Talán senki nem számított rá, hogy a 2020as év ilyenfajta meglepetést tartogat számunkra… Míg az ember reménykedik, hogy egy jobb év érkezik, addig a sors eldönti, hogy milyet ad… esélyt arra, hogy elgondolkodjunk, hogy mi is az igazán rossz, és hogy tudunk jobb emberré válni, vagy esetleg rosszabb emberré … de mindenképp változunk …

  Szeretem nézni, olvasni, hogy ki hogy viseli a bezártságot, a korlátozásokat, és szeretem megfigyelni, hogy milyen reakciót vált ki az emberekben. Félreértés ne essék, nem akarok embereket analizálni, sem bíráskodni, csupán érdekel a pszichológia, és szeretem megismerni az embereket. Ez pedig nagyon megfelelő pillanat. Ebben az időszakban tudjuk meg a legjobban, hogy kik a barátok, kik azok, akikre számíthatunk, és nem utolsó sorban megismerhetjük önmagunkat. Hiszen könnyű más felett pálcát törni, de vajon mi milyenek vagyunk valójában?! Segítünk embertársainkon, vagy pedig minél nagyobb a pánik, és stresszhelyzet, annál inkább magunknak valók leszünk?!

Szeretnék egy kicsit magunkról mesélni, hogy mi hogy éljük meg ezeket a pillanatokat, mi az ami könnyebb, és mi az ami nehezebb, és mi segít abban, hogy „emberek” maradjunk.

    Mindenképp hálával, és köszönettel a szívemben írom le az érzéseimet, hiszen nagyon szerencsések vagyunk. Ezt később bővebben leírom, de gyorsan megjegyezném előtte azt, hogy nem azért vagyok hálás, mert nekünk semmi gondunk nincs. Írhatnám azt is, mennyire boldog vagyok minden percben és mennyire élvezzük az életet, de az hazugság lenne. Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy semmi nézeteltérés nincs a párommal, és a gyerekhez mindig óriási türelmünk van, mert olykor igazi olasz módra tudunk vitatkozni, amire nem vagyok büszke nyílván, és a videóimban is mindig elmondtam, hogy aki azt mondja, hogy soha nem veszekedik a párjával, az hazudik. Igaz nálunk ez max. öt percig tart, és utána elnézést kérünk egymástól. Apropó videó, nagyon hiányzik, de sajnos arra már nem jut se idő, se energia, talán majd egyszer. Fontossági sorrendet állítottam fel, és a videózás nem az elsők között szerepel. Hiszen mi alig érezzük azt, hogy ennyire megváltozott a világ mostanában, mert óriási pörgés az életünk…

   Amiért nagyon hálás vagyok, az az, hogy van munkahelyünk. Látom, hogy mennyi ember maradt munka nélkül, milyen feszültséget okoz, és milyen kétségbeesést vált ki az emberekből. Én elmondhatatlanul hálás vagyok a jó Istennek, hogy ilyen szépen alakította az életemet, hálás vagyok, hogy az a munkám, amit szeretek csinálni, jó főnökeim vannak, jó kollégáim, és csodás embereket ismerhettem meg. Olyan a munkám, hogy még nagyobb szükség van ránk. Ez örömmel tölt el, hogy segíthetek másokon. Tehát azt leszámítva, hogy szinte állandó maszkot és gumikesztyűt viselek, nem igazán érzékelem a változást. Az élet nagyon is megy tovább. Iskola szempontjából annyi a változás, hogy jelenleg online tanulok, és nagyon hiányzik, hogy ismét ott üljek az iskolapadba a többiekkel, de nagyszerű tanáraim vannak, akik így is remekül meg tudják tartani az órákat. Eleinte nagyon furcsa volt, de már ezt is kezdem megszokni. Igazából, annak ellenére, hogy nagyon szeretem ezeket a mindenféle kütyüket, a fejlett technikát, valamelyest ómodi vagyok, mert jobban szeretem a személyes beszélgetéseket, találkozásokat, és a kézzel fogható dolgokat, mint például a lapozós könyvet... ez valószínű életem végéig így is marad!

A lapozós könyvről most eszembe jutott, hogy tavaly év végén megjelent egy könyvem, és mennyire nem volt idő reklámozásra. Igaz, hogy most azzal a céllal készült, hogy nekem legyen meg, és a páromat lepjem meg vele, de az ilyesmit persze hogy büszkén osztja meg az ember másokkal. Na, de ami késik, nem múlik… majd ide is felkerül egyszer.

  Pár változás azért van persze, amit muszáj megemlítenem, mint például az, hogy nincs óvoda. Hogy éljük ezt meg? Nos, a gyerek mindennap kérdezi az óvodát, és elmondja, hogy szereti, tehát hiányzik neki. Az óvónők szerencsére küldenek feladatokat, ötleteket, stb. És az apukája rengeteget foglalkozik a gyerekkel, ami jelentősen megkönnyíti a helyzetemet. A változáshoz tartozik az is, hogy míg én délelőtt dolgozom, apa van a gyerekkel, és délután váltva egymást, megy dolgozni éjszakára. Ez nem könnyű persze, mint ahogy az se, hogy eddig a zenélés miatt nem lehettünk egymással hétvégén, most pedig azért nem, mert 24 órában dolgozik hétvégén. De ez nem panaszkodás, csupán tény. Hiszen volt hat év, amikor együtt mentünk hétvégén, és együtt szórakoztattuk a vendégeket. Csodás emlék marad mindig számomra. Amit még a karantén miatt nehezen viselek, ( de ezt a férjem nevében és talán sok embertársam nevében is kijelenthetem ) az az, hogy 12 óra után lehet vásárolni. Sok ember, köztünk mi is ezt nagyon nehezen tudjuk megoldani. Van két közeli barátnőm, akikre számíthatok gyerek téren, és segítünk egymásnak, amiben tudunk, de ez a vásárlás… főleg ha csak 15 óráig vannak nyitva.  A tanulást is kicsit nehezebben tudom megoldani, mert sokat vagyok a gyerekkel kettesben, és mivel utálom a rendetlenséget, az nálam nem opció, hogy a házimunkát félre tudjam tenni cserébe, és mire a gyerek ágyba kerül, ( aki egyre kevesebbet alszik ), arra hullafáradt vagyok én is, és az agyam már nem úgy fog… A szombati oktatáson való részvétel érdekében totálisan versenyt futok az idővel. Reggel szaladok a gyereket a barátnőmhöz elvinni, déli szünetben pedig, ami legutóbb 15 perc volt, szaladtam elhozni, és lefektetni. De megoldottam!!! Ne vegyétek úgy, hogy beképzelt vagyok, de erre kicsit hadd legyek büszke!! J  Ha pedig reggel tovább alhatnánk, vasárnap, Arnoldka riadót fúj… nincs mese, kelni kell. Ami nagyon hiányzik még, az az utazás. Arnolddal minden évben utaztunk…

  Úgy gondolom, annak ellenére, hogy csak pár dolog változott meg nálunk a világjárvány miatt, engem így is megváltoztatott. Mindig is törekedtem arra, hogy jobb ember legyek, és segítsek a rászorulókon, és bármennyire is zsúfolt napjaim vannak, minden este van időm kicsit „elmélkedni”. Semmi nem történik ok nélkül. Akiben van egy kis jóindulat, és belátás, ráeszmél arra, hogy talán túl kapzsi volt, esetleg nagy volt az egója, a túl nagy pörgés nem engedte, hogy a családjával több időt töltsön, és jöhettek a kifogások, amik szinte elfogadhatók is voltak. Na de most? Most mindenkinek van ideje kicsit megállni és magába szállni. Ez kicsit közhelyesen hangzik talán, de annyira igaz. Én próbálok a gyerekkel nagyon minőségi időt tölteni, és a párommal is, mert ebbe a nehéz időszakban a családtagjainkra számíthatunk a legjobban, legyen a társunk igazi lelki társ ( is ).

  Én arra buzdítok mindenkit, hogy segítsünk az idős embereken, mert megérdemlik, és rengeteg egyedül élő ember van, aki nem vágyik másra, csak egy kedves szóra, vagy szívből jövő mosolyra. Ne feledjük el, hogy egyszer mi is megöregedünk. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor emberségesen tudunk bánni másokkal. És fontos, hogy ne veszítsük el a hitet, hogy lesz jobb időszak, én nagyon hiszek benne, hogy valami nagyon – nagyon jó következik ezután. És ha valaki mindenképp a negatív dolgot akarja csak látni, gondolhatja, hogy naiv vagyok. Mindenki maga dönti el, hogy belemerül az önsajnálatba vagy pedig próbálja megtalálni a szépet, a jót. Mert minden helyzetben van szép és jó, és minden helyzetnél létezik még tragikusabb helyzet. Egészségesek vagyunk, süt a nap, csiripelnek a madarak, és számtalan esély adódik az életben, hogy jobb emberekké váljunk. Ez is egy remek alkalom erre!!!

Köszönöm, hogy elolvastátok, ezúttal kívánok mindenkinek nagyon jó egészséget, kitartást, hitet!

Puszi,

Iza