Csend van. Most, hogy csend van, és rákészültem, hogy elmesélem történetünket, a sok gondolat a fejemben, ami volt, távolódik… De nem tudnék aludni. Akkor minden kiéleződne.

Nem cipelem tovább a terhet, és abszolút vállalom, amit sokan tagadnak, vagy titkolnak.

Nem akarom tovább titkolni, túl sok és nagy pofon ért már. A legkevesebb, hogy ezután ki hogy fog ránk nézni, ha tudják a teljes igazságot…

   Az elmúlt időszakban jeleztem a közösségi oldalamon, hogy valami változás van. Tulajdonképpen, azóta van változás, hogy megszületett Arnold. És ez igy is van rendjén.

Nem fogok teljes részletekbe belemenni, próbálom a leglényegesebbet leirni, és hogy miken mentünk/megyünk át.

   Az életünk akkor változott meg igazán, amikor Arnoldról azt állapitották meg, hogy saját nevelést igénylő gyerek, és autisztikus tünetei is vannak. Egy világ omlott össze bennem, és a munkába menekültem, mellette pedig a sok iskolábai tanulmányomba… Tudtuk valami nincs rendben. Szörnyü olvasni a mai napig, amiket a papirjaira irtak. Öt és fél évesen „kiharcoltam”, hogy vizsgálják ki az autizmust, ne csak dobálózzanak a szavakkal, hanem vállalja is valaki a felelősséget...  Sok könyvet olvastam, elég sokat tudtam már erről, és nem akartam már homokba dugni a fejemet. Volt, aki legyintett rá, volt, aki kifejezetten megszidott, hogy miért teszem ezt a gyerekkel? Ezek az emberek többnyire szakemberek voltak. Elmonhatatlan fájdalmat okoztak azzal, hogy míg azért küzdöttem, hogy a gyerekem a megfelelő ellátást kapja, a neki való fejlesztést, addig engem a legroszabb anyának állitottak be… Nehezen dolgoztam fel, hogy a gyerekem más, mint a többi. És a három év alatt, amit felépitettem, egy szempillantás alatt rombolta le pár szakember, mondván, ha igy nevezem a gyerekem, hogy más, olyan, mintha lehülyézném… Nem akartam hinni a fülemnek. És ilyen emberekre biztam rá a gyerekem nap mint nap… A rosszabb már csak az volt, amikor mindenhonnan leutasitottak, hogy a jogszabály szerint ilyen gyerekek az óvodán kívül semmilyen ingyenes ellátást nem kapnak fejlesztés terén… Nehéz út vezetett idáig, és nehéz, ami előttem áll. Nem akarom ezt elfogadni, felelnie kell annak, aki behozott egy ilyen törvényt. Az összefogás segitene. De iszonyú hosszú időbe telne.... Mindenkinek segitenék, de mire abból lenne valami, a saját gyerekem nagy korú lenne…. igy egyedül próbálom a sok által mondott lehetetlen dolgot. Járunk ugyan magán fejlesztésekre, de nem olcsó, és kevés ennyi.

   Az autizmusnak nagyon sok skálája van. Arnold arcán nincs elváltozás, és az értelmi, érzelmi szintje sem egyenlő a nullával. A legnagyobb próbléma a düh – kitörés. Nem tudja kontrollálni az érzelemeit. Naponta többször előfordul, és hiába fokoznám, hogy ez mennyire nehéz nekünk szülőknek, és acél ideg kéne ahhoz, hogy ezt kibirja bárki, úgyis csak az tudja megérteni, aki benne van. Az, akinek a gyereke eltér az átlagtól. Az, amivel ostorozom magam, az viszont még jobban neheziti a dolgot. Néha azt érzem szülőként kudarcot vallottam. Ezt egy ember fokozatokban éli meg, dolgozza fel… Egy rossz hir után egy még rosszabb hir, elmondhatatlan fájdalom. Jön a tagadás, félelem, pánik, elengedés, elfogadás, beletörődés…. Nem könnyü, és fáradtan méginkább nem… Munka, iskola, házimunka, intézkedések, naponta többszöri hiszti…. veszekedések, álmatlan éjszakák, sirás, kesergés, nulla segitség a páromon kivül…

  Nagyon sokat gondolkodtam, hogy megosszam vagy sem. Joe nem akarta. De ezt igy nem birom tovább. Féltem én is attól, hogy a gyerekemet analizálni fogják, vagy engem/minket szánni, sajnálni fognak ismerősök. Már nem érdekel. Nem érdekel ki mit gondol. Hiszen túl gyakori az úton az ilyen düh – kitörés. Ahol laktunk, már ismertek, ahol lakunk, lassan megismernek. Igen, gyakran előfordul, hogy Arnold az utcán kezd üvölteni, ütni, rúgni. Mindenki minket néz. Igen, kellemetlen. Titkoltam eddig, és menekültem, nem akartam szembenézni ezzel a próblémával. De csökkentett munkaidővel elhatároztam többet leszek a gyerekemmel és jobban megismerem… Megérteni ne akarjam, azt mondta az orvosa… hszen ők sem értik…De én érteni akarom, és mindent megteszek ennek érdekében, hiszen csak igy tudom könnyebbé tenni az életünket.

Miért döntöttem úgy, hogy felvállalom?

Egyszerü a válasz. A sok pofon az emberektől, a szánalmas, olykor lenéző pillantás… A végső lökést mégis az adta,hogy közeli ismerőssel mentünk az utcán, és Arnold váratlanul düh – kitörést kapott. Az ismerős megszidta a gyereket, kiosztott engem, és miután mondtam nem tehet róla, mondta, akkor fejezze be. Előre ment, miután felszólitottam, hogy ha szégyelsz bennünket, menj előre.

Ez egy olyan lecke és egy életre szoló pofon volt, hogy azonnal eldöntöttem, hogy többé nem titkolom, nem hallgatom el, hogy az imádott kisfiam autista. Miután meghoztam ezt a döntést, hogy nyilvánosságra hozom, olyan megkönnyebülés, és olyan szeretet, elfogadás keritett hatalmában, hogy elmondani nem tudom.

  Bár az autizmust nem mondják betegségnek, én mégis annak nevezem. Lehet eljön az a pillanat is, hogy azt fogom mondani, hogy nem az, de amig egy ember nem tudja kontrollálni az érzelmeit, cselekedeteit, és bántja saját magát, illetve azokat akiket szeret, addig én ezt betegségnek nevezem. A betegségről meg senki nem tehet!!!!!!!!!!!!!!

Ha valaki ezért lenézi a másikat, vagy szégyeli őt, nem tudok azzal mit kezdeni, csupán kiiktatni az életemből teljes mértékben.

Ma is utaztam a gyerekkel, sokat. Kicsit elfáradt, ütött és összevissza rugott, de már nem készültem ki ettől, a lehető legnyugodtabb hangon próbáltam nyugtatni. Végül engedte ölembe vegyem, de tovább mondogatta, hogy ez a busz nem tetszik neki. Amikor leszálltunk, azt nem értette meg, hogy nincs nyitva a bolt, hogy vegyek üditöt neki. Hazaérve csapkódott. Én továbbra is higgadt voltam, villámgyorsan az ágyát készitettem, hogy minél előbb lefeküdjön. Evésnél azt vettem észre a kést a szájába akarja tenni, amit eddig még soha nem csinált… szerencsére ott voltam…

   Most mit érzek?

Fájdalmat, amit szerintem mindig is fogok, de közel sem olyan mértékben, mint eddig, de viszont nagy megkönnyebülést. Nem kell többé magyarázkodni másnak, hogy miért viselkedik igy. Mert visszagondolva, végig ezt tettük, mintha szégyeltük volna. Ennek vége.

Bár hazánkban nem elterjedt még, hogy kitüzőn jelezzük embertársainknak, hogy autista a gyerek, és igencsak megosztó a vélemyény is erről. De én biztosan élek ezzel a lehetőséggel, és többet nem fog érdekelni, hogy gyakorlatilag megbélyegezzük magunkat ezzel, vagy még inkább szánakozva néznek ránk az emberek esetleg. Többé soha nem titkolom, hogy a fiam más, mint a többi, és nem magyarázkodom, hogy éjjel nem tudok aludni, mert a kisfiam éppen nem hagyott, és a valódi okot nem mondom el.

Erős vagyok, és ez akkor bizonyosodott be nagyon, amikor más el kezdett szégyelni bennünket. Mert azok az emberek igenis nagyon gyengék, hiszen abszolút nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel, és szó szerint elszaladnak.

Én boldog vagyok, hogy a jó Isten ilyen erősnek tart, hogy ezzel a nagyon komoly feladattal bizott meg engem. Rengeteget tudok tanulni a kisfiamtól. Elsősorban türelmet, elfogadást, és olyan értékeket becsülünk ezáltal jobban, ami másnak egészen természetes. Az életemnél jobban szeretem a kisfiamat, és elmonhatatlanul hálás vagyok, hogy az édesanyja lehetek.

   Az életemet szentelem arra, hogy boldog felnőtt legyen. És ezt nem áldozatként fogom megélni. Az utóbbi időben semmiben nem szenvedtem hiányt, mégis úgy éreztem én vagyok a világ legboldogatlanabb embere. Egészen máig nem értettem miért. Sok rosszat hoztam gyerekként sajnos, és tiszta falcs értékrendeket. A pszichológiai tanulmányom rengeteget segitett az önismeretben, hogy felismerjem azt, hogy a szeretethiány, elvetettségérzés mind abból fakad, hogy a szüleim nem akartak, és az apám megtagadott, és sorolhatnám… Utána jött a bizonyitási vágy, a realitás elvesztése szinte minden téren, és a sikert nagyon összekötöttem a boldogsággal.

   Ma már a boldogság a siker, és nem forditva. Az a boldogság, ha a kibékülök önmagammal, elfogadom teljes mértékben a fiamat, a sorsomat, a feladatomat, amit kaptam ezen a földön. Az én feladatom pedig az, hogy boldoggá tegyem a fiamat. Csupán örülnöm kell az életnek, és ha boldog vagyok, elégedett, a kisfiam is az lesz!

     Fogok irni erről többet is, és ezentúl nem lesz tabu téma, hiszen az életünk erről szól. Mesélni fogok a kiudarcokról és a sikerélményekről is egyaránt.

Üzenetem csupán annyi, vállald a szerepedet, és semmi más ne érdekeljen, csupán az igazi boldogság, amit a gyereked tud adni!

U.I. Esetleges hibák a szamitógép miatt vannak!

Köszönöm, hogy elolvastátok, szivből osztottam meg!!!

Iza