Az élet mindig okoz meglepetéseket. Sok mindent megéltem már, de ilyet még nem...

Életem során sokszor voltam beteg, és a balesetem után sokat voltam kórházban is. Ott tapasztaltam először, hogy milyen egy pánikroham. Szörnyű érzés volt. Utána néhány betegség következtében is volt, olyankor mentőt hívtam ki, akik szurival adtak nyugtatót. Tudni kell, hogy akkoriban teljesen más életet éltem, rossz párkapcsolatom volt, nem figyeltem az egészséges táplálkozásra, pihenésre, semmi nem érdekelt tulajdonképpen. Bár mindez nagyon régen volt, de azóta is rettegek a kórházaktól. Mélyen bennem maradt a kórházban való ébren töltött éjszakák, és amikor hajnalban végre sikerült elaludnom, hét óra előtt keltettek lázat mérni. Azonkívül, én úgy nőttem fel hogy állandó félelemben voltam, hogy anyu meghal, mert sokat betegeskedett, persze a sors nagyon rossz lapokat osztott neki, amit nagyon sajnálok. Tisztelem, hogy négy gyereket egyedül felnevelt tisztességgel. 

Betegség. A betegség nem jó. A betegség rossz. De olykor nem lehet kivédeni, és legtöbbször nem is tudjuk honnan kapjuk el. Lehet az utcán, vagy családtagtól, vagy egyszerűen a levegőben van...

   Nekem pénteken kezdődött... előző blogomban meséltem is erről, csak sajnos jóval tovább tartott, mint reméltem. Fáradékonyság, gyengeség, orrfolyás, tüsszögés, időnkénti gyenge torokfájás, hőemelkedés. Azt vallom, nincs idő betegnek lenni, és sajnos hajlamos vagyok gyógyszereket "bekapkodni" a mielőbbi gyógyulás érdekében. Nem is igazán bírom a fájdalmakat, rosszabb vagyok, mint egy férfi ilyen téren. A másik, ami még nagyobb hibám, hogy ha picit is jobban vagyok, elkezdem rögtön a házimunkákat végezni, vagy tanulni... Ezért mindig megszid a párom, és is igaza van.

  Utóbbi időben nem igazán voltam beteg, de az elmúlt két évben kétszer is nagyon beteg voltam. Teljesen Covid tüneteket tapasztaltam, mégis negatív volt a teszt. Az biztos, hogy olyat még nem éreztem, hogy az egész csontom fájt a minden más fájdalom mellett. Volt amikor két napig aludtam és volt amikor járkáltam, mert nem tudtam feküdni sem. Felső légúti betegséggel kezdődött mindig. Tavaly évvégén elment a szaglásom, és idén augusztusban kezdtem újra érezni a szagokat, illatokat, bár csak időnként. Az illetékes orvos írt fel gyógyszert és orrsprayt, valószínű ennek köszönhető a javulás. 

  Viszont ismét légúti betegség miatt nem tudom meddig örülhetek ennek. Eddig ritkán kellett erősebb orrsprayt használnom, így van rá esély, hogy teljesen rendbe jön a szaglásom most már. 

  Mint említettem egyszerű, tipikus megfázási tünetekkel kezdődött. A furcsa az volt, hogy az étvágyam megmaradt. Egészen máig. Orvosnál voltam, nem tűnt komolynak a betegség akkor. Az asztma elleni gyógyszerem elfogyott, ezért muszáj volt elmennem feliratni, telefonon nem értem el őket. Akkor még képes voltam rá. Alig bírtam hazajönni. Másnap még vacakabbul éreztem magam. A gyógyszeres kupakokat sorra ejtettem ki a kezemből. Erőm nulla. Belegondolva, hétvégén végig ágyban voltam, azóta gyógyszereket szedek, csoda is lenne, ha erős fájdalmam vagy lázam lenne. De ma már fáj a fülem, fejem mellkasom. 

  Este jobban voltam, tanultam. Ez lett az eredmény. Bármennyire int az élet arra, hogy jobban figyeljek magamra, jelez a testem, megyek az eszem után... 

Tegnap metrózni vitte a gyereket a férjem. Olyan csendes a ház olyankor. Nem szeretem.

 Ilyenkor mindig visszagondolok az elmúlt napokra. Mindig keresem a miértet. Nagyjából mindig meg is találom a választ. Egész héten túlhajtottam magam. Keveseket aludtam és mindig volt intézni való, vagy tanultam. Amikor végképp nem bírtam aludtam egy - két órát délután. Törekszem az egészséges életmódra, de sajnos nem állíthatom azt, hogy valóban úgy is élek. A vérképemen egy csillag volt, és azt kutattam, az miért, mit is kell tennem, hogy az is tökéletes legyen. A legtöbb, amit az egészségünk érdekében tehetünk, ha kellő mennyiséget pihenünk, ami minőségi is, a táplálkozás, és a mozgás. Stresszmentes élet aligha létezik. A kezeléseket kell elsajátítanunk. Pánik roham ellen például a mély - lassú légzést. 

   Nagyon megviselt István halála, naponta többször gondolok rá. És bánt, hogy a hozzá közel álló emberek, úgymond "barátok" még csak nem is emlékeztek meg róla kellőképpen... 

A betegségekre ez is közrejátszott. De nem csak ez a fájdalmam. Közeledik Arnold szülinapja és nem tudok kellőképpen készülni rá, sőt még azt sem tudom, hogy meggyógyulok - e addig. Ajándékokat mindig időben megveszem, becsomagolom, torta rendelve. Ez is valami. Óvodában a vezetőnővel már megbeszéltem, ott ünnepeljék meg, de bánt, hogy nem igazán tudtunk olyan barátokat szerezni Arnoldnak, hogy gyerekekkel ünnepeljen. És olyan módon enyhítettem a fájdalmamon, hogy egy rakás pénzt költöttem játékokra... Persze attól a lelkiismeretem kicsit se lett nyugodtabb, csak így próbáltam kompenzálni. A gyereknek nem egy rakás játék kell, hanem leülni vele játszani. Egész héten, sőt hétvégén is ágyban voltam, nem tudtam vele játszani. Az esti mese volt csupán, amit vele töltöttem normálisan. Mivel ő két nap alatt meggyógyult, semmiképp nem akartam, hogy tőlem bármit is elkapjon, azért ez is közrejátszott. 

  Két évvel van lemaradva, és most jönnek az általában négy éves korban kezdődő állandó kérdések. Nagyon aranyos, és sokszor megnevettet.  

A párom nagyon sok mindenben segít,   nagyon hálás vagyok érte. Hálás vagyok a jó Istennek is, hogy mellettem lehet nappal, amikor nagyon beteg vagyok. Bevallom, volt pillanat, amikor féltem, hogy kórházba küldtenek, volt, ki letörölje a könnyemet. 

Nem vagyok jól. Hét elején fura volt, hogy a gyegeségen kívül, meg, hogy furán érzem magam, nem sok tünet volt. Gondoltam is, mit mondjak az orvosnak, munkahelyemen? Ilyenkor lehet túlóznak az emberek, de én nem akartam. Nem akarom a nagy szentet játszani, mert nem vagyok az, de nem szeretek hazudni. Tudtam valami nincs rendben velem, és ez mára kijött teljesen... Igyekszem nem mindenen aggódni, de igencsak rossz érzés volt, amikor azt éreztem, mintha a takaró alatt égne a testem, és egyre fokozódott az érzés, közben azt kell kilogikázni, óvodából hogy hozzuk el a gyereket. Férjemnek dolgozni kéne, nekem pedig annyi erőm sincs, hogy egy poharat megfogjak, minden esik ki a kezemből. Ilyen nem volt még. 

   Azt hittem elég, ha pihenek, de aludni kéne. Nem tudok. Erőltethetem, legfeljebb kapok egy erős migrént.

   Mikor írok, ha erőm sincs? Abban a pár percben, amikor visszatér az erőm... 

Ilyen esetek ébreszti rá, vagy kényszerítik rá az embert a lassításra. Újra és újra beleesünk ebbe a hibába. És nem tanulunk belőle. Ha mást nem is tanulunk meg, gondolkodni igen. 

Például, amikor az orvosnak jeleztem, hogy beteg vagyok, behívtak megszűrni. Álomból ébredtem fel, azt sem tudtam hol vagyok. A páromnak nem sokára kellett menni dolgozni. Nem a kerületben van az orvosom, és mindig megfogadom, hogy átjelentkezem, kényelem szempontjából sokkal jobb lenne. Nem örültünk, hogy most rohanni kell. Ha rosszabbul lettem volna, nem is tudtam volna menni. Kicsit haragudtam is... De nézzük csak a másik oldalát a dolognak. Ha nem hívtak volna be, akkor úgy könyveljük el magunkban, hogy bezzeg nem is törődnek a beteggel. Sőt, míg vártunk az eredményre, a nővérrel beszélgettünk, és ahogy kicsit engedte belelássak az életébe, sok mindenre magyarázatot adott. Csak mi emberek szeretünk könnyen ítélkezni, és rögtön a rosszat keresni a másikban. Pedig mindenkiben van jó. A maga módján szerintem mindenki jó ember. A bűnözőkről most ne beszéljünk. De alapjába véve mindenkiben van jó tulajdonság. Csak észre kell venni. 

Rohanó világban élünk, és csak a saját bajunkat nagyítjuk fel, holott másnak lehet sokkal nehezebb, csak nem mondja. Nagyon szeretem, amikor megnyílnak előttem az emberek, olyan jó érzés, hogy megtisztelnek ezzel. Bárki. Olyan világban élünk, ahol mindenki el van a maga bajával és az emberek elhidegülnek egymástól, pedig olyan sokat lehetne segíteni azáltal, hogy beszélgetünk. Sokan megjátsszák a keményet, és belül törékenyek nagyon...

Ahogy teltek a napok, egyre kevesebbet tudtam pihenni, és ezért ( is ) nehezebben gyógyultam. Visszamentem orvoshoz, antibiotikumos kezelésbe kezdtünk. A közérzetem nem igazán javult, aggasztott, hogy Arnold szülinapját hogyan ünnepeljük, így el kezdtem feldíszíteni a szobáját, a végére nagyon elfáradtam, leizzadtam, de megérte, tetszett Arnoldnak és ügyesen díszített ő is, például a kicsi széket. 

 Izgatottan várta, hogy az óvodában ünnepeljenek. Jó kedvűen jött haza, de később minden megváltozott. Az eredmény az lett, hogy egyik szobában én sírtam a másikban ő. Persze, lehet azt mondani, fúj, gyerek előtt ne mutasd, hogy gyenge vagy, ne sírj előtte, stb. De miután teljesen betegen azon vagyok, hogy a lehető legtöbbet hozzak ki, és a sok ajándék közül kap egyet, és hiszti sírásba tör ki, mert nem arra vágyott, igencsak elkeseredek. De a valóság az, hogy a boltban három másodperc alatt, három ajándékot választott. Nem egyszerre, hanem nem tudta eldonteni mit szeretne igazán. Sok játék van. Ezzel elrontjuk a gyerekeket. A bőségzavar. Lefektettem, szinte azonnal elaludt. A parom mondta, hogy fáradt volt már, amikor kijottek az oviból. Vagyúgy. Máris egy indok a viselkedésére.

Órákon át tartó fejfájás után úgy döntöttem, hogy kicsit több gyógyszert szedek be annak érdekében, hogy megszünjön, és egy ilyen eset után érzem, hogy mindjárt kezdődik elölről, hát nem kívánom senkinek...

El is határoztam, ha nem is jövök rendbe teljesen, kedden megyek dolgozni, mert ezt már nem bírom. Hétfőn két orvoshoz kell még mennem, de ennyi. Meggyógyulok és kész!!!

   Tegnap este nagyon későn aludtam el. Összírtam mik azok a dolgok, amik aggasztnak. Milyen lelki háttere van a lassú gyógyulásomnak, meg úgy egyáltalán. Két fontos dolog, az aggodalom, hogy Arnolddal mi lesz ( nem csak most, hanem a későbbiekben ), a másik, hogy a férjem keveset alszik, és vele mi lesz. Vagy velünk mi lesz. Néha az is aggaszt. Keveset vagyunk együtt, és minőségi időt is keveset tudunk együtt tölteni. Nem tesz jót egy kapcsolatnak. Mellette több aggasztó dolog is van az életünkben, de ezekre most nem akarok kítérni. Az a lényeg, hogy próbálom felismerni a problémákat, és utána megoldani, amit lehet. 

Rájöttem, egész életen át tanulni fogom a gyerekem viselkedését és csak próbálom megérteni. Elhamarkodott kijelebtés volt, hogy mennyi mindent tudok. Azaz tudok is, elméletben, na de gyakorlatban…. nagyon gyerekcipőben járok… Állandó készeletben nem lehet az ember. Annyi mindenre nem tudunk figyelni. Igyekszem a lehetőségekhez képest boldog szülinapot teremteni, betegen, közben arra is gondolva, hogy, ja fáradt, ezért nem tetszik az ajándék, ezért sír. Emberi képtelenség. De ha valaki olyan jó ebben, elfogadom a tanácsot. 

   Emberek vagyunk. Elfáradt emberek, akik csak egymásnak vagyunk. Ingerült, feszült lesz mindenki. Nem veszünk több ajándékot, mondogatjuk. Apa is tajtékzik, minek ennyi. Nem kell. Elment fodrászhoz és egy szatyorral tért vissza a kezében. Gyerekboltban volt. Megvette az óhajtott távirányítós robotot. Erről ennyit. Megnyugtató, nem csak bennem van a hiba. Ugyanezt csinálja. Ma robotot szeretett volna. Holnap kapja oda, vajon még mindig arra fog vágyni? Ja, hogy karácsonyra már kapott ilyet? Persze, két nap után elromlott. Arnold a vasat is képes "tönkretenni". Nos, ehhez is kell tehetség. 

   Amúgy nem rosszból írom ezeket, de tagadhatatlan, hogy el vagyok keseredve. Eleve a betegség, a tehetetlenség, hiszen nem tudtam túl hasznosan tölteni ezt a hetet betegen. Még csak pihentető alvással sem. El fog a keserűség, hogy hat évet tölt a fiam, és még mindig nem tudunk olyan helyre elmenni, ahova egy átlagos gyerekkel el lehet menni. Most nem számít, hogy az óvodában dicsérik, a foglalkoztatásokon jól teljesít, most az számít, amit itthon tapasztalok. Legbiztoságosabb hely neki az otthona, ahol saját maga lehet.

Felmerül bennem a kérdés, vajon jó anya vagyok? Vajon milyen mintát kap a gyerek? Megfelelési kenyszer közösségben? Bízom benne, hogy nem...

   Nekem a munka a terápia. És ez kiesett egy hétre. Helyette aggodalom. Nagyon sokat kell tanulnom és fejlődnöm. Igyekszem. Talán túl buzgó az igyekezetem, és ezáltal jobban elrontok dolgokat. 

   Most nem olyan derűs az ég, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan az lesz. 

Visszatér a pörgés az életemben, és csak azokra a dolgokra fogok fókuszálni, amik igazán szükségesek, és változást követelnek vagy simán csak a jó dolgokra, amik nap mint nap körülvesznek, csak egy - egy nehezebb pillanatban engedjük, hogy ezek eltörpüjenek és a keseredésnek engedünk szabad utat. 

   Ha visszatérhetek a természetbe, biztos tapasztalni fogom jobban a jó dolgokat, látok majd több szépséget az életben és újra színesebb lesz előttem is a világ.

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Iza 

( esetleges hibák előfordulhatnak )