2023.09.30. 15:03, Elekes Timea Izabella
Egy új élet vár rám....
Elmesélem nagyjából, hogy miken mentem keresztül. Azaz épp mesélném, de már hosszú percek óta csak bámulom a képernyőt és nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Eltelt jó pár hónap és ha a balesetről kell beszélnem, még mindig felkavar. Ugyanúgy este van és én ugyanott ülök most. Tisztán előttem a képek, hangok... Ez így elég tragikusan hangzik, pedig némelyek szerint semmiség. Szíven ütött ez a mondat valakitől, és igazából erre csak azt tudom mondani, hogy ha valaki átéli, teljesen más, mint kívülállóként szemlélni a dolgokat. Nyilván vannak olyan, akiknek meg se kottyan, vagy éppen ők keresik a balesetet ( büntető fékezés ). A biztosítót ily' módon akarják lehúzni. Olykor meg is érdemli a biztosító, viszont akivel ezt megteszik, nem biztos megérdemli az az ember. Én eddig sokat csalódtam biztosítókban, rendőrökben, az egészségügyet már nem is említem. Na, meg néhány "kedves" ismerőst. Nem is gondoltam volna, hogy végül néhány kezelő orvosom lesz a legjobb barátom néhány ( vagy inkább sok esetben ), és csupán ők akarnak teljesen, önzetlenül segíteni, úgy egészségileg, mint jogilag.
Nos, ha már ezt említettem, veszek egy nagy levegőt, és mesélek magamról, hogy a néhány ember szerint a "kis semmiség" miket váltott ki belőlem.
Mindenki más és másképp reagál le dolgokat. Én is. És mivel szeretem megérteni a miérteket, mindig utána nézek mi mit jelent és ez az érzés mennyire "normális". Nem vígasztalt akkor a dolog, de megnyugtatott, hogy normális a viselkedésem...
A pszichológiai tanulmányaim sokat segítettek legalább abban, hogy megértsem a velem történteket, még ha nem is tudtam segíteni magamon...
Amikor egy baleset bekövetkezik, az embert sokkolja, és egyéntől függ, hogy miként nyilvánul meg. Nálam kétségbeesés, de annyira próbálom ezt elnyomni, hogy már - már tagadásba megyek át, és mindenképp a régi életemet, munkámat akarom folytatni. Rettegek a kórházaktól, így a fájdalmaim ellenére is azt mondom, jól vagyok. Már volt közel húz éve egy balesetem, ez nyilván ráerősített a dolokra, ami sajnos újra felelevenedett.
A legnagyobb bajok utána kezdődtek csak. Tényleg nem részletezem most ezt ( viszont később valamilyen formában megosztom, mert kiírtam magamból, és egy rosszabb nap biztos előjön ).
Éjjel, ahogy lecsuktam a szemem, újra és újra átéltem a balesetet, de kegyetlen nagy intenzitással, és ez folyamatosan állandósulni kezdett, míg odáig jutottam, hogy nem mertem lecsukni a szemem, és virraztottam egész éjjel. Sok éjszakán keresztül. Nappal aludtam pár órát. A kimerültség, állandó gyomorideg étvágytalansághoz, hányáshoz, fogyáshoz, gyengeséghez vezetett. A lábaim sérültek, amik nagyon fájtak, rossz volt megélni, főleg azt, hogy a kisfiamat nem tudtam ellátni. Sokat jártam gyógytornára, de a lelki gondok csak nehezítették a gyógyulás folyamatát, és míg lassan, de javult a lábam, én lelkileg egyre rosszabbul lettem. A stressz állandósult, és az étvágytalanság átment "zabálásba". Eleinte fogytam közel öt kilót, utána híztam több mint hét kilót, mert állandóan éhes voltam. A heti rendszeres edzésekből nulla lett, csupán a gyógytorna. A PTSD mellett előjött kisebb pánik. Ezt a régi balesetemnél éltem át először, de akkor durva halál félelemmel a kórházban. Most minden erőmmel azon voltam, hogy tudatosítani tudjam magamban, hogy ez egy állapot és el fog múlni. Éjjel egyedül voltam a kisfiammal, nem lett volna jó, ha a mentő visz el. Szóval tűrtem csendben, gyakran zokogva a mellkasi nyomást, és igyekeztem nem kapkodni a levegőt, és figyelmen kívül hagyni, hogy a szívem mindjárt kiszökik. Autóba ülve, állandóan azt láttam belénk jönnek, és tisztán hallottam az üvegek csörömpölését, ahogy az ablak kitörik. Álmaimban ezek mindig rémesebbek voltak. A legszörnyűbb, amire azt éreztem nem bírom elviselni, az az volt, hogy a kisfiam is benne ült. Még most is összeszorul a torkom és a könnyem kicsordul ezen. Hiszen az autó hátsó része leszakadt, a gyerekülés beszorult, és a csomagtartót se lehetett kinyitni. A kis teherautó akkora sebességgel jött belénk, hogy az előttünk lévő autóba beletolt. Elmondani nem lehet, milyen érzés az, amikor nem vagyunk képesek uralkodni a gondolatainkon. Hiszen a kisfiam nem ült az autóban, nem esett baja, és mégis az a szörnyű álom nem hagy nyugodni és az agy a legrosszabat vetíti le állandóan, mint egy diafilmet. Abbahagynád, menekülnél, de nem lehet. Ráeszmélsz, már nem te uralod az elméd. Sőt, néha a tested se. A gymorideg és a mellkasi szorítás egyik pillanatról a másikra jön, ugyanúgy mint a sírás. Nem tudod uralni. Csak várod, hogy elmúljon. Nem beszéljük meg emberekkel, mert nem tudnak segíteni, nem értik meg. Tulajdonképpen nem is akarunk erről beszélni. Én csak nagyjából mondtam el valakinek, mert míg én ezekkel a gondokkal küzdöttem és a poklot jártam végig, semmisegnek volt titulálva az egész. Ha az akkori megpróbáltatások és megaláztatások nem történnek meg, támogatás helyett, akkor a gyógyulásom előbb kezdődik és talán nem is kerültem volna napról napra egyre mélyebbre. Ezt a hozzáállást nem tudom elfelejteni, és egyenlőre megbocsájtani sem... Hiszen a végén már azokkal az emberekkel is rémálmaim voltak.
Még mindig nehezen tudok válaszolni arra, hogy vagyok. Ha könnyű élethelyzetben lettem volna, amikor ez történik, elképzelhető, könnyeben átvészelem. De ezt a részét nem fogom már megtudni. Annyit tudok mondani, folyamatban van a gyógyulásom. A lábam rendben van, az időjárást nagyon érzi a térdem, de ennyi, a lelkemnek több idő kell. Egyenlőre próbálom kizárni azokat az embereket, helyeket és helyzeteket is, ami ártana. Próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne, hogy aki azon a napon összetört három autót, csak húszezer forint büntetést kapott, és a jogosítványát nem vették el. Próbálom elfelejteni, hogy volt egy olyan munkahelyem, ami az életem volt, és a lelkem benne volt, és csak úgy elvesztettem. Igyekszem megmaradni embernek ebben az emertelen világban, és csak azokra fókuszálni, akik a világon a legértékesebbek, és ami nem más, mint a családom, akik mindvégig mellettem voltak és bennük egy pillanatig sem csalódtam: a férjem és kisfiam! Köszönöm Istenem, hogy én lehetek ezáltal a leggazdagabb!!!
U.i.
A blog nem ma íródott. Azóta sokat javult a helyzet. Istennek hála, lassan kezdek visszatérni a régi - új életemhez, és sokkal de sokkal több időt töltök a családommal és százszor jobban értékelem a velük töltött perceket. Nagyon hálás vagyok a jó Istennek, hogy segített talpra állni és kihozni egy olyan helyzetből, ami akkor lehetetlennek tűnt...!
A jövőben sokkal szebb dolgokról fogok beszámolni, mert a legértékesebb dolog mindig velem volt, csak kevésbé fektettem rá nagyobb hangsúlyt...
Kívánok, hogy Te is találd meg az életedben, mi is az igazán fontos és értékes!
Köszönöm, hogy elolvastad!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó