A célom az volt, hogy értéket tudják átadni az írásaimmal, de most már azt gondolom, hogy nem a blogírás vezet e jó gondolat kimenetelében. Egyenlőre nem. Amíg a saját életem nem rendeződik, a blogom olyan valóságos dolgokat fog tartalmazni, ami az olvasókat nem vidítja fel, és gyakran még tanulságot sem vonhatnak le. Ugyanakkor sokan az igazat szeretik hallani. A valóság pedig gyakran szomorú...
Eldönthetem persze, hogy folyton a szép dolgokról írok, olyan szépen kiszinesítve, ami már mesébe illő, akár az életemről, családomról, szerelemről írok. De ezt meghagyom a Celebeknek. Attól még nem adom fel a reményt, hogy egyszer olvasottabb legyek, és esetleg ismert fórumokon láthassam viszont írásaimat. De addig, amíg bennem van a sok fájdalom, kétely, bosszúság, addig csak írok, és könnyitek a lelkemen. Akik szeretnek, így szeretnek, akik elfogadnak, így fogadnak el. Én a kezdetektől becsültem a két hűséges Olvasómat is, és ebben nem változtam. Szeretni fogom a két Olvasómat is, és a több száz Olvasómat is. Néhány dologban nagyon kell változzak, de történetesen ebben nem!
Annyira nem panaszkodhatok, hogy nem ismernek, mert olyanokkal találkozom, akik engem ismernek, én meg őket nem. Vagy hallják a nevem, és tudják ki vagyok. Na jó, nem éppen az írási tevékenységeimről ismernek mostanság, hanem... hogy is fogalmazzak... mint csörtető, háborgó, erőszakos nő. Igaz, ez csak egy elgondolás részemről, hogy ilyen véleménnyel vannak, de attól tartok nagyban fedi a valóságot. Visszhangot már hallottam, csak másképp fogalmazva. Erről kicsit később, miért gondolom ezt...
A múlt héten eléggé rendbe voltak a dolgok, és a családdal minőségi időt töltöttünk, és sikerült az élet szép dolgait is észrevenni. A hétvégén pedig elő akartam szedni az bizonyítványaimat, Okleveleket, és a sírás folytogatott, hogy jó párat nem találtam. Mivel az élet túl sok akadályt állított elém mostanában, igyekeztem feleleveníteni, miket értem el eddig, és kis büszkeséget csempészni a kissé szétcsúszott életembe, ami nem jött össze ilyen formában... Múlt héten is átvehettem egy Oklevelet, és elképesztő öröm járt át, és jó volt újra érezni a siker ízét. Nem tartott sokáig...
A hét eleje csupa boldogság volt, ami javarészt a munkámnak köszönhető, hiszen annyi szeretet kapok, amiért nagyon hálás vagyok. Fájó szívvel jöttem haza a gondok halmazába... de ez is másfél napig tartott. Hazaérve átvettem a csekkeket, és közte a magas villany számlát, amitől ismét totál elment a kedvem. Azért dolgozom, hogy ne legyen elég a hitelre és a rezsiről ne is beszéljünk. Eddig is spóroltam ilyen téren, na aztán azóta még jobban. Amúgy még másnál is spórolok ezekkel. Jót teszek a földnek és a lakók számláival. Szóval, drágulás, spórolás. De nem nagyon tudom mivel tudnék még jobban spórolni. Múlt hónapban több, mint egymillió kiadásunk volt. Nagyon durva. Pedig esküszöm nem élünk nagy luxusban, sőt...
Nos, a jókedv megszűnt a villany számla láttán. Persze, ez nem kéne ennyire befolyásolja a hangulatomat, de én már csak ilyen vagyok, ugyebár. Utána volt ismét egy "megbeszélés" egy kellemetlen témáról. ( szerintem inkább ez volt a háttérben) Nehéz ismét kódolva írni, de bízom benne, könnyebség lesz, ha kiírom magamból. A ház témák kiborítanak... Pár segítő kezet kaptunk már, de mégis egy helyben toporgunk, és ez bosszant. Én abszolút a tettek embere vagyok, nem vagyok halogatós típus. Sajnos meg van kötve a kezem, és annyira unom már az ígérgetéseket. Tudom a megoldást, de elég sok pénz kéne, hogy meg tudjam oldani a problémát. Szóval, köszönöm ezúttal is a segítő kezeket, de ezentúl már csak azokkal foglalkozom, akik konkrétan pénzt ajánlanak fel, hogy megoldódjon ez a probléma. Ez nem csak az én érdekem, azért merem bátran ezt leírni. Különben úgy jön ez ki, mintha kuncsorognék, vagy sajnálatnám magam. Távol áll tőlem. Utálom, ha valaki lenéz, de inkább nézzen le valaki mint szánakózzon. Bár ebben a helyzetben talán a jó vastag fapofát is fel tudnám venni, és elfogadnám a pénzt úgy, hogy valaki "megszán". Tavalyi év java részének ez volt a vitatárgya itthon, és szinte csúnya vége lett... Belefáradtam a harcba, idén más stratégiára esett a választás. Azt hiszem az Arnold fejlődése a legfontosabb most, és hogy sikeresen teljesítsem a gyakorlati vizsgáimat, amik pont, hogy nagy nyugalmat igényelnek. Szuper. Szeretem ezt a szót ( pont ilyenkor stresszelek ). Szóval, a lehetőségekhez képest próbálok nyugodt maradni azért.
De nem vagyok nyugodt. A gyomrom liftezik és enni sem tudok igazán. Ettől függetlenül ismét azt érzem, hogy roppant nagy az akarat erőm, és hogy nem hátrálok meg, és igenis ki fogom ezt is bírni. A gyerekem egészsége, épsége a legfontosabb, és ha szükségessé teszi az élet, nem ilyedek meg a bíróságtól. De most úgy vagyok, legyen meg az Isten akarata.
Bár rettenetesen dühít, hogy olyan dolgokban fektetnek pénzt a "nagy emberek", amik abszolút nélkülözhetők, és a nagyon szükséges dolgokat figyelmen kívül hagyják. ( nem hétköznapi emberekre gondolok, hiszen ők azt csinálnak, amit akarnak ). Szóval utálom a rongyrázást és a hasztalan dolgokat. Konkrétat nem írok még, hiszen még reménykedek a cél elérésében, mert foglalkoznak az üggyel. Ezt a választ kapom már egy éve... És még van aki azt mondja, türelmetlen vagyok?! A kiadásunk óriási, nem tudjuk finanszírozni azt, ami nem is a mi feladatunk lenne. Minden munkát elvállalunk a férjemmel, de így se bírjuk. A piackutatás és hasonlók nem fizetnek annyit, még ha minden szabad percem is ezzel megy el, hogy minden költséget fedezni tudjunk. A tanulmányaimra is sok pénz ment el, volt amit halasztottam is a felénél, és a pénz hiány miatt időhiányom is lett, így sajnos még el is maradtam a tanulással, amit igyekszem pótolni, ahogy tudom. ( nem panasz, de ki minek veszi, nem ez a legfőbb gondom jelenleg ).
De a legfontosabb, egészségesek vagyunk, leszámítva azt, hogy gyakori mellkasi fájdalmam van, és az asztma néha jobban előjön. Persze legutóbb gyógyszert sem írtak fel, mert állítólag már fel volt írva. Szuper, akkor azt más vette ki, vagy túladagoltam. Mert fogalmam sincs hogy fogyott el, de szomorú, ha már a gyógyszerért is könyörögni kell. A kezelőorvost pedig nem értem el telefonon, hogy nézzen utána mi történhetett. Szerencsémre meg volt a korábbi szteroidos spray, amit csak nagy szükség esetén használtam. Ezeket leszámítva és az időnkénti migrént, jól vagyok. Ha a bosszúságot betegségnek nevezzük, akkor az akad. Persze egész visszafogottan tudok írni, hiszen ha leírnám olyan stílusban, amilyen mérges vagyok, az elég kiábrándító lenne... De iszonyú nagy a tűrőképességem. Tűrök, aztán robbanok egyszer. Emlékszem egyik munkahelyemen egyik csaj addig csesztetett, amíg megismerte azt az oldalamat is. Eléggé meglepődött. Tudtam, hogy ezt akarta kihozni belőlem. Hát megkapta. Bár nem értem miért kellett ez neki. De én mindig azt mondom, alapvetően kedves, türelmes vagyok, és szeretek is jó fej lenni, de ha valaki kifejezetten arra hajt, hogy a bunkó stílust akarja látni és gyakorlatilag lenéz addig, amíg kedves vagyok, hát oké, rajtam ne múljon a dolog. Szerintem mindenkiben lakozik ilyen "démon" egyébként. De személy szerint a kedvességet preferálom.
A napokban találkoztam régi ismerőssel, aki még a húszas éveimben látott. Én persze rengeteg emberrel találkoztam, így nem is emlékeztem rá. Az előző blogomban azon morfondíroztam, hogy milyen voltam és milyen lettem. Bár szavakkal nem erősítette meg, de az elgondolásom meg volt. ( hajlamos vagyok mindent túlgondolni ). Fogalmazzunk inkább úgy milyen benyomást kelthettem most benne. Lássuk csak, a húszas éveimben gond nélkül éltem, fiatal, csinos, elegáns voltam. Most mit láthatott? Gondterhelt, mérges, meggyötört, elkeseredett nőt, aki már a középkort is túllépte. Őszintén kíváncsi lennék az emberek véleményére. De fölösleges kérdezni, mert őszinte senki nem lesz. Ezt azért is gondolom, mert ha valaki segítséget is ajánl fel, ha jobban belemélyülök a történetbe, sietős dolga akad mindenkinek. Azért, mert baromira nem érdekel senkit a másik problémája. Meghallgatnak, jó esetben, de amint arra kerül a sor, hogy segíteni kell, és van is lehetősége rá, nem segít. Szóval, az ilyen "jóakarókból" nem kérek többet. Vagy van, aki csak kíváncsi. Nos, hát azoknak meg mást ajánlanék...
Rengeteg ismerősünk van, és ilyenkor merül fel a kérdés, hogy akik barátnak mondják magukat, és nagyon jó kapcsolatuk van, miért nem tudnak segíteni? Ezért van az, hogy nekem csak pár barátom van. A barát szó kicsit már értelmét vesztette. Nálam a barát szónak jelentősége van.
Régebb, amikor a párommal én is jártam az étterembe, óriási ismeretségre tettünk szert. Ő továbbra is, én ebből már kiestem ugye. De emlékszem, hogy jártak oda nagyon gazdag vállalkozók, és amikor kikezdtek velem, valahogy mindig azt hitték elolvadok tőlük. Csak mert multimilliómosok. Hihetetlen, hogy azt hiszik pénzzel bárkit megvehetnek. Amikor a szálloda tulajdonosa azt kérdezte tőlem, tudom - e kicsoda. - Mondom, igen, és akkor most el kéne ájulnom? Ez az ön szerencséje. - Nincs olyan óriási önbizalmam, de tartásom van, és a legmagányosabb percemben sem érdekelne egy ilyen öntelt milliomos barom, aki azzal vág fel, neki mennyi pénze van. Tisztelném, ha támogatna csendben például egy Alapítványt. Hasznosabb lenne a társadalomnak is, mint hogy adócsalással gazdagodik. Vagy a másik, akinek az egyik legismertebb márka üzletágának a tulajdonosa volt, és nyíltan udvarolt még akkor is, amikor közöltem a párom ott van a színpadon, tehát egyértelmű, hogy foglalt vagyok. Válasza, nem baj. Meglehet pár nő bóknak venné, én inkább úgy vettem, hogy nem tisztel engem se és a páromat se. Remélem senki fejében nem az fordul meg, hogy kinek képzelem én magam? De ha mégis, a válaszom: Nőnek. Nem holmi tárgynak, akit csak úgy meg lehet venni. Voltam naív előtte, hajaj, követtem el hibát bőven. Ki is használtak rendesen. De a húszas éveim vége felé benőtt a fejemlágya. Ha néha naívnak tűnök most, az nem azt jelenti, hogy az is vagyok, hanem hagyom hogy nyugodtan higyjék azt. Hagyni kell olykor, más is érvényesüljön. Sőt, a magunk igazát sem kell mindig erősíteni. Lehet csendben is rendezni a kemény a dolgokat... vihar előtti csend is lehet akár...
Ha nehezen is, de sok mindent kibír az ember. Bár én most azért választom a csendes megoldást főképp, mert a házasságomat nem akarom kockára tenni újra. Erős, stabilan álló kapcsolat ez, de a gyerek születése óta nem igazán vagyunk önmagunk. Olyan, mintha ilyenkor egy erős tégla a magasból lehullana, és újabb megpróbáltatás után újra egy - kettő, mi pedig mindig visszahelyezünk egy téglát, és ismét a tetején állunk. Ha pedig állandósul ez a "téglapotyogás", félő, hogy már nem lesz erő ezeket visszapakolni, és ez az erős talaj meginog, és egy idő után összeomlik. Ezt igyekszem elkerülni.
Sok lemondással jár, ha van gyerek. A problémák halmozódnak és mi eldönthetjük, hogy feladjuk, lesz ami lesz alapon, vagy küzdünk a végsőkig a gyerek érdekében. De el is rohanhatunk, határozottan bízva abba, hogy valahol vár a tökéletes társ. Hát az a rossz hírem, hogy ezzel csak délibábot követnénk csupán, és nem biztos lesz alkalom visszatáncolni. A gyerek a legfontosabb számomra, és én bármire képes vagyok, ami a gyerek érdekeit szolgálja!!! Egyetlen boldogságomat jelenti!!! Ha ő nem lenne, azt hiszem, hogy fognám magam és nagyon messzire elmennék. Az élet annyi csalódást okozott már, és annyi mindenből kiábrándított. A fiam ad csak erőt, hogy végig járjam ezt az utat, ami iszonyú önfegyelmet igényel, és néha egy mosolygós állarcot...
Egyébként annyira nem ismerjük az embereket, és gyakran még nem is vesszük a fáradságot, hogy megismerjük. Vagy gyakran mi magunk sem engedjük, hogy megismerjenek. Látunk egy mosolygós fotót kirakva a közösségi oldalra, vagy éppen mi teszünk ki egyet, és azt látják/mutatjuk minden rendben van, holott semmi nincs rendben. De arra már nem jut időnk, hogy elolvassunk egy hosszabb bejegyzést, vagy megkérdezzük, hogy vagy? Természetesen itt nem ujjal akarok mutogatni, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a privát fiókomat nem használom, hetek óta rá se néztem, nem köszöntök fel senkit. De ez nem azért van, mert nem foglalkozok senkivel, hanem mert amióta nem használom a közösségi oldalakat, csak kiteszek egy - egy posztot, vagy a blogomat, sokkal több időm van a gyerekre, vagy tanulásra, munkára. Akit igazán érdekelek megtalál más formában és én is őt. De nekem legjobban a személyes találkozások hiányoznak. Annál jobb nincsen, és egyáltalán nem pótolja semmilyen közösségi oldal sem.
Nagyon szeretek az emberekkel foglalkozni, köztük lenni. Nagyon szerencsésnek is érzem magam a munkám miatt. Vannak nehezebb időszakok, és van hogy a jövőt máshol képzelem el, aztán amikor ott vagyok, olyan mintha hazamennék a családomhoz. Nem igazán terveztem újra nyolc órába vissza menni, de már nem vagyok biztos benne, hogy nem tenném meg. Sokszor haza se jönnék annyira jó a hangulat és társaság. Nagyon szeretem őket, és én is sok szeretetet kapok. A kollégáim, vezetőség elmondhatatlan szuper csapat, határozottan ez a legjobb munkahelyem eddig. Szeretem, hogy van összetartás, empátia, kedvesség, és még sorolhatnám. Nálunk a helyettesítés is jó szívvel működik. Mindez a főnökök és vezetőség érdeme, na meg persze a kollégáké, nagyon profik a munkájukban. Igazi csapatmunka van, és működik az összetartás is. A főnökeim megkértek valamire, hogy intézzem el, és én nagyon boldog voltam. Megtiszteltetésnek veszem, és örömmel tölt el, ha tudok segíteni, mivel részmunkaidősként nem tudok már annnyit nyújtani, mint teljes munkaidőben. Ez is egyfajta visszaigazolás, hogy kellek és tudok segíteni. A héten még szakmai siker is ért. Igaz, csak makogni tudtam a meghatottságtól, és majdnem elbőgtem magam az elismerés hallatán, de ezek az igazán fontos dolgok, amik számítanak. Apróság, de nekem nagyon - nagyon sokat jelent. Kaptam munka ajánlatokat, amik jövedelmezőbbek, de nem akarom ezt elveszíteni. Annyi szeretetet, energiát kapok, ami nekem sokkal többet ér, mint a pénz. Szóval a hét masik felében már jobb volt a kedvem, szárnyalva jöttem el, tele energiával ... nem a legkönnyebb feladat az itthoni gondokkal szembenézni, de mindennap töltődök...
A héten volt szülőértekezlet is, sok hasznos infóval. Szeretem a vezetőnőt, szeretem az ovit is. Bár egyik óvónő mindig elgondolkodtat, hogy annyira meg van sértődve, hogy nem köszön, sőt, rám se néz, vagy elfordul. Lehet megalázva érzi magát, de tulajdonképpen a gyerekem érdekeit néztem, és ő gázolt át rajtam durván. De mindegy is. Végülis neki köszönhetem, hogy végére jártam a dolognak, és a kétségek helyett tudom mi van a fiammal. Kicsit felrugta a protokollt, most meg nem túl etikus. És meglepő nyugodság van bennem, amikor az oviban átnéz rajtam. Az ilyen annyit nem érdemel, hogy dühítsen, csupán furcsa, hogy ennyire csökönyös, milyen lehetett a gyerekekkel?? Jót fog tenni neki a nyugdíjas évek, minden jót kívánok neki. Van persze pár dolog az oviban, ami javításra szorulna, de tökéletes nincs, ugyebár. Na, itt kéne közbelépni a befolyásos embereknek... Egyik legjobb ovinak számít, és nincs logopédus, a fejlesztő gyakran hiányzik. Azt hiszem, valóban nem onnan kell várnom a gyerekem nagy változásait. Sokat fejlődött ugyan a kisfiam, de van amiben nagyon érzem a lemaradást. Örülök ugyan, hogy az oviban dicsérik, de egyik legnagyobb feladat számomra, hogy félre tegyem az elfogultságom és lássam reálisan a fiam állapotát. Tudjam tiszta szemmel felmérni, miben jó és miben szorul segítségre. Hétfőn megyünk vissza az Alapítványhoz. Kíváncsi vagyok nagyon, és ezúttal is megfogadom, hogy nem török össze...
Rengeteget tanultam/tanulok, dolgozataim zöme a kisfiamhoz hasonló állapotokat tanulmányozok, és az nem visel meg. Hétvégente modulzárók és kimagasló eredményeket érek el. ( szerényen jegyzem csak meg ) Persze ez egy olyan apró szelet az egészből, de nagyon jó belelátni, imádom azt a sokrétűséget, amit magába foglal a téma, maga a foglalkozás, a lehetőségek. Magával ragad a sok lelkes oktató, és ahogy a sokszínűség mellett beszélnek a nehézségekről, kihívásokról. Na, erről még órákig tudnék áradozni. Nekem ezek okoznak örömöt, hogy bepillantást nyerhetek ezekbe, főleg, hogy nem sokkal előtte tudom meg, mi lesz a következő tananyag tartalma. Tetszik a szintfelmérés minden lecke előtt. Ezekben saját magam után kapom a visszaigazolást, a pontszámok alapján, hogy jól teljesítettem, ami nagyon jó érzés.
A nehézségek ellenére hálás vagyok nagyon. A kisfiamnak köszönhető ez az érdeklődés. A legelső szakmám teljesen más jellegű, és kényszerválasztás volt, s csak három évet dolgoztam benne. Húszas éveim elején már eléggé vonzott az, hogy emberekkel foglalkozzak. Nem volt tudatos. Kipróbáltam pár dolgot, de nem kérdés mit akarok. Az, hogy mellékállásban esetleg olyan tevékenységeim vannak, ami kicsit eltérő, az csak a változatosság kedvéért van.
Az élet kiszámíthatatlan, tudom mit akarok, de azt is tudom, hogy bármit hozhat a jövő...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Iza
( esetleges hibák előfordulhatnak )
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés