2022.11.26. 15:26, Elekes Timea Izabella
A kisfiamnak köszönhetem azt, aki ma vaqgyok...
Rosszabbnál rosszabb dolgok történtek, mégis azt kell hogy mondjam, még mindig lehetne rosszabb. De egész biztos vagyok benne, hogy valami nagyon jó fog következni. Amíg magamat marcangoltam, és a kettős énemmel küzdöttem, minden erőmmel azon voltam, hogy erős maradjak, és ne veszítsem el a hitemet. Míg azt éreztem, több terhet nem bírnék el, azt tapasztaltam, hogy kicsúszik lábam alól a talaj és egyre rosszabb dolgok jöttek, egyre nagyobb veszteségeket hozva magukkal. Míg a hitem totál megrendült, mert egyszerűen nem értettem a miértet, csupán azt kértem Istentől, rosszabb ne történjen, és adjon hitet, s legyen meg az akarata. Igazából akkor kezdtem megnyugódni. Isten kezébe tettem ezt a dolgot. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy karbatett kézzel ültem és vártam a csodát. Olyan dolgokat kellett intéznem ráadásul, amik nem tűrtek halasztást. Rengeteg telefon, email és kis utazás... És mivel harcolok az emberi jogokért, ezért felsőbb szervek segítségét kértem. Hogy mi lesz a vége, nem tudom. Nehéz bárkitől úgy segítséget kérni, hogy nem hiszünk bennük. Talán nagyképűen hangzik, de a levelem célja inkább az volt, hogy a jövő generációjának hogyan tudnának segíteni, mit tudnak javítani az intézkedéseken. De egyébként a felületes rendőrök mellett találkoztam nagyon kedves, megértő, és segítőkész emberekkel is. A teljes igazságszolgáltatás akkor is Isten kezében, mélyen hiszek ebben.
Nehéz ugyan másról mesélni, hiszen nap mint nap ezzel foglalkoztam, de egyenlőre pontot teszek ide, senkit nem akarok untatni, bár annak ellenére, hogy nagyon kevés visszajelzést kaptam a blogomra, a statisztika mutatta, hogy elég sokan olvastátok, amit ezúttal is köszönök.
Pozitívum mindig van, erről is mesélek. Egy másik ügyben szintén a jogainkat harcolom ki, és úgy tűnik kezdek célba érni. Nagyon lassú folyamat, de úgy tűnik nem volt hiábavaló a hónapokon át tartó harc. Nincs unatkozás, az biztos. A naptárom nélkül elvesznék. Sajnos pont így maradtam le két konferenciáról, amit nagyon sajnálok. Sokat segített volna a fejlődésemben, tanulmányaimban, de tulajdonképpen az élet minden területén. Bosszantott a dolog, de már nem volt mit tenni.
Ja, és mindenképp meg szeretném említeni, ez nem fontoskodás. A héten belefutottam abba is, aki fontoskodó. Én úgy vélem, lehet valaki anélkül is fontos, hogy állandóan azt hangoztatná, vagy állandóan arról panaszkodna mennyire elfoglalt. Ha egy hetemet valaki végig követi, akkor talán meg gondolná mennyire hangoztatná, mennyire elfoglalt... Én nem panaszkodom, ezeket mind vállaltam, csinálom. Nagyon boldog vagyok, és hálás, hogy a munkám minőségét egyáltalán nem befolyásolja ezek a magánjellegű dolgok, és ha lelkileg nem is vagyok éppen a toppon, ettől függetlenül 100 % - ban tudok teljesíteni. Korábban ez nem így volt, és boldog vagyok, hogy ennyit fejlődtem. Minden este hálát adok a jó Istennek a munkámért, az emberekért, akikkel találkozom.
Hálás vagyok a férjemért, a gyerekemért. Úgy érzem, hogy a gyerekemet is kellő képpen el tudom látni. Na, ez elég furcsán hallatszik. De ezalatt azt értem, hogy ilyen megpróbáltatások mellett, nem az van, hogy üvöltözök vele, hanem szépen megkérem menjen be a szobába, ha éppen egy olyan ügyet kell telefonon elintéznem. Vasárnap el kellett utazzunk, így a barátnőmmel volt, és boldogan ment a kis barátjához. Boldog voltam, hogy kis előny is származik, hogy addig is Arnold jól érzi magát. Nagyon jó és kedves fiam van. A legnehezebb időkben ébredek rá igazán. Amikor sokkos állapotban ültem az ágya szélén lefekvéskor, és éppen készültem mesét olvasni, megkért legyek boldog és nevessek. Elmeséltem, most rossz dolog történt, nem tudok mosolyogni, ne haragudj. Megpuszilt, megölelt, simogatott. Pár kérdést tett fel a házzal kapcsolatban, de a fókusz azon volt, hogy én boldog legyek. Egy ilyen esténk volt, amikor a poklot jártam meg, életem filmje pergett le előttem, és azt hittem itt a vég. Utána gyorsan összeszedtem magam, és nem engedtem meg magamnak ezt a szörnyű állapotot, hogy a kisfiamban bármilyen rossz érzést keltsek. Nekem kell őt vígasztalni és nem pedig fordítva.
A férjemmel a tovább lépésről is beszélgettünk. Erről még korai beszélni, de állítjuk fel lassan a stratégiát. Boldog és szebb jövőt akarunk építeni a fiúnknak és minden erőnkkel ezen leszünk, hogy sikerüljön. Nem tudom mikor sikerül, de iskolakezdésig szeretném, ha ez rendeződne Arnold érdekében.
Hihetetlen gyorsan telnek a hetek. Az iskolákkal jól haladok, csak picit mindent rutinszerűen élek meg. Ezek a feladataim, ezeket csinálom. Most vizsga, elmegyek, végigcsinálom, ha nem sikerül, újra. Nem is tudom megfogalmazni, mit érzek. Azt tudom, régebb más volt. Az biztos, hogy nem csináltam ennyi mindent mellette. Két - három suli egyszerre, az eddig is meg volt, de az, hogy ennyit stresszeljek és ügyeket intézzek, és a jogaimért, tulajdonomért harcoljak, ez nem volt. Sőt, életemben ilyet nem kellett tennem.
Valójában, ha nem lenne családom, nem is harcolnék. De ha ők nem lennének, értelme nem lenne az életemnek. Elképesztő azt megélni, hogy a kisfiam boldoggá akar tenni. Életemben ennyire nem szeretett senki, mint ő. Vannak vele nehézségek, de mindent elfeledtet, és mélyen hiszek benne, hogy kimagasló tehetség lesz néhány dologban.
A múltkor vásárolni voltunk, és azt láttam két gyerek hangoskodott, szaladgált, míg az enyém szépen fogta a kezem és nyugodtan jött mellettem. Persze, ha "hiszti" van, akkor nyilván ő a hangoskodó, de ilyenkor ébredek rá, hogy nem olyan nehéz vele, más gyerek lehet csak hiperaktív, de ugyanolyan nehéz vele is. Vagy, volt rá példa, hogy egy helyiségben tartózkodtunk több gyerekkel, és elvették a játékát kérdezés nélkül. Arnold ilyet soha nem csinált. Nagyon büszke vagyok rá.
Valósággal élveztem kitölteni a papírját, ami az iskolakezdés halasztásához kellett. Írtam arról, ami az erőssége, és arról, amin van mit fejleszteni. Már nem visel meg a dolog, hogy a fiam sajátnevelést igénylő, és autista. Hosszú út vezetett el idáig, de már könnyen beszélek erről és kevésbé bánt a dolog. Kereken egy évbe tellett. Sikerült egyedül, külső segítség nélkül ezt feldolgozni, és büszke vagyok erre. Két évbe telt elfogadni azt, hogy saját nevelést igénylő. Az azért telt annyi időbe, mert akkoriban kezelhetetlen volt Arnold és nekem fogalmam sem volt ezekről a dolgokról, vagy egyáltalán mit takar ez a diagnózis. Összesen három évbe telt, plusz a másfél év, amikor zöldfülűként mondogattam, az én gyerekem ilyen, hisztis és kész.
Bármi is volt, neki köszönhetem, aki ma vagyok. A megtépázott idegrendszeremet, de egyben azt az erős nőt is, aki előtt lehetetlen nem létezik!
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok!
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó