Volt egy igazán izgalmas és nehéz napom, amire azt mondtam, hogy muszáj lassúbb tempót felvennem. A siker érdekében sok mindenre képesek vagyunk, de be kell látnunk, hogy emberek vagyunk, és a túl sok vállalás egyszerre, valami rovására megy. Ahogy erre rájöttem, felállítottam egy szabályt…

Kudarcokat is éltem meg a héten, és fontosnak találom, hogy ezt is közöljem, viszont fontosabbnak találom azt, hogy inkább arról beszéljek, hogyan álljunk talpra. Engem nagyon megvisel a kudarc, de nagyon könnyen talpra állok belőle, bár nem mindig. Jó technikát alkalmazok. Kinek mi válik be. Nekem legjobban az, ha van, aki biztat, mellém áll, de az is segít, ha valaki próbál elbizonytalanítani, mert akkor azonnal az a gondolat győz: de azért is megmutatom, hogy sikerülni fog. Képességeinket feszegessük, amennyire csak lehet, de bizonyos határokon belül. Azaz, maradjunk reálisak, de próbálkozzunk is addig, amíg meg nem győződjünk arról, hogy valamire valóban nem vagyunk képesek.

Hiszek abban, hogy minden okkal történik, még akkor is, ha abban a percben nem értem miért nem alakulnak a dolgok terveim szerint. Idővel meg kapom a választ rá. 

Fogok is, de ami még a jövő távlatában, azt jobbnak látom a végén elmesélni.

   A hét eléggé be volt táblázva, de igazából a mindennapi rutinról szólt, mint edzés, tanulás, vizsga, gyerekkel való foglalkozás, munka. Most olyan teendők kiemelése, mint házimunka, kozmetika, ügyintézés, szülőértekezlet, nem igazan lehet mit taglalni. Vagyis lehetne, de kicsit fölöslegesnek tartom. 

Sokkal inkább hasznosabb szerintem ( de nyugodtan írjatok véleményt ), ha kicsit ismét pszichológiai szemmel írok le pár dolgot. Bár folyamatosan képezem magam,  nem vagyok pszichológus, de nagyon sokat tanultam/tanulok. A szakmai továbbképzéseken a legjobban megmaradt bennem mondat az, hogy mennyire fontos az önismeret, főleg, ha emberekkel foglalkozunk. Nos, ezzel teljes mértékben egyetértek.

Az előző blogomban említettem, mennyire megváltozott az életem, amióta a pozitív gondolkodást gyakorlom. Arról is meséltem, milyen sikereket érek el, ami a pozitív szemléletemnek is köszönhető. Azt viszont mindenképp érdemes megemlítenem, hogy teszek érte, hogy sikereket érjek el. Kemény munka, lemondással jár a siker. Mit nevezünk sikernek? Sok minden lehet siker. Mivel nem volt könnyű gyerekkorom ( már említettem, nem is akarom ezt taglalni ), megtanultam értékelni a jó dolgokat. Tehát én minden apróságot sikernek könyvelek el, ami másnak esetleg természetes, az nekem siker. Engem ez visz előre. Siker az, ha eredményesen zárul egy elvégzett kurzus, de nekem siker az is, ha a napomat úgy zárom le, hogy ma is tettem valamit valakiért, mosolyt csaltam egy ember arcára, vagy a gyerekemnél egy újabb lépcsőfokot értünk el. Ugyanígy vagyok a boldogsággal. Én boldog vagyok már attól, ha süt a nap, ha nem fáj a fejem, stb. 

De történnek negatív dolgok is, érnek bosszúságok, csalódások, kudarcok is. 

Nekem sem tökéletes minden. Ilyen nem létezik. Ha valaki csak azt mutatja, mást csap be, de elsősorban saját magát. Az élet velejárója, hogy rosszabb napunk is van. A lényeg, hogy ezeket, hogyan éljük meg, és mit kezdünk ezzel az érzéssel. Önsajnálatba menekülünk esetleg? Az sem baj. Véleményem szerint ( pszichológusok szerint is ), érdemes megélni ezeket a pillanatokat is, hogy könnyebben fel tudjuk dolgozni az esetleges kudarcot. Vannak esetek, hogy napokig gyötröm magam valami miatt, de ez akkor jellemző, ha elfáradtam, kimerültem, és van olyan, amikor pár óra alatt túlteszem magam rajta. Függ attól is, hogy milyen dologról van szó, és persze attól is, hogy abban a bizonyos dologban hogyan vágok bele. Ha félkészítem magam előre az esetleges kudarcra ( ami nem egyenlő a negatív hozzáállással és annak elfogadásával ), akkor könnyebben elviselem az esetleg ténylegesen bekövetkezett kudarcot, mint úgy, hogy teljesen magabiztosan állok a dolgokhoz. Később konkrét példát is fogok mesélni, és érthetőbb lesz. Lerövidítve, az a lényeg, hogy hiába nagyon fontos nekünk egy bizonyos dolog, amibe belekezdtünk és rengeteg időt, energiát, pénzt fektettünk bele, ne engedjük, hogy a kudarc összetörjön bennünket vagy elbátortalanítson, hanem inkább jobban motiváljon, hogy de azért is sikerülni fog, és addig küzdjünk, amíg így lesz. Nagyon sokat segít egy olyan társ, aki biztat. Szerencsés vagyok, nekem megadatott. Hálás vagyok a jó Istennek. 

Nem tagadom, hogy abban a pillanatban nem könnyű pozitívnak maradni, és ugyanúgy tudnék mosolyogni. De miért is kéne? Csupán, nem engedem meg magamnak azt, hogy ez az érzés teljesen eluralkodjon rajtam, és emiatt feladjam, amiért küzdök. 

   Nagyon visszavezethető az esetleges kudarc. Most általánosságról beszélek. Például a negatív idegberögződések, gyerekkori rossz élmények, traumák, amik évek múlva is elkísérnek, mert az a rossz hangocska állandóan ott cseng a fülünkbe, hogy: " Mit akarsz te, semmire se vagy képes, úgyse fog sikerülni." Ráadásul, ha tényleg nem sikerül, tovább folytatódik, - na látod, mondtam én, hogy nem sikerül, és lám, igazam lett... Itt két letehetőségünk van, föladjuk, azaz megfutamodunk, vagy inkább nagyobb erővel küzdünk a siker érdekében. Mindenképp küzdjünk! 

  Tapasztaltam, amit tanítottak... amit gyerekként megélünk és cipelünk, életünk végéig fogjuk cipelni. Ezt nagyon tapasztalom, de mindenképp szólok, ha változást tapasztalnék...Sajnálatos módon ez az igazság, viszont az a jó hír, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire le lehet küldeni. Nagy adag elszántság és nagy adag kitartás a recept. És a jövő generációját nézve, gyakoroljuk a rossz tapasztalatok ellentétjét. Rergeteget dícsérem a kisfiamat, és megerősítem abban, amiben jó. Látom, ahogy nő az önbizalma, ahogy felbátorodik. Nagyon meg tudjuk alapozni ezzel a jövőjét. 

Látok olyan példákat körülöttem, ahogy a gyereket degradálják. A gyerek valósággal sóvárog azért, hogy megfeleljen és kapjon végre elismerést, hogy valamit jól csinált. Ennek ellenére csak a hibáit emelik ki. Önbizalomhiányos, bizonytalan felnőtt lett belőle, tele agresszióval, frusztrációval. Sajnos sok ilyen eset van. Szívből sajnálom ezeket a gyerekeket. 

Szülőnek lenni nehéz feladat, jó szülőnek lenni pedig még nehezebb. A hat évünk arra ment el, hogy megismerjük a saját gyermekünket. Erre az élet készít fel mindenkit. Olvashatunk könyveket, nevelési tanácsadásra járhatunk, de az igazság mégis az, hogy az élthelyzetek tanítanak meg bennünket. A különleges gyerekekre pedig, ahogy mondják, kapunk egy Ferrari használati útmutatót egy Fordhoz, vagy valami hasonló. Egy gyerekhez szerintem nincs is "használati útmutató". Ok, hogy vannak elméletek, mit kéne tudjon egy gyerek ebben és ebben az életkorban, de kicsit túlzásnak tartom ezeket az áltálánosításokat az elvárásokkal együtt. Nem értek egyet azzal, amit a társadalom elvár. Elvár? Inkább megkövetel. De ebbe most ne is menjünk bele...

Ha nem veszitek rossz néven, picit ismét írok az aggályaimról, igyekszem rövid lenni, ne sokat ecseteljem, de szeretnék hű maradni magamhoz és nem csak a nagyon happy dolgokat megosztani, és ezzel falcs látszatot kelteni. 

A gyerekem betöltötte a hat évet, és időnként el fog a félelem, hogyan tovább, mi lesz egy év múlva?! Azt már tapasztalom, hogy meg tudja védeni magát, ami eddig nem volt rá jellemző. Ez megnyugtat, tekintettel arra, mennyi iskolai bántalmazások vannak ( nekem is volt részem benne ). Egy év alatt sokat változhat, de mi van akkor ha még se?! Mi van akkor, ha nem lesz iskolaérett?! Persze, lehet azt mondani most, ne aggodjak még ezen. De igen. Mert rohan az idő, és lassan nem csak a legók, autók és plüssök kéne érdekeljék... Az, hogy ma bepisilt, ok belefér, rég fordult elő ilyen, és ahogy egy szakember mondta a kórházban, autistánál ez teljesen normális, és még tíz évesen is be fog pisilni. Nem érdekel mit mondanak. Nem értek egyet az ilyen megítélésekben. Telefonon közölte velem ezt, úgy hogy nem is látta a fiamat, és nem is ismer bennünket. Meg is kértem, hogy ne degradálja a fiam. Meglehet, hogy nem mondta rossz szándékkal, de valahogy nem tudom elfogadni, hogy kicsit sincsenek tekintettel, hogy ez egy szülőnek milyen érzés lehet...

    Nehéz időszak van mögöttem az biztos, és nem tudom mennyire lesz nehéz, ami előttem áll... Összetörtem? Igen. Felálltam? Igen. Megerősödtem? Igen. Segített szakember? Nem. De tudjátok mit? Ebből is csak jól jöttem ki. Ez volt a végső döfés, hogy a pszichológiai tanulmányaimat elkezdtem. Megtanultam az alapokat, melyben az önismeret volt a legfontosabb, most pedig megtanulom ezáltal a gyerekemet megismerni. Bár nagyon sokat kell még tanulnom, de remélem egyszer át tudom adni a tudásomat és segíteni tudok más szülőnek is... 

A sok szomorúság mellett még inkább megtanultam örülni kis dolgoknak. Ezért nem vagyok hálátlan. A jó Isten mellém rendelte a férjemet, és megajándékozott egy aranyos és különleges gyerekkel. És olyan csodálatos az emberi természet. Nekünk a "természetellenes" dolgok is természetesnek tűnnek. Valahogy hozzá idomulunk. Amit más szörnyűnek lát, nekünk már meg se kottyan... Aprócska hiszti megriaszt mást, pedig nem láttak még egy igazit. 

Sajnalom, ha valaki ezt kell lássa, de azt még jobban sajnálom, ha nem veszik észre, hogy valójában milyen szerethető kis emberek ezek, és milyen elképesztő nagy intelligenciával rendelkeznek. 

Arra kérem a jó Istent, hogy az iskolás évek alatt jó tapasztalatokat szerezzen a kisfiam, és ugyanúgy szeressék, mint az óvodában. Tudom, hogy elfogult vagyok, de nem találkoztam még egy ilyen szerethető, megnyerő kisfiúval, mint az enyém. Annyi szeretet van benne... Hiszek abban, hogy ha lesz is pici nehézsége néhány dologban, felnött korában teljes életet fog élni. Mindig fogjuk támogatni, és ennek érdekében mindent meg is teszünk…!

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Iza

( esetleges hibák előfordulhatnak )