Újabb kivizsgálás a fiammal...2023.01.21. 18:13, Elekes Timea Izabella
Nehéz időszak, de mindig sikerül tovább lépni...
Ebbe a hétbe sok minden benne volt. Csalódás, öröm, bánat, bűntudat, fájdalom. Elég nyilvánvaló melyik volt többségben...
De mindig sikerül tovább lépni...!
Azzal szembesültem, amiért eddig harcoltam, elég fölösleges volt, és azokra akikre számítottam cserben hagytak. Hihetetlen milyen nem törődöm emberek vannak. De eltökélt vagyok, és kész vagyok pereskedni is, ha baj történik... Nyíltan vállam, de erről most többet nem írhatok.
Az írásom a fiamról és az érzéseimről fog szólni. Hol tartunk, mit érzek...
A héten voltunk az Autizmus Alapítványnál. Felkészültem rá, hogy megvisel. Ismerem magam, tudtam így lesz. Senkivel nem beszélem meg az érzéseim, csak kiírom. Sokat segít, de nem mindig elég. Aznap reggel a migrénem jelezte, hogy mennyire bánt és aggaszt a dolog. Pedig már több, mint egy hete nem fájt a fejem a front ellenére sem.
Egy órán keresztül adtam "interjút", honnan indultunk és hova értünk. Tehát mikor és hogyan kezdődtek a problémák és mi vezetett hozzájuk. Nem tettem túl magam a helyzeten. Már nem is vagyok biztos benne, hogy valaha is túl leszek ezen.
Sírás folytogatott az utazás alatt, de nem tudtam volna sírni. Nem is tudom mikor sírtam utoljára. Csak az járt a fejemben, miért kell nekünk megint ilyen helyre menni?! Inkább dolgoznék nyolc órát végig a munkahelyemen. A héten is több "hiszti" volt, amit nem olyan könnyű kezelni. Nehéz minden pillanatban nyugodt lenni, higgadtan válaszolni a gyereknek olyan kérdésekre, ami értelmetlen, és érthetetlen. Nehéz az érzéseket elrejteni, hogy fáj nekem ez, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy a fiam ne érezze ezt. Nem könnyű.
A héten több ügyet intéztem egyszerre, ezáltal több minden esett egybe, így ez sem segített talán a hangulatomon. Apró dolgok már meg se kottyannak, amiket még közben intézek, de mellette négy nagyobb dolog is volt. Kisebb vizsga, de annál fontosabb, emberekkel való kapcsolattartás, és egy biztosítói kár rendezés. Sajnos kissé beáztunk, és két email és egy telefon bejelentés után, volt arcuk azt írni, nem létező kötvényszám. Az erélyesebb hangomat elővettem, és egyből megtalálták, délután pedig már a kifizetést is felajánlották, két nap után meg fizettek is. Nem szeretem használni ezt az énemet, és utálom, hogy csak így lehet érvényesülni. Fél éve, hogy a biztosító cserben hagyott és a brutális nagy kárunkért egy fillért nem fizetett. Ezúttal nem hagytam abba a dolgot.
Azon gondolkodtam este az ágyban, hogy más is ennyire izgul vizsga előtt? Azt sejtem, hogy hozzám hasonló emberek léteznek, de meggyőződésem, hogy olyan is van, aki totál lazán megy vizsgázni. Én konkrétan azt éreztem, mintha két labda lenne a hasamban és valami eszement őrült rugdossa őket ide - oda, míg a szívem a torkomban dobog, és a pulzusom nagy valószínűséggel a százat is megüti percenként. És a legjobban az bosszant, hogy tanultam, tudok mindent, csak félek, hogy lefagyok, és az a szemét kis hang a fülembe cseng, hogy nem fog sikerülni, milyen béna vagy. Utálom ezt az érzést. Milyen idióta dolog, nem?? Ennél már csak az bénább, hogy valahol vágyom is erre, mert szeretem a kihívást. Félek ugyan, hogy megszégyenülök, mégis meg akarom élni a vizsga drukkot. Kicsit morbid az egész. És amúgy nagyon jól sikerült, és csak addig gáz, amig várakozok, ezért mindig az elsők között megyek be. Tulajdonképpen evvel a sok online tanulással van a baj, mert az ember megszokja, ha rendszeresen jár suliba. Eddig a vizsgák után nem tudtam elaludni, most a vizsga előtt volt óriási szorongás. De erre is van ésszerű magyarázat. Ha az emberre nem ijesztenek úgy rá fele ekkora nyomás lenne. Azt mondták, a vizsgabiztosok szeretnek kötekedni. Oh, valóban?! Elég beteges hozzáállás... Mintha az embernek nem lenne elég baja, anélkül is. Egyébként meg nagyon is rendesek voltak, tetszett a vizsga menete, minden.
Előtte való nap kaptam egy "kedves" megjegyzést. Valakinek kérése volt felém, mire én, sajnos le kell fektetnem a gyerekem, mert egy fontos kivizsgáláson veszünk részt. ( amikor készültünk az alapítványhoz ). A válasz, a te érdeked, nekem mindegy. Magamban: "Persze, mint ahogy az is, hogy a gyerekem pihenjen, hogy sikeres legyen a kivizsgálás." Persze, úgyse hallja, pláne nem fogja fel mit akarnék én ezzel mondani. A fiam ugyanis elmúlt hat éves, de még a szemét, fülét, vérnyomását nem tudták egyszer sem megnézni. Ja, tényleg, ez az én gondom... hogy is gondoltam, hogy bárkit is érdekel?! Aki nincs ebben benne, ne várjam el, hogy megérti. Ez olyan, mint mikor a sablon szöveget mondják: Ne aggódj már, jó lesz minden, egyébként is a te gyereked, olyan amilyen, a tiéd, és szeresd, fogadd el. Persze, hogy szeretem. Nem erről van szó. De tegyük fel a te gyerekedről van szó, tényleg olyan nyugodt tudnál lenni? Na, mindjárt gondoltam...
Egy konferencián nagyon jól megfogalmazta egy gyógypedagógus: "Én ott vagyok, segítek amiben tudok, de elgondolom, azok a szülők min mennek keresztül, hogy én munka után ott vagyok az egészséges gyerekemmel, tervezhetek, de az a szülő ott marad a bizonytalanságban..." Tiszteletem azoknak, akik megértik, vagy veszik a fáradságot és próbálnak megérteni bennünket.
Azon gondolkodtam, hogy túl gyenge vagyok, vagy ismét sokat vállaltam? Nem tudom a választ. Egyet tudok, nem engedem, hogy a gyengeség győzzön. Terveim vannak, véghez viszem. Céljaim vannak, megvalósítom. Jelenleg kicsit ismét összezuhantam? Meglehet, de sebaj, összekaparom magam, csak kell egy kis idő, voltam már hasonló helyzetben. Amúgyis, napok óta esik az eső, lehet ez a baj. Ilyenkor megengedett a kisebb letargia, nem? Más is van így. Ki fog sütni még a nap.
Jó lenne időnként kikapcsolódni. Általában egy energiaitallal jutalmazom magam, ha sikerül egy vizsgám. Van benne valami, ami jó. Talan picit jobb kedvre derít. Persze nem tart tovább szerintem olyan tíz percnél. Az is valami. Nem iszom alkoholt, pedig néha jó lenne lazítani. Decemberben amikor elutaztunk, ittam egy deciliter Royal vodkát, ami a kedvencem amúgy. Hánytam utána. Na jó, hozzátartozik, hogy egy nagyon de nagyon kellemetlen beszélgetésünk volt akkor a férjemmel. Ez olyan, mint amikor valmi nagyon rossz történik, és spontán hányik az ember. A lényeg, nem bírom az alkoholt, és utálom.
A fiammal pár hét múlva megyünk újabb kivizsgálásra. Nem lesz kellemes, de igyekszem szem előtt tartani az érdekeit és a célt. Ez erőt fog adni. Ilyenkor sajnos eszembe jut az is, hogy az óvodában hogy álltak hozzá. Támogatás helyett támadás ért. Nem éppen etikus eljárás. Várom, hogy évvégén, ami nagyon messze van, de elmeséljem a tanulmányaim. Rengeteg dologba beleláthatok így. Imádok tanulni. Óriási a tudás vágy bennem. Jelenleg nagyon kevés a szabadidőm is, mert több mindenből készülök gyakorlatra, dolgozatra és az ezzel járó feladatok időígényesek.
A fiam és én szociálisan nagyon érzékenyek vagyunk. Úgy érzem elég sok tudást, tapasztalatot szereztem, de azon is elgondolkodtam, hogy mit mennyire tudok érvényesíteni vajon, egyszer majd. Jelenleg tényleg azért tanulok, mert érdekel sok minden és szeretnék jobban megérteni dolgokat, de egyenlőre hosszú távú célom nincs. Elképzeléseim vannak, de konkrét cél nincs. A marketing is érdekel és tanulom, korábban dolgoztam is benne, van tapasztalom, de arról az a véleményem, hogy rengeteget kell tanulni, tapasztalni, felépíteni a jövőt, miután van elképzelésünk. Sok ágazata van ennek is. Vannak konkrét elképzeléseim is. Azonban az a véleményem, hogy ez egy olyan szakma, vagy foglalkozás, ami igényli a túlzott nyomulást és kis mellébeszélést. Nem sértésnek szánom, ha valaki ezzel foglalkozik. Tapasztalatból mondom. Én nem vagyok az típus, és nem igazán szeretnék olyanná válni. Túl érzékeny vagyok, túl nagy az empátia bennem. Ezt lehet gyengeségnek is mondani, de én nem nevezném annak. Gyerekkora vezethető vissza, túl nagy az igazságérzetem.
Történt nem rég, hogy eltűnt a fiam egyik kardigánja onnan, ahova rendszeresen járunk. Jeleztem ott maradt, de majd szólok mikor hozzuk el. Ennek ellenére ki lett téve oda, ahol sok ember megfordul, eltünt. Iszonyúan dühít a dolog. Ezért felelős az, aki kirakta, és annyit se mondott bocsánat. Szóval, én nem tudnék ilyen lenni, valószínű vennék egy másikat, mert bűntudatom lenne. Nem vagyunk egyformák. A szomorú része még az, hogy emiatt megváltozott a véleményem arról, akit előtte egyébként kedveltem. Nagyon fontos, hogy viselkedünk mással. Volt rá példa, amikor szintén "minden baj utolért", kerültem kissé az embereket, amit szóvá tettek, és azóta nagyon figyelek erre. Hálás vagyok, hogy szóltak. Szerintem emberséges dolog, és ez a minimum, hogy figyelünk egymásra. A problémáinkat nem kell másra hárítani, másnak átadni. Ha nem tudunk változtatni, üljünk le, és osszuk meg. Egy intelligens ember meg fogja érteni. De állandó probléma szerintem nem elfogadható. Egy szóval, figyeljünk egymásra, és egymás érzéseire. És tudjunk bocsánatot kérni. Iskolázott ember is lehet alázatos. Nem az tesz valakit nagyobb emberré, hogy pökhendi.
Az Alapítvány nagyon közel van az iskolához, ahova jártam. Bementünk, mert el kellett intézni valamit. Érdekes érzés volt. Annyi nehézség volt az elmúlt két évben, amíg oda jártam, mégis jó érzés volt vissza menni és csak a szép emlékek jutottak az eszembe. És az igazgató, aki nincs többé. Soha nem feledem őt... Igazi példa számomra, aki okos, tanult, mégis "le tudott hozzám alacsonyodni", durván fogalmazva.
Arnoldnál óriási változások vannak. Egyrészt, furcsa, hogy már hat éves, nő mint a gomba, másrészt érdekes kérdései vannak. Január 2 - án kiesett az első foga. A héten pedig megnézte a fogorvos az összes fogát és sok infót adott. Aranyos az orvosa és a nővér is. Az orvos biztosra mondta, hogy kell majd fogszabályzó neki. Nem vagyok ettől boldog, de ami kell, az kell. Sajnálom ezt azért, mert nagy hangsúlyt fektetek a saját fogaimra, és most már elégedett is vagyok vele. Bíztam benne, hogy örökölni fogja tőlem, de ez van. Eme hír után, a fiam közli a dokival, betörtek a házunkba a cigányok. Remek. Úton útfélen mondogatja. Tudom traumaként élte meg, emiatt dühös vagyok nagyon, és szomorú, s ezáltal nekem is nehezebb felejteni. Nem tudok ezzel mit csinálni sajnos.
Eszembe jut, hogy amikor megszületett a kisfiam, annyira törekedtem a tökéletesre. Ma már be kell ismernem, hogy vannak dolgok, miket hagyni kell, hogy menjen a maga útján és az élet majd elrendezi.
Sokszor én akartam igazságot teremteni, ma már sok mindent a jó Istenre bízok. Erőn felül próbálkoztam, és mégse mentem sokra vele. Rájöttem, ennyi terhet nem bírok, és az egészségem megy rá. Hiszek a jó Istenben, hiszem hogy mindent lát, és gondja lesz mindenkire...
Nem vagyok elégedetlen, sem hálátlan, és nem is háborgok, csupán szomorú... időnként... De nem vesztettem el a hitemet!!!
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó