0

Arnold két és fél éves volt, amikor egy magán klinikán megállapitották, hogy S.N.I.S., és autisztikus tünetei vannak... Lefagytam... Tehát autista is? Ezt korai még megállapítani - jött a válasz. Első utam a könyvtárhoz vezetett és rögtön elkezdtem tanulmányozni, mi az, hogy autista. Tudom egyáltalán mit is jelent ez? Hát persze, ki ne látta volna az Esőembert? Sírva tántorogtam le a lépcsőn, az autista szót ismételgetve. Joe átölelve próbált vígasztalni, hogy azt mondták, lehet az, de nem biztos.

Közeledett az óvoda... majd beleőrültem mi lesz... éjszakánként levegő után kapkodva ébredtem fel ... neten olvasgattam mit kéne tudjon...Te jó ég! Ennyire lemaradt? 1,5 - 2 év? Ez állt a papíron... Tuti az én hibám.  De mit rontottam el??? 4 hónaposan már baba - mama klubba jártunk, babauszásra,  baba - mama tornára, kirándultunk sokat, szabadtéri koncertekre mentünk, - igaz csapkódott,  a buszon üvöltött ha bárki hozzászólt, de elfogadtam, hogy Ő ilyen. Mások tanácsára még ringatóra is elvittem, ahonnan úgy menekültem ki vele, hogy a többi gyereket ne zavarjuk, mert óriási üvöltésbe kezdett. Bár nem értettem, de elfogadtam ezt is, és megmagyaráztam magamnak nem szereti a magas hangokat, de lehet éhes vagy fáradt.

   1,5 évesen azért már láttuk, hogy Arnold más. Amikor a motort eldobta és mintha nem önmaga lett volna... Az utolsó lökés mégis az volt, amikor egy bölcsödében odavetette nekem a vezető hölgy: "Senki nem mondta eddig, hogy baj van ezzel a gyerekkel?" Akkor kerestük fel a korai fejlesztő magán klinikát.

Fura gondolatok, iszonyú bűntudat, és mély fájdalom lett úrrá rajtam.  Nem értettem, egy tökéletes terhesség, egy tökéletesnek mondott szülés után hogy lehet ez? Ilyen selejt vagyok? Ilyen vacak géneket hordozok? Tudtam, nem kellett volna szülnöm. Gyáva gyerek voltam, akit csúfoltak és megvédeni se voltam képes magam... Túl szép lenne, hogy igaz is legyen. Jó házasság és egészséges gyerek? Na, ne. Mivel érdemelném meg, hiszen az apámnak se kellettem, hiszen eldobott...

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, melyek éveken keresztül kísértek, csupán az védett meg a teljes összeomlástól, hogy el kezdtem dolgozni, és egymás után iskolákba iratkoztam be, és a tanulásra koncentráltam...

Javában tartották a vizsgák, amikor ráéredtem, hogy Arnold betöltötte az öt évet és itthon még mindig pelenkáztam, eldöntöttem, ez nem mehet igy tovább. Oké, jártunk fejlesztésekre, minden évben vizsgálatokra, továbbra is mondogatták egyre biztosabban, hogy autista, de igazából rutinszerüen ment minden. Aztán, mint aki egy álomból felébred, úgy döbbentem rá, te jó ég, hamarosan 6 éves lesz a  fiam, és még színezni se tud szépen.  Akkor határoztam el, hogy a következő években nem dugom homokba a fejemet, mert nekem könnyebb tanulni, még ha kínok kinját is élem át, mint hogy a saját fiamat tanítsam,  hogy a lehető legtöbbet hozzám ki belőle.

Ideje félretenni az önmarcangolást az önsajnálattal együtt, és végre vegyem kezembe a dolgokat, és az irányítást.

Ha bebizonyosodik, hogy autista, hát elfogadom, és azon leszek, hogy minél jobban megismerjem az Ő világát.

Még két vizsga előtt álltam, amikor bebizonyosodott, hogy valóban autista. Sokszor a bizonytalanság őrjítőbb, nem is a tény. Hiszen, ha tudom, hogy az, magyarázatot ad a viselkedésére.  Tudom, milyen úton induljak el. Milyen könyveket keressek, szakembereket, foglalkozásokat,  stb. Bár számítottam erre a diagnózisra, mégis padlóra küldött... szörnyű olvasni milyen nehézségekkel fog küzdeni a jóslatok szerint. Amiket egyébként nagyon utálok. Bárki lehet még belőle.  Én mindent megteszek ezért!!!!

   Ma már boldogan és büszkén olvasok ilyen könyveket.  Olyan emberek írták, akik teljesen tisztában vannak az előnyökkel és hátrányokkal. Akik teljes mértékben átérzik, amit én, akik keresztül mentek azokon, amiken én, akik szintén különleges gyerekre vágytak... ugyanúgy, mint én... és megkaptuk. Bár, nem éppen ilyen különlegesség volt az elképzelésem, de felülmúlhatatlan ez az érzés, hogy nekem egy olyan gyerekem van, aki tényleg nagyon különleges és egyedi. Mert Arnold nem autizmusban szenvedő kisfiú, hanem autizmussal élő kisfiú. Ez pedig óriási különbség!

Nagyon köszönöm Istenem, hogy adtad Őt, hiszen nélküle nagyon sok mindent nem tanulhatnék meg. Vele rengeteget tanultam, és rengeteget fogok még tanulni…

Nektek pedig köszönöm a sok biztatást,  kedves szavakat, elmondhatatlanul sokat segített!!!

Puszi,

Iza

( esetleges hibák előfordulhatnak )