Picit folytatom az előző bejegyzésemmel kapcsolatban a gondolatmenetemet, ha nem bánjátok...

Ha olvastátok az utóbbi blogomat, tudjátok, hogy érintett már az elején, hogy Arnold „más”, mint a többi gyerek. Van, aki nem szereti, ha így nevezem, én pedig örülök, hogy elfogadtam, hogy más. Igen, Ő más. Számomra a legértékesebb!

  Régen, amikor kezdtem könyveket olvasni az autizmusról, egy óriási káosz lett a fejemben, és abba kellett hagynom a könyv olvasását ( négy évig kezembe se vettem ilyen jellegű könyvet ), mert annyira elrettentő volt, amiket olvastam. Aztán az élet, a kisfiam azóta szépen "nevelgetett", pedig akkor még csak egy kis részletet ismertem meg így utólag visszagondolva.

  Annyira szeretem az anyanyelvemet, a rokon értelmű szavakat, a sok kifejezést, szinonimákat, mindent. Szerintem a legcsodásabb nyelv a magyar nyelv, és nem hiába nevezik az egyik legnehezebb nyelvnek is. 

És most azzal szembesülök, hogy a csodás, sokszínű anyanyelvemet nagyon le kell egyszerűsítenem, egyértelműen kell beszélnem, ha a kisfiammal akarok hasznos, sikeres kommunikációt elérni... 

  Valóban újra kell tanulnom az anyanyelvemet, a "menő" kis szlengeket pedig felejtsem el, amikor Arnolddal beszélek. Miért? Mert Arnold és a hozzá hasonló kisgyerekek mindent szó szerint értenek. De tényleg. 

Ezáltal gyakran megkapjuk azt az apukájával: " Ne beszélj butaságot."

Hát igen, azt hiszem nagyon sok tanulnivalónk van még. Arnold rendesen feladta a leckét... És jó, hogy ezt csak most olvasom, mert régebb ezt szintén nagyon másképp éltem volna meg, most pedig úgy olvasom, hogy már vizsgaképes vagyok, mit - hogy kell neki mondani, de persze gyakran utólag jut eszembe ez... Nem az elmélet nehéz itt sem…

  Ne gondolja, hogy megszállottan csak erről szól az életem, csak ezzel akarok foglalkozni, és mennyire élvezem, hogy ez téma lehet, és hátha ezzel kerülök a figyelem központjába. Nem erről van szó. Csupán arról, hogy végig mentem különböző fázisokon. A traumától kezdve, a tagadáson keresztül, a kétségbeesésen át, egészen az elfogadásig. Mi is lenne fontosabb, mint a kisfiam megismerése, hogy ezáltal megértsem? Semmi. És bár nem igazán kaptam olyan kérdést, de miért kell világgá kürtölni, hogy autizmusa van, de ha valaki kérdezné is, az lenne a válaszom, csak, mert nekem így jó. És tényleg nem érdekel más mit gondol erről. Senki nem volt segítségemre, amikor nagy szükségem lett volna rá... Most itt vagyok én, és már nem magába forduló, önmarcangoló anyukaként, hanem erős, tudatos, tanulni vágyó, nyitott, büszke anyukaként... !

  Legnagyobb segítséget és tudást a pszichológiai tanfolyamon kaptam. Amikor beiratkoztam, sejtelmem sem volt erről, hogy így lesz. Mindig is érdekelt a pszichológia és az érettségi mellett muszáj volt olyat is tanulnom, ami tényleg érdekelt, hogy „beizzítsam” az agytekercseket, hogy képes legyen olyan tantárgyakat megtanulni, vagy egyáltalán felfogni, amik kicsit sem érdekeltek, de megfeleljek a követelményeknek. Fogalmam sem volt akkor még, hogy életem egyik legjobb döntése lesz, és az hozza meg az igazi változást az életembe. Az önismeret nagyon fontos. Én ott ismertem meg magamat is. Sokat beszéltünk erről az osztálytársaimmal is. Elképesztő mennyi felismerés, mennyi igazság volt. És ott jött az elhatározás is, hogy nem érdekel más mit gondol bizonyos dolgokról. Miért kell nekem folyton bizonygatni valamit? Ismerjenek meg, és eldönthetik hogy szeretnek vagy sem. 

Gyerekkorom óta próbáltam megfelelni apámnak. Számított neki valaha? Nem. Akkor? 

   Egy másik megközelítésből nézve a dolgot. Nagyon hálás vagyok, ha egy közösségben ráébresztenek, hogy nem vagyok elég figyelmes. Mert igenis, vannak helyek ahol meg kell felelni, és ezt el is fogadom. Egy kis odafigyeléssel csodákra vagyunk képesek. Ha az adott szituációban még ha dühösek is vagyunk, normális esetben később hálásak leszünk. Boldogabbak, felszabadultabbak leszünk. Lehet, hogy éppen el vagyunk foglalva a saját bajunkkal és éppen csak próbáljuk túlélni a napokat, de ez sem jogosít fel arra, hogy felületesek legyünk. Vannak kötelességeink, és ha valamit csinálunk, csináljuk rendesen, vagy sehogy. Néha nehéz, de amíg van akarat bennünk, működik. 

   Nagyon jó olyan könyveket olvasni, akik autizmussal élő gyereket nevelnek, mert olyan mintha rólunk írnának, vagy a szülők, ahogy megosszák tapasztalataikat, vagy kimondottan egy autista írja a könyvet. Sok ilyen jellegű könyvet olvastam már és fogok még. 

  Sokat jártam pszichológushoz a kezdetekben, amikor megtudtam, hogy Arnold SNI.s. Nagyon jó szakembert találtam, sokat segített. Jelenleg a tanulmányozás a legjobb terápia nekem. És azért ez, mert eljutottam az elfogadás szintre. Anno nem így volt. És nagyon nehéz volt. Hálás vagyok a jó Istennek, sikerült megbirkózni ezzel, és eljutni idáig. Nem gondoltam volna, hogy én valaha is fogok ilyen szabadon beszélni erről. Persze , attól, hogy azt érzem sikerült egy páncélt építenem magam köré, és ezáltal sérthetetlen vagyok, gyakran tapasztalom, hogy mégse vagyok az. Hosszú út ez, nagyon hosszú, de őszinte kíváncsisággal járom végig az utat!

  Az embereknek többnyire két kép jön le, ha az autizmus szót hallja. Totál hülye az illető vagy pedig nagyon okos, intelligens. Így jellemzik. Vagy, van akinek fogalma sincs mi az. Nem vetem még érte, örüljön, amíg nem kell tudjon róla semmit, de ne ossza olyan az észt nekem. Ennyi.

   Nem kell szégyellni, ha valaki autista. Egy korábbi bejegyzésemben meséltem arról, hogy sok mindenben magamra ismertem. Sok felnőttnek van autisztikus tünete. Nekem is. És jó esély van rá, hogy én is az vagyok. Lehet kismértékben, de elképzelhető. És akkor mi van? Büszke vagyok arra, amit eddig elértem az életben, és ezt a legnagyobb szerénységgel jelentem ki. Az én gyerekkorom után, valóságos csoda. Anyuval szoktunk is erről beszélni. 

Tesztet azért nem végeztetnék el, mert ha bebizonyosodik, hogy autista vagyok, az valószínű nagyban befolyásolná a jövőmet, és nem pozitív irányban. A tudat miatt… De valójában nem tudom. Nem szeretek értelmetlen dolgokkal foglalkozni és ez eléggé az lenne. Egy kisgyereknél más, hiszen kapja a foglalkozásokat, fejlesztéseket, és megértőbbek lesznek a tanárok. Reméljük. De ez már az én gondom, és felelőségem.

  A sors iróniája. Eddig menekültem, hogy ne kelljen szembe nézzek azzal, hogy Arnold más, mint a „megszokott”, most nekem adódtak elég komoly egészségügyi problémám és oly módon menekülök, hogy teljes figyelmemet a gyereknek szentelem. Na, de majd erről is mesélek egyszer…

Elnézést mindenkitől, hogy részletekben írtam, és nem láncszerűen összefüggő... remélem nem túl zavaró.

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Ölelés,

Iza

( esetleges hibák előfordulhatnak )