2023.03.05. 08:52, Elekes Timea Izabella
Azért röviden összefoglalóm az elmúlt heteket, és őszintén írok ( különben mi értelme?! )
Az utolsó blogban arról írtam ( amit nem tettem közzé ), hogy két napig szörnyű migrénem volt, és utána brutális fülfájás, majd fáradtság, torokfájás és végül felső légúti probléma vette kezdetét, amit másfél hét ágyban fekvés követett. Arnolddal kezdődött. És most a kisfiam is sokkal nehezebben esett át ezen. Szóval röviden, betegek voltunk, és a sok fekvés ismét adott lehetőséget, hogy tudjak gondolkodni, mi részben jó, részben nem jó.
Betegnek lenni rossz, és ilyenkor fogadkozunk, hogy jobban vigyázunk magunkra. Nem töltöttem hasznosan azt az időt. Nem voltam jól, és az érdeklődésemet, meg minden féle motivációt elvesztettem.
Szóval igen, mondhatom, hogy ismét ott tartok, hogy a földről kaparom össze magam. Ezúttal viszont sokkal gyorsabban és elszántabban, mint valaha. Ez annak tudható be, hogy a kimondott szavaknak elképesztő nagy erejük van. Lehetőségek kínálkoztak nekem az élet több területén is, persze egyenlőre túl gyáva vagyok, hogy bármi nagyot is lépjek... viszont azt is tudom, ha valami olyan akadályba ütközök, ami nekem hátrány, megkönnyíti a döntésemet és a gyávaságnak ezáltal búcsút intek...
Folyamatosan tanulok, de mit is ér, ha nem érvényesítem? Már írtam arról, hogy nekem nem a pénz számít elsősorban, ugyanakkor a kevés pénz akár a munkámat is minősítheti, ha úgy nézzük, legalábbis ezt érzem...
A betegségemnek köszönhetően tapasztalhattam, hogy az emberek hogy reagálnak. Elszomorító, hogy sok ember képes átgázolni máson, ha nem lát hasznot benne, mit sem törődve az érzésekkel. Az emberek nem szeretik a beteg embert, sem a gyengét, sem a rossz kedvűt.
Én egy betegségen estem át, nem vagyok gyenge, és rossz kedvem sincs. Hogy ki milyennek lát, az más kérdés. Azt viszont tudom, hogy egy fontos találkozón kellett volna részt vennem, és egyszer miattam lett halasztva, aztán ágynak estem. Fele társaság nem értette meg. Iszonyú csalódott voltam. Na de mégis, hogy lehet betegen több száz kilométert utazni?! Bántott a dolog, hogy nem tudtam elmenni, aztán az hogy nem igazán értett meg senki. Amúgy gyerekkorom óta védelmezem a betegeket, kiállok mellettük és mélyen megvetem azokat, akik képesek lenézni egy beteg embert.
Egyébként majd' beleőrültem a bezártságtól, úgyhogy betegen visszamenten dolgozni. Nem nagy szám, már mindenki úgy dolgozik manapság, úgyhogy senkitől sem várom el, hogy megveregesse a vállamat. Nem is magam miatt maradtam itthon, hanem a kisfiam nagyon beteg volt, később pedig én is az lettem. Olyan fulladásszerűen köhögött, hogy nem lett volna lelkem itthon hagyni. Megtettem már elégszer. Rájöttem, évekig vártam kis elismerést, munka, társasági élet terén, aztán már egyáltalán nem vágyom ilyesmire. A családom évekig a hátterébe szorult, és ezt többet nem akarom. Az emberek kihasználnak, majd tovább lépnek, elfelednek. A család az örök, állandó. Több figyelmet, szeretetet, törődést érdemel, mint bárki más. Ezért már nem érdekel, azaz nem az a legfotosabb, más mit gondol, hanem hogy mi a helyes döntés. Az oltás is csak más szerint volt helyes döntés, aztán azóta vagyok sokat beteg. De ezt elfelejtik.
Szóval betegen kaptam a pofonokat rendesen, utána még valaki jól belém is rúgott, úgyhogy ez észhez térített. Ismét. És ez jó. Ismét köszönöm. De tényleg. Sokszor ezek visznek előre!!!
Az elmúlt hetek a családdal jó volt, ismét jobban összecsiszolódtunk. Nagyon fontos ez számomra, és már nagyon hiányzott. Sokat beszéltem és foglalkoztam a kisfiammal. Jobban megnyílt előttem. Volt időm ismét jobban megismerni, és azt a sok csodás dolgot benne felfedezni, és megtapasztalni, milyen sokat fejlődött. A lemaradásai mellett mennyi extra képesség rejtőzik benne. Na és mennyi szeretet. Az a sanda gyanúm, hogy már ráérzett arra, hogy legjobban bennünk bízhat. Olyanokat mond, hogy csak pislogok. Elképesztő büszke vagyok rá. Amikor legutóbb voltunk az Alapítványnál, összetörtem, és azt hittem, hogy a szakvéleményt olvasva, ismét zuhanni fogok. Nem így történt. Elolvastam, és bár a teszt eredmény nem túl világos számomra, de a többi rész már nem fájt. Hálás vagyok az elmúlt hetekért is, hogy betegség miatt ágyban voltam, hiszen ez lehetőséget adott jobban megismerni a fiamat, és lelkileg Ismét közelebb kerülni a férjemhez. Sokszor nem értjük az okokat, hogy mi miért történik, de nem is kell mindig megérteni. Elég az, ha észrevesszük, hogy milyen jó dolog is tud származni egy - egy szerencsétlen esetből. Van, aki még mindig sajnál, hogy "így jártam a fiammal", pedig valójában kitüntetve érzem magam, és megtisztelve, hogy az édesanyja lehetek ennek az édes kis csodának. Számomra egy valóságos csoda. Nagyon nehéz évek vannak mögöttünk az biztos, de ahogy az idő telik, vele fejlődik a kisfiam is. Ennyi szeretet senkitől nem kaptam még, mint Tőle. Nagyon vicces kisfiú, és engedelmes. Nem mindent rontottam el, most már tudom. Az önmarcangolásnak vége. Láttam sok más gyereket, mennyire figyelmen kívül hagyja a szülő kérését, míg az én fiam azt lesi, hogy tudna a kedvembe járni. Hát nem vagyok szerencsés? A sok könny és fájdalom olyan szinten megtérült, amiről álmodni se mertem volna. Ami még újdonság és boldogság, hogy nagyon felbáborodott a kisfiam. Igaz, ezáltal gyakrabban kell rászólni, az óvodában például, de hatalmas előre lépés. Engem ismerve, már meg is kér a kicsi fiam, hogy beszéljek velük ( ovónőkkel ), mert állandóan rászólnak, és nem tudja miért. Beszéltem velük, semmi gáz nincs, túl érzékeny a kisfiam. A foglalkozáson pedig hallottam, hogy be nem áll a szája, és a végén megkért, hogy úgy mint az oviba az ovónőkkel beszéljek velük, mert állandóan rászólnak. Hoppá, nagyon okos, vigyázni kell!! Azt sem akarom, minden semmiségért szóljak, és azt sem, hogy a fiamat mindig nekem kelljen megvédeni, hanem legyen képes erre ő maga is. Persze, ha erre szükség van. Azért örülök, hogy tudja, hogy rám számíthat és megvédem szükség esetén, mert engem senki nem védett meg soha.
Szóval, nagyon nagy változások vannak, és elmondhatatlan hálás vagyok a jó Istennek, hogy ilyen jó irányba halad az életünk. A kisfiam igazi csoda, és ez egy újabb lehetőség, hogy jobb szülő legyek. Másfél éves kora óta, amikor kezdődtek a problémák, azóta érzem azt, hogy kudarcot vallottam anyaként, és most pedig rajongással csodálom a kisfiamat azt érezve, hogy jó anya vagyok. A kisfiam, aki egyből észre veszi rajtam, ha rossz kedvem vagy valami bánt, megkér, vagy inkább felszólít: Anya, légy boldog! Hát ez a legkevesebb, hogy boldog vagyok, ezt lássa a kisfiam, és érezze is!
Az Alapítványnál a teszt elemzése után csak ennyit mondtam viccesen, hát még sem ő a kis Einsten, de már rájöttem, mekkorát tévedtem. Számomra abszolút a kisfiam a kis Einsten, aki kitűnő érzékekkel és értékekkel rendelkezik. Köszönöm az égieknek, hogy öt év kiképzés után ezt a fantasztikus érzést tapasztalhatom meg és a férjemmel ekkora kitüntetést kaptunk, hogy Arnold szülei lehetünk!!!
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés