Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem volna kisbabát. Kislányként mindig azt játszódtam, fiatal, gyönyörű „anyuka” vagyok, és van egy tündéri kisbabám, Olyan egyszerűnek tűnt az egész, és könnyűnek. Amikor felnőtté váltam, olyan más lett minden. Féltem az anyaságtól, a felelősségtől, lemondásról, de leginkább attól, hogy képes vagyok jó Apát választani a gyermekemnek…?! Ez a félelem pedig annyira megbénított, hogy lemondtam a gyerekvállalásról, és nyeltem a könnyeimet, ha babát láttam bárhol.

  Miután a párommal átléptük azt a bizonyos hetedik évet is, és a távolodás helyett, közelebb kerültünk egymáshoz, ezért egyre nagyobb meggyőződésem volt, hogy jó apuka lesz. Így esküvő után, alig vártam, hogy a babánk megfoganjon.

 Tudom, sokan próbálkoznak, és nem akar a baba összejönni, és ezért félelem volt bennem, amikor két hónap eltelte után sem fogant meg a kicsi. Na, de amikor a terhességi teszten megjelent a két piros csík, én voltam a világ legboldogabb embere.

  A terhességem alatt minden a legnagyobb rendben volt, életem legszebb időszakát élhettem át. Szeptemberi baba, így nyáron voltam pocakos, ami mások szerint nehéz, de nekem nem volt az, és nagyon eltörpültek azok a dolgok, hogy az első három hónapban gyakran hánytam, és a lábaim vizesedtek. Ezek apróságoknak tűntek a hatalmas boldogságom során.

Sok könyvet olvastam, nagyokat sétáltam, és próbáltam elképzelni a szülést, a babámat. De nem sikerült. Nem tudtam miért. Megfordult a fejembe, hogy esetleg rossz anya leszek, hogy nem tudom ezt elképzelni. Mint utóbb kiderült, jobb is így, mert kislányra számítottunk, és kisfiunk született. Amikor az ultrahangon nyilvánvalóvá vált, sírva fakadtam…

  Elérkezett a nagy nap. Kiírt dátumra kellett bemennem, mert elfordult a baba. A lehető legnagyobb nyugalomban voltam. A férjem nem akart apás szülést, mert nem bírja a kórházakat, én nem erőltettem. A szülési folyamat szépen lezajlott, minden kis részre tisztán emlékszem, de a legélesebb kép az, amikor az újszülött kisfiamat megpusziltam. Egy forró könnycsepp gördült le az arcomon. A második könnycsepp akkor, amikor megláttam Apa kezében a kis 3000 gramm, és 51 cm kisembert.

Talán kevesen mondhatják el magukról azt, hogy utána álomszép napokat éltem meg a kisfiammal. Külön szobánk volt, ezért tökéletes volt arra, hogy ismerkedjünk a picivel. Valahogy minden magától jött. A szoptatás nehezen ment, de a kórházban nagyon sokat segítettek, de minden más olyan magától érthetőnek tűnt. Az is, hogy Anyuka vagyok, én aki annyira féltem, és nem voltam benne biztos, hogy képes leszek - e rá. Ott akkor elhittem, hogy képes vagyok rá, és a mai napig elhiszem. Mindent megteszek, hogy jó anyuka legyek, hiszen az Anyaság adott értelmet az életemnek!

Bárki lehet jó anyuka, csak akarni kell, és bízni, meg hinni!