2023.05.13. 18:43, Elekes Timea Izabella
Nem volt kolbászból a kerités...
Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy Magyarországon éljek. Nem tudom pontosan mi az oka ennek, de rengeteget jártam a rokonokhoz, anyu barátaihoz. Talán az lehet az egyik ok, hogy amikor megnyiltak a határok, az unokatestvéreim áttelepültek, és nagyon hiányoztak. Egy osztályba jártunk, minden ünnepet együtt töltöttünk, és nagyon sokat kirándultunk. Olyanok voltunk mindig, mintha testvérek lettünk volna, az apukájukat meg valósággal csodáltam és a mai napig nagyon szeretem mindnyájukat.
Nekünk akkor nem sikerült költözni, így amikor az iskolával végeztem 2000 - ben, nem volt kérdéses a költözés.
Az iskolai évekről annyit jegyeznék most meg, hogy állandóan jó kislány voltam, és mégis mindenben engem hibáztattak a tanárok, így az utolsó évet nagyon elbagetalizáltam, elég sokat lógtam az barátaimmal, akik az osztalytarsaim voltak. A tanárok pedig folyton engem hibáztattak, pedig hát Katit se lehet táncba vinni, ha ... valahogy így... A lényeg, hogy akkor nagyon arra engedett következtetni a sok pofon az élettől, hogy jónak lenni és őszintének tök fölösleges. A mesterem amikor kérdezte, szeretem - e a szakmát, azt válaszoltam, nem szeretem, hobbinak jó. Ennél több se kellett, hogy három éven át utáljon és folyton megalázzon. Persze én voltam a buta, mert ilyet nyilván nem kellett volna mondani. Az a fránya őszinteség...
Rengeteg barátom volt, és gyakran rendeztem házibulit. Barátom volt, jól el voltam. Aztán jött a költözés ideje. Annyi éven át vártam erre, és mégis amikor elérkezett, nem éppen azt éreztem, amire számítottam. A szakmámban el kezdtem dolgozni, és valóságos traumaként éltem meg azt az időszakot. A barataim otthon maradtak, és "rabszolgaként" dolgoztam. Nagyon paraszt főnököm volt. Egyszer az ünnepekre hazautaztam és később értem vissza a busz miatt. ( valami ilyesmi ) Behivatott a főnök, és fenyegetett, hogy kitilthat az országból is. Nem tette volna meg, mert nagyon jó munkaerő voltam. Többször túlóráztam és nagyon jól teljesítettem. Utálom, ha valaki így visszaél a hatalmával, na meg a fenyegetést is. Emlékszem, amikor megvettem az első telefonom, fényképezőgépemet, és az ezüst karika fülbevalómat Komaromba, a saját fizetésemből, milyen jó érzés volt. Komárom volt az első otthonom. Onnan tizenöt kilométerre volt a munkahelyem.
Két év után költöztem Budapestre. Vágytam a nagy városi életre. Albérletben laktam és egy héten belül találtam munkát. Annak ellenére, hogy az iskolában a mesterem azt szajkózta éveken át, hogy senki nem lesz belőlem, ahhoz képest elég talpraesett voltam. Talán pont miatta döntöttem úgy, hogy bebizonyitom az ellenkezőjét.
A vegyes érzelmek a kirándulásunk alatt azért lehetett, mert pont azokat a helyeket kerestük fel, ahol az életem kezdődött nagykorúként. A páromnak elmeséltem mindent részletesen és meg mutattam a helyeket. Melyik házban laktam, melyik buszmegállóban vártam reggelente, merre dolgoztam. Olyan tisztán élnek az emlékek bennem most is. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy ilyen nagyot változott a sorsom. Anno nem volt olyan egyszerű, mint most áttelepedni. Munkavállalói engedély kellett, később letelepedési engedély, aztán magyar állampolgárság úgy, hogy történelmből és irodalomból vizsgázni kellett. Rengeteg utána járás, pénz, és minden hónapban kb. mentünk Szlovákiába pecsétért. Vettük a drága cigarettát a határőröknek, akik konkrétan azt mondták, nem engednek át, amíg nem veszünk olyat, amilyet kérnek...
Kellett egy saját otthon az engedélyhez, ami nem volt. Drága nagybátyámék rendeztek be egy "látszat" szobát, pár fotó, személyes dolgok, hogy elhiggyék valóban ott lakom. Kijöttek és ellenőriztek, csomó kérdés. Egy élet is kevés, hogy megköszönjem a rokonaimnak ezt a nemes cselekedetet. Persze aztán azt is kellett igazolni, hogy van felmenőm, aki magyar volt. A nagypapám itt volt katona. Magyar vagyok es mégis igazolni kellett ezt. Romániában persze nem tartottak magyarnak. Magyarorszagon nem mondhatni, hogy bántottak volna emiatt. Olyan cégnél dolgoztam, ahol nagyon vegyes nemzetiség volt, így könnyű volt beleolvadni. Budapesten pedig többnyire olyanokkal találkoztam, akik szerették az erdélyieket.
Visszagondolva, nagyon sok mindenen keresztül mentem, és rengeteg dolog történt az elmúlt huszonhárom évben. A szülői ház ( panel ), nagyon hiányzik, sok szép emlékem van, főleg, hogy milyen összetartó család voltunk, kedves szomszédok, barátságos emberek, és nagyon sok barát. De a város nagyon megváltozott, ahogy az emberek is.
Mindenki megváltozott. Én is. Az élet megtanított arra, hogy naívan őszintének lenni veszteség, önzetlen szeretetet adni olyannak, aki nem érdemli meg, nem kifizetődő, és hogy közel sincs kolbászból a kerítés, mint ahogy kislányként azt gondoltam... De megtanított arra is, hogy mindig vannak olyan emberek, akikkel érdemes őszintének lenni, szeretet adni, és bár valóban nincs kolbászból a kerítés, de valójában pont a nehézségek miatt leszünk olyan erősek, hogy bírni tudjuk az akadályokat és tovább tudjunk lépni, ahelyett, hogy feladva az álmainkat elmeneküljünk...
Köszönöm, hogy elolvastátok!
( esetleges hibák előfordulhatnak )
Iza
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés