2023.05.06. 08:16, Elekes Timea Izabella
...még ha olykor nehéz is...
Szonokolhatnék, hogy kemény az élet, vagy csupa küzdelem, vagy úgy rossz, ahogy van. De tulajdonképpen nem az élettel van baj, hanem az emberekkel. De ha nem akarunk mást hibáztatni, akkor mondhatjuk azt is, hogy a hozzáállásunkkal van baj. Bár nem gondolnám, hogy mindig bennünk van a hiba. Azt gondolom, hogy sok esetben a nagyobb hatalmú emberekkel van gond, a rendszer nem műkődik jól.
A héten megérkezett a kisfiam papírja, miszerint hosszabbítani kell, mert letelt az egy év. Bármilyen támogatást igénybe vesz az ember, évente kell kérelmeznie. Nem tudok egyet érteni ezzel. Sajnos még ma is felkavar a dolog. Nem annyira mint régen, már sírás nélkül össze tudom szedni a papírokat, igaz nem olvasom el, csak összerakom, amit vinni kell. Nem is akarom ezt a dolgot ecsetelni, de a valóság az, hogy néha még most is elfog a rettegés, hogy mi lesz később, hogyan tovább. Sokat fejlődött, de vannak dolgok, amik még inkább feltűnőek, és ez megrémiszt. Senkinek nem beszéltem erről, és egyenlőre nem is fogok. Talán majd egyszer a pszichológusommal.
Az évek során nagyon megtanultam, kivel mit oszthatok meg, ha azt akarom a lelkem ne sérüljön jobban. Szomorú, hogy ilyen világot élünk. Ha a bánatunkat mondjuk, lenéznek, ha az örömünket, irigykednek. Én valahogy tudok örülni más sikerének, pl. vannak oktatóim, akik saját céget alapítottak, és folyamatosan fejlődnek. Én örülök ennek, büszke vagyok rájuk, s megtisztelő, hogy tőlük tanulhatok.
Na de nem vagyunk egyformák. És ez így van rendjén. Azaz ezt mondják. Én nem tudok azonosulni sok mindennel. A közösségi oldalon igyekszem a pozitív dolgot vetíteni, üzenetként osztom meg, és igazából elsősorban magamnak üzenem. Magamat tanítgatom folyton, hiszen olyan könnyű más embernek tanácsot adni, míg a saját életemet nehezebben látom át, és sokszor tanácstalan vagyok. Ez ösztönöz legjobban a tanulásra. Nem a más problémáját akarom megoldani, hanem az enyémet elsősorban. Remélem nem tűnök ezzel egoistának. Mindig amondó voltam, aki tanácsot ad nekem, éljen példás életet. Legyen minta anyuka. Éljen tökéletes párkapcsolatban, harmóniában, békében. Tökéletes házasság nincs, mert senki nem tökéletes. Talán a kisfiam állapota mellett az a másik nagy trauma az életemben, hogy egy viszonylag tökéletes párkapcsolatban éltem a fiam születése előtt. Nagyon nehéz feldolgozni, hogy felborult az életem. Idegroncsok lettünk. Nem kell sajnálni, és túlgondolni sem, de sajnos ez a valóság. Majdnem tíz évig tökéletes volt a kapcsolatunk a párommal, kis vita is aligha volt. Elfáradtunk, és nincs megállás. Vannak viták, és ezt nehéz elfogadni. A gyerek előtt nem nagyon lehet vitatkozni, mert akkor napokig bepisil ilyenkor. De olykor nagy a feszültség, és ezt érzi. Szerencsére nem vagyunk haragtartók. A jó Isten old meg sok mindent, mert mi már sokszor képtelenek vagyunk erre.
Rengeteget dolgozom a hozzáállásomon. Kegyetlen nehéz. Mára gyönyörűen el tudom különíteni a munka és magánéleti gondokat, viszont azon még rengeteget kell dolgozzak, hogy felesleges energiákat ne tegyek olyanokba, amiken nem tudok változtatni.
Régen könnyelmű voltam. Vannak dolgok, amikre nem vagyok büszke, és mégis időnként komolyan elgondolkodtat, hogy mikor voltam boldogabb. Ez az élet kell nekem az biztos, de néha jó a spontenaitás, amikor totál nem érdekel más mit gondol és egyáltalán nem akarsz megfelelni senkinek. Picit ez az énem hiányzik. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy néha nehéz jónak lenni. Néha felteszem a kérdést is magamnak, megéri? Amikor készülsz pihenni, és azzal szembesülsz, semmi nincs rendben, állandó stressz, vita, s hogy már azt várod vissza mehess dolgozni. A múlt sérelmei, melyeket időnként előhoznak és azt erősítik, hogy semmire nem vagy jó, mert azok a múltba ragadtak, akik ezt éreztetik, na akkor érzem azt, hogy nem éri meg változni, jónak lenni. Na de aztán mindig megrázom magam, olyanokkal beszélek, akik látják a jót bennem, és rögtön érzem, és tudom, hogy megéri.
Ami még fontos, hogy ne cipeljem mindenki baját, mert azzal csak magam teszem tönkre. Ne akarjam megváltani a világot, mert úgyse tudom. Ne akarjam megérteni azokat, akik nem tisztelik az időseket, vagy akik gyilkolnak. A kettő között óriási különbség van, de pont ez a lényeg. Kis és nagy dolgokon agyalok, illetve pont azon vagyok, hogy ezeket engedjem el. Éljek úgy, ahogy jó nekem, tegyem azt, ami jó nekem és másnak, a többi ne érdekeljen. Élni és élni hagyni, ez a mottóm. Ezt próbálom tanulni.
Könnyű kérdésnek tűnik, mégis nehéz válaszolni arra, a pénz mennyire boldogít. Régen a párommal pici lakásban laktunk, mégis boldogok voltunk nagyon. Most sem lakunk nagy házban, talán majd egyszer, de például nem szűkülködünk. Úgy értem, régen volt, amikor nem volt mit megennünk, és boldogok voltunk mégis, nem elégedetlenkedtünk. Igen, volt olyan időszak, és nem szégyellem. Mindig keményen megdolgoztunk a pénzünkért és erre mindig büszke is voltam. Ahogy azt sem szégyellem, hogy takarítottunk. Az emberek viszont nagyon szeretnek ítélkezni. Nagyon lenézik a takarítókat, pedig nekik köszönhetjük a tisztaságot, nem? Nem biztos, hogy egy takarító buta, lehet hogy éppen csak olyan élethelyzetben van, hogy így tud megélni, vagy gyűjt valamire, stb. Ráadásul jól is lehet vele keresni. Szóval miért tartanak többre egy igazgató helyettest, aki semmit nem csinál, csak éppen Pityuka ismerőse, amúgy buta mint a föld, míg Manyi annyit dolgozik a takarítással, pedig diplomás? De egyébként az emberség a legfontosabb, csak ezt pint nem tanítják az iskolákban. Nem feltétlenül okosabb egy diplomás... Na, az ilyen dolgokon szoktam még agyalni és néha bosszankodni. Ez csak egy példa, és tényleg nem célzok senkire, csupán általánosságban mondom. De sajnos ilyen világban élünk. Senki nem az embert akarja megismerni, illetve annak a lelkét, hanem egyből a státuszára kíváncsi. Sajnos sokan emiatt nem kapnak lehetőséget, hogy minőségibb életet élhessenek azáltal, hogy figyelembe veszik a tudását, és esetleg kapjon egy jól kereső állást. Ezt is általánosságban mondom, nem magamra gondolok. Ha magamra gondolnék, azt mondanám, nem vagyok felkészülve, nem rendelkezem elég tudással, amit azért mondanék főként, mert a gyávaság mellé jó adag önbizalomhiány is társul. Na, de ezt töröltem az agyamból, mert amit leírunk, bevonzuk. Nem, egyébként tényleg nem magamra gondoltam. Szeretem a munkámat ezt többször mondtam és mivel a családomat pótolja, többet ér minden pénznél nekem. Nem felejtem el, hogy kerültem oda, milyen megértőek voltak, és milyen lehetőségeket kaptam. Szeretem megbecsülni a jót, és nem is szoktam elfelejteni. Az meg egy pluszt, hogy embereken segítek, elmondhatatlan jó érzés. Már több mint húsz évvel ezelőtt is foglalkoztam ilyennel, mikor még az eszem gyerek volt, és mégis éreztem már akkor, hogy ez az én utam. Szóval, jónak lenni jó... mégis...
A páromnak elég sok zenélése van, és a tv.vel is szerződést kötött. Nem beszéltem meg vele, hogy ez egyáltalán publikus - e, de annyira jó erről beszélni, hiszen minket a zene hozott össze, rengeteg gyönyörű emlékkel megspékelve. Jól lehet vele keresni, csak azt is ügyesen kell. Az Artisjus jól fizet, apropó, hamarosan kell is fizessen. Kedvet kaptam mostanában újra írjak dalszövegeket írjak én is. Anno írtam párat, és nagyon élvezem, ami írással kapcsolatos. Csodás dolog az alkotás. Rengeteget kell fejlődnöm, tudom, de mindig tanulok is valami újat.
Az élet. Milyen is az élet? Tulajdonképpen, amit az elején mondtam ( írtam, de így jobban szeretem ), nem az élettel van baj, hanem velünk emberekkel. Toleránsabbak, befogadóbbak, nyitottabbak kéne legyünk. Segítőkészség, megértés könnyebbé tenné mindenki életét. Hát csak annyit tudnék javasolni ( elsősorban magamnak persze ), lássuk meg a szépet és a jót az életben, és a nehéz pillanatokban emlékezzünk a szép időkre, amikből erőt meríthetünk és reményt, hogy újra átélhetjük...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés