagy akár hétvégék, mert semmi sem fekete vagy fehér. És nagyon nem az számít, hogy most éppen hogy érzem magam, hanem, hogy hogy tudok felállni ebből, és a közeljövőben hogy leszek...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó