2023.01.28. 17:25, Elekes Timea Izabella
Amikor szó szót követ...
Már egy ideje el akarom mesélni, hogy történik nálam az írás. Mivel most nem történt olyan a héten ( eddig ), amiről konkrétan mesélnék, az élet dolgai mellett elmesélem, hogyan írom meg a blogomat.
Amikor van időm éppen, akkor írok. Vagy van olyan dolog, amit úgy érzek nagyon leírnám, vagy kiírnám magamból. Nem egy átlagos módját választottam az írásnak. Egy ideje ugyanis telefonba írok, ennek köszönhető az esetleges hiba, hogy a telefon mindig kijavít, és más szót ír be, én pedig egyszer olvasom át, így könnyen átsiklok a hibák felett. De olyan is előfordult már, hogy háromszor is elolvastam, és utána mégis találtam hibát benne. Nem hittem a szememnek. Nincs is rá magyarázat. Na, mindegy is, nézzétek el nekem, kérlek. Mivel, van hogy éppen buszon írok, és nem órákon át utazok egy huzamban, így inkább szösszeneteket írok. Ezt majd átfésülöm és összerakom, majd átvezető szöveget írok, hogy legyen folytonosság benne. Majd telefonról elküldöm egyik email címemre ( ott történik az összefésülés ), majd a laptopon office - ba kimásolom, ott történik meg a szavak szerkesztése, átolvasása, javítása, utána másolom át a weboldalamra. Nem két perc ez az egész, de rájöttem több időt spórolok ezzel, mint hogy leülök a laptop elé és egyszerre megírom az egész blogot.
Lehet felmerül valakiben, hogy milyen sok szabadidőm van... Pedig nem, csupán, míg más "tudomisén" alszik, vagy filmet néz, vagy barátokkal bulizik, én nagyjából írással, olvasással töltöm azt az időt.
Elmesélem általában hogyan zajlik egy hét nálam, így a legtisztább.
Minden nap délig dolgozom a munkahelyemen, ez nem változik. Hétfőn megyek edzésre, amikor hazaérek, általában a fiúk ébren vannak már, ha nem, én is lefekszem és alszom kicsit. Utána van egy kis szabadfoglalkozás. Arnold játszik, mesét néz, én átnézem az e-maileket, itthoni munkámat végzem. Minden nap más. Mosás, teregetés, gyerekkel társasozás, filmnézés, ügyintézés, esténként netes munkáimat végzem, tanulok. Szinte minden nap adódik valami, ahova menni kell. Fogászat, foglalkoztatás, ügyintézés, vásárlás.
Nagyjából így telnek a napok. Gondoltam külön levezetem a napokat, de rájöttem, annyira más minden nap, hogy kevés az a dolog, ami állandó. Nálunk a fekvés amúgy fél nyolckor van. Párom elmegy dolgozni, én mesét olvasok a gyereknek, utána én is lefekszem, és az ágyban intézem a többi dolgom. Írás, olvasás. Többnyire tízig, utána aludni készülök, aztán többnyire éjfélkor sikerül csak elaludni. Nem vagyok valami jó alvó.
A hétvége az eléggé állandó. Szombat délután soha nincs apa, sem hétköznap éjszaka. A vasárnap ami a családé. Bár most újabb zenélést vállalt be. A hétvégéket csak azért várom, mert már elfáradok. De az, hogy a gyerekekkel vagyok ketten, nem mindig jó. Gyakran kérem a fiamat játsszunk, de nem akar. Fogalmam nincs mi az oka. Annyira el van az ő kis világában. Egyedül. Mintha nem is hiányoznék neki. Olyankor én is egyedül érzem magam. Sokszor túlságosan is. De már megölel, ha kérem, és engedi ő is, hogy megöleljem. Míg pici volt, nem engedte. Nem is tudom már, hány éves volt, amikor mindig eltaszított magától. Rossz érzés, amikor egyedül van az ember, magányos és még a gyereke sem engedi, hogy megölelje. A fiam egyszer anyát szereti, egyszer apát. De olyankor csak a szeretett személyt engedi közel magához és csak ő öltöztetheti, csak ő ölelheti, csak ő válaszolhat a kérdéseire, stb. Ritka amikor mindkettőnket szeret egyszerre. Nehéz megfogalmazni, hogy milyenné tettek, ezek a dolgok, milyenné váltam. Néha elgondolkodom ezen. Milyen voltam régen? Aligha emlékszem már arra. Milyen lettem most? Néha azt is nehezen tudnám megfogalmazni. A jól megcibált idegrendszerem mellett talán erősödtem, keményebb, határozottabb lettem bizonyos dologban, míg sok ezer más dologban sokkal bizonytalanabb, óvatosabb. Amikor megszületett a fiam, én voltam a legboldogabb, és olyan tökéletesnek láttam az életemet, mint még soha. De sok minden megváltozott és azon töprengek sokszor, mikor csúszott félre ennyire az életem? Mit rontottam el ennyire? Miért van az, ha dühös vagyok a postásra, mert egy arrogáns.... nem akarok csúnyát írni, és nem szidhatom a gyerek előtt a férjemnek, mert rögtön mondja a fiam, ne veszekedjünk. Oh, Istenem! Miért nincs acél idegem?? Ha nem sportolnék, ami tökéletes levezetés, lehet beleőrülnék... Mivel nem tudja rendesen kifejezni magát a fiam, mindenre azt mondja mindig, megint. Tehát, ne veszekedjetek megint! Akkor megállok, és arra gondolok, hogy mi mindig veszekedünk? A gyerek mindig ezt látja, hogy veszekedünk? Tényleg ilyenek lettünk? De a válasz: NEM. Mi nagyon ritkán veszekedünk úgy "rendesen", hanem amikor felemeljük a hangunkat, a gyereknek már az veszekedésnek számít. Vagy igen, van hogy szídom a postást, mert a kérésem ellenére vissza akarja vinni a csomagot, vagy pofátlanul a megbeszélt időn kívül jön, és rávágja másnap jön, mire én, nem, mert most akarom. Igen, ilyen gyakran van, mert csapnivaló futárok vannak. Egy - egy rossz napon azt érzi az ember, hogy mindenki ellene van. És akkor még nyájas hangon kell beszélni otthon is, mindig. A kisfiam megköveteli.
Az érdekes az, ahogy leírom ezeket, egyáltalán nem gondolom magam gyengének. Ha kicsit jobban megnézzük az életünket, amin keresztül mentünk, és ami előttünk áll. Bárhogy is van, aranyos, tüneményes, olykor még udvarias kisfiút nevelünk, ugyanakkor gyakran nehezen kezelhető, roppant érzékeny, kiszámíthatatlan gyerek. Ezenkívül több helyen is helyt kell állnunk, és az ember nem a munkahelyén őrjöng ( jó esetben ), hanem általában otthon engedi ki a gőzt. Az emberek többsége így tesz, vagy szórakozik. De nekünk pont, hogy otthon kell a legjobban fegyelmeznünk magunkat, különben hisztibe megy át a dolog, minek a következménye az, hogy mindenki kiabál. Van ilyen nálunk is. Mi sem vagyunk tökéletesek. Néha azt is érzem, mindjárt megőrülök. Idén még nem igazán éreztem, de a tavalyi év, huh, az durva volt. Évvége felé nagyon elfajultak a dolgok...
Abban az időszakban azt láttam hogy a pohár félig üres és nem fordítva. Azt éreztem senki nem szeret, és mindent elrontok. Senkitől nem kaptam visszaigazolást, hogy jó vagyok valamiben, vagy jó vagyok valamire egyáltalán. A férjemmel ritkán találkoztunk. Már az jól esett, ha egy idős bácsi szépnek látott. Pedig amikor a párom megismert, tele voltam önbizalommal, állandóan bókolt, amit szó szerint untam, mert megtették sokan mások is. Pedig visszagondolva az akkori életemre, akár a külsőmre, vagy életmódomra, abszolút nem lett volna okom a nagy önbizalomra. De sokan bókoltak, kaptam a visszaigazolást az emberektől. De nem feltétlenül a külső miatt. Most lehetne akár azért önbizalmam, mert van egy gyönyörű gyerekem, vagy mert sok iskolát végeztem el, sok mindenhez értek. De a valóság az hogy kell a visszaigazolás mástól. Szerintem mindenkinek szüksége van erre. És ha azoktól nem kapjuk meg, akiktől "elvárjuk", akkor mit sem ér az egész. Nehéz fenntartani jó kapcsolatot állandó kimerültség mellett. Baráti kapcsolatokat is nehéz ápolni így. Pedig valójában mindenki csak szeretetre, törődésre, elfogadásra vágyik. Erre mondom azt, legyünk mi az elsők, akik megadjuk másnak, indítsuk el mi ezt a láncot. Pont ezért szeretek úgy viselkedni mással, ahogy elvárom, hogy velem is bánjanak. Ez többnyire működik is. Ezért szeretek emberekkel foglalkozni. A munkám továbbra is terápia számomra.
Tavaly sok negatív dolog ért a pozitiv dolgok mellett. Volt időszak, hogy annyira rossz volt minden, mint még soha, és volt pillanat, amikor már mindketten feladtuk. Azt mondtuk, ezt nem lehet kibírni, ép ésszel tuti nem. Volt pillanat, amikor azt éreztem egy perc alatt omlott minden össze, amit felépítettem. Egy pillanat alatt veszítem el a férjemet is, a munkámat is. Feladok mindent, mert már nem bírom tovább. Nem érdekel mi lesz, csak ez a rossz szűnjön már meg. Iszonyú rossz volt, senkinek nem kívánom. És ilyenkor jön az, hogy tényleg ennyire szerencsétlen vagyok? Kudarcot vallok, mint anya, mint feleség? Tényleg csak az én hibám, hogy nem tudom "nevelni" a fiamat? Tényleg genetikailag ennyire selejt vagyok? Nem tudok normális példát mutatni a fiamnak? Mindent elcsesztem. Elcsesztem az én életemet is, meg a fiamét is. A férjem szeret, szóval, az övét is. Hurrá. Mindenről én tehetek. Kemény harc volt, hosszú vivódás után arra jutottam, nincs minden veszve. Itt van ez a törékeny kisfiú, aki ugyan nem mindig egyszerre, de külön - külön szeret minket, és aki nem tudná elviselni, ha külön lennénk. Nem volt lehetőségem egyetlenegy napot sem egyedül tölteni, hogy tiszta fejjel átgondoljam a dolgot, és nem volt és nem is akartam legyen kivel megbeszéljem, hogy ne befolyásolja a döntésemet. Ez az én harcom volt, nekem kellett megoldani. De lecsitultak a kedélyek. És rájöttem, soha nem szabad feltenni azt a kérdést, mi lett volna, ha?! Mint ahogy arra is rájöttem, hogy a normális élet nem az állandó izgalom jelenti. Megesik, hogy olykor vágyunk rá, de az igazi megnyugvás a lelkemnek az, - ami hosszútávon éltet, ha van egy szerető családom, és hazamehetek megpihenni, s önmagam lehetek. Nem azon kell állandóan görcsölni, hogy éppen mennyire vagyok figyelmes... Khm... na jó, éppen hogy itthon is ez a helyzet, és most visszakanyarodhatnék a fiamhoz, amit meséltem. Állandó körforgás. Igen, pontosan ez, ami kiborít. De pont ez, amit meséltem is, hogy totál káosz olykor az életünk, kifutnék a világból is, jön egy lavina, amikor azt érezzük bármi jobb lenne, mint ez az állapot, aztán érkezik a megnyugvás. Persze azóta is sokat pörög az agyam. Most már mindig ilyen lesz? Totál dili, utána nyugi, aztán újra és újra ismétlődik? És mi van, ha egyszer?? Na, ezt a kérdést sem szabad feltenni soha!!!
Jó szülőnek lenni és egyben nehéz is. Egy sajátos nevelést igénylő gyerek szó szerint sajátos nevelést igényel. A kicsi fiam múltkor azt mondta, úgy kell mondani, igenis főnök. Na bezzeg, erre van esze. Most már főnöknek is hívatja magát. Most eldordulok, bedugom a fülem és mindenki nyugodtan nevessen, és mondja azt, hogy mi vagyunk a lúzerek. Egy hatéves autista, aki a kis Einsten. Főnöknek hivatja magát, békét teremt itthon, és még én vagyok kiakadva? Tök jogos a kérdés. Velünk van a baj, most már biztos. Tavaly, a nehezebb időszakokban, amikor sokat sírtam és elég boldogtalan voltam, megkérdezte a fiam, te boldog vagy apával? Azt akarom boldog légy. Eszem megáll. Egy hatéves gyerek, aki öltözni nem tud, ilyet kérdez tőlem. Senki nem akarja annyira a boldogságomat, mint ez a csöppség. Érdekes teremtés az ember...
A memóriája valamiért nagyon sokat romlotta fiamnak. Gyakran a kezébe veszi a vizet és megkérdezi, hol a vize, de azt mindennap elmondja betörtek anya házába. Na, de ebbe nem is akarok belemenni. Máig nem értem, jogy lehet az, hogy jót akartam tenni, és a legrosszabbat tettem. Sok remény egy vidéki házzal, aztán rémálom, amit a fiam talán fel sem dolgoz soha. Mennyit kell még tanulnom pszichológiából, hogy segíteni tudjak neki? Nem járhatom ki az összes iskolát, hogy megértsem a fiam. Nem vagyok már húsz éves én sem. Viszont gyakran elgondolkodom, mit csinálnék másként. Gyerek előtt tanultam volna, és utaztam volna. Arnold születése után pedig szültem volna még egy gyereket. De most komolyan. Simán. Jó lett volna egy testvér a fiamnak. Persze ahhoz partner is kellett volna... Sokszor még most is vágyom egy kislányra. Hát ez is egy álom marad, amit már nem akarok valóra váltani negyven év fölött, nyilván.
A napokban egy közeli ismerőssel beszéltem telefonon, és kérdezte, hogy állok a tanulással, vizsgákkal, orvos leszek? Mi leszek, ha nagy leszek? Mondtam jól állok mindennel, elgondolásaim nincsenek konkrétan. Terveim, céljaim vannak, de jelenleg minden úgy jó, ahogy van. Letettük a telefont, és arra gondoltam, ez egy olyan beszélgetés volt, mintha előttem állna az egész élet. Mintha rengeteg lehetőség állna előttem. Persze, nem vagyok idős még, de nagyon is korlátozva vagyok. Itt van a gyerek, nem vagyok már túl fiatal sem, engedélyt nem kaptam rá, hogy olyan iskolába járjak, ami az otthonunktól sok távolmaradást igényel. Kompromisszumot kötöttünk tavaly a férjemmel, és teljesen megértem az ő álláspontját is. De fura is, hogy negyven évesen még mindig keresem önmagamat... Miért pocsékoltam el annyi évet az életemből? Miért voltam olyan ostoba? Az igaz, hogy önállóan éltem, és huszonévesen már volt saját lakásom, de olyan szedett - vetett életet éltem. Nem volt semmilyen életcélom. Pedig jól kerestem, mégse kezeltem jól a pénzügyeimet. Faltam az életet, szórtam a pénzt és mégse éltem. Azt hittem a hétvégi tökéletes lazítás az, ha bort iszok és cigizek, miközben horror filmet nézek. Sajnálom a fiatalkori életemet. Sok mindent másképp csinálnék. De ha jobban belegondolok, hálás vagyok, hogy meg tudtam változni. Hiszek is a változásban. Olyan könnyű embereket elítélni, leírni, megbélyegezni. Legtöbben azért sem akarnak megváltozni, mert a körülötte élő emberek nem veszik észre a változást, vagy az akaratot a változás iránt. Úgy gondolom, mindenkinek jár az esély. Ha valaki nem veszi észre a változásunkat, engedjük el azt az embert. Ne más miatt, hanem magunk miatt változzunk. Nekem is volt hibám, rengeteg, most is van, és valószínű lesz is. Bántottam meg embereket akaratom ellenére is. Voltak botlásaim, és valószínű az is lesz még. Tökéletes nem leszek. De ember vagyok. Fele életem arra ment rá, hogy meg akartam felelni másoknak. Nem sikerült. Ha valaki nem akarja észrevenni, hogy változtunk, jó emberek lettünk, tehetünk bármit, akkor sem veszi észre, mert nem akarja. Nem kell mindenkinek megfelelni, és ha ezt sikerül tudatosítani magunkban, sokkal szabadabbak leszünk, azáltal boldogabbak is. Ezt kell gyakorolnunk a mindennapokban. Ezt teszem én is...
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok!
Ölelés,
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés