Néha úgy gondolom, nem érhet már meglepetés, aztán bebizonyosodik az ellenkezője. A héten volt öröm, bánat, csalódás, siker, trauma, változás...

A rövid hét után azt hittem nagyon lassan fog telni egy teljes hét. Tévedtem, olyan gyorsan elrepült. 

Este van, késő este. Csak forgolódom az ágyamban és azon gondolkodom vegyek - e be újabb gyógyszert, hogy szünjön a fejfájás, és aludni tudjak. Na meg felejteni néhány dolgot. Annyi minden történt a héten. Nem is tudom hol kezdjem...

A legutóbbi blogom nem volt derülátó, igyekszem most több szint belevinni. Több pozitív dolog is történt, de a negatív dolgot is muszáj kiírnom magamból. 

Második hete, mintha a fiam nem a régi lenne. Egyre több a hiszti, a bepisilés. Nem találok okot, összefüggést. Azt olvastam viszont, hogy más anyuka is tapasztalta, egy idő után nem használ a Taurin. Igaz öt év után, nekünk nincs egy éve, hogy elkezdtük szedni. De még reménykedem, hogy jobb lesz.

Sűrű hét volt. Minden nap volt valami teendő. Védőnő, fogászat, foglalkozás, céges buli, amire nem tudtam elmenni, mert a gyerekért kellett mennem. Kicsit sajnáltam, de valamiért így kellett lennie. Az edzés is elmaradt így sajnos, pedig nagyon fáj a hátam. 

    Ismét elvesztettem egy számomra fontos embert. Jelenleg azért nem tudok aludni többekközött. Tele vagyok kérdéssel. Nincs kivel megbeszéljem. Igaz, a párom nővérével, azaz a sógornőmmel mindent megbeszélek, nagyon szeretem őt. Az élet rendje a halál, tudom. De a hogyan - miként, az nem mindegy. Folyton előttem a kép. Nem értem, ha valakinek adunk jó tanácsot, miért nem fogadja meg. Vagy miért nem hiszi el valaki, hogy az az ember tényleg nem képes már arra, amit elvárnak tőle, vagy miért kell kínozni, csak hogy lássam "igaza van". Testem - lelkem odateszem, hogy segítsek, de nem mindig az én szavam a döntő. Miért van az, hogy jobban gyászolok, mint egy közvetlen hozzátartozó? Rá lehet vágni, mert túl gyenge vagy, a te hibád. Őszintén szólva, nem érdekel, ki milyen véleménnyel van ezzel kapcsolatban. Sajnos vagy nem sajnos, de túl jó emberismerő lettem, nem igazán lehet már becsapni engem. Amiért nem mondok semmit, és mutatok ki semmit, attól még nagyon is van véleményem, és látom kit mit milyen szívvel csinál... Odafigyelek kinek a véleményére adok. Eléggé tudok már uralkodni az érzelmeimen ... talán...

 A fogászaton a fiam jó nagy hisztit levágott, és valahogy sikerült most arra koncentrálni, hogy a gyereket lenyugtassam és nem észrevenni azt, hogy mindenki minket néz. Egy - egy szánakozó pillantást azért sikerült elkapni, míg a férjem megvető pillantást érzékelt. Ha én láttam volna, nem hagyom szó nélkül... ebben aligha tudnék változni. Nem vetem meg az embereket, mert ha nem lennék ebbe a helyzetbe, amibe vagyok, ugyanazt gondolnám, mint más. Borzasztó nagy hisztinek. Én is így nevezem, pedig jól tudom nem az. Azt tanulom, és a szakemberek is azt tanították, hogy ez nem az. Nem szeretem ezt a szót, de ez betegség. Bár néhány szakember azt sem szereti használni. Így igazódjon el az ember ... én úgy használom ahogy akarom, vagyis ahogy egyszerűbb, úgy vagyok vele, hiszen a gyereknek se nem mondogathatom, beteg vagy fiam. Tehát hisztinek nevezen az egyszerűség kedvéért, holott tudom nem szimpla hisztiről van szó. Egyszerűbb lenne, ha a lakhelyünkhöz közeli orvosokat keresnénk, de a fogorvosunkkal olyan szinten elégedettek vagyunk, hogy eszünkbe sincs mást keresni, úgy megéri a fáradtság és hogy kiakaszt a gyerek esetleg... A férjem nagyon ki volt... Én valahogy ezt jobban kezelem. Kivéve, amikor nem, persze. Általában felváltva "akadunk ki", és ez nagy szerencse. Néha mindketten, akkor elég szörnyű, és hamar megsajnálom Arnót, mert nincs kitől vigasztalást keresve odamenjen ahhoz, akinek látszólag acélból van az idege, es probaljon ott vogasztalódni. Mert nem elég a "hisztiroham", még vígasztalni is kell. 

Elgondolkodtató az élet. Egy megrázó dolog mindig arra sarkall, hogy még jobban becsüljük meg azokat az emberet, akik szeretnek, és akiket szeretünk. Addig, amíg élnek. A sok miért kérdésen csak a tudás segíthet, így el is döntöttem, hogy mit akarok tovább tanulni, mit akarok megérteni. Persze ha egy életen át tanulnék, akkor sem tudnék mindent, de legalább a legalapvetőbb kíváncsiságom ki lenne elégítve. Szeretek tanulni. Szeretek sikereket elérni. Ki nem? Viszont azt továbbra sem tudom, miért nincs meg az a kitörő boldogság a siker után. Kicsit ismét visszazuhantam abba, hogy mennyit érek. Tehát a gyerekkori beidegződések. Amit anno éreztettek velem. Ez nálam hullámokban tör elő. Az ősz, tél általában így is szokott telni és évvégére el is szoktam fáradni. Lesz majd évvégi beszámoló, amit megosztok veletek is. Hát nem tétlenkedtem ebben az évben sem, az biztos, de jó érzés visszatekinteni, hogy milyen eredményes év van/lesz mögöttem. 

Hétvégén oktatás. Várom. És jó erzés bűntudat nélkül  részt venni. Törődök annyit a fiammal, hogy ne legyen bűntudatom. Jó lenne előtte többet pihenni. Három napja fáj a fejem, és nehezen alszom el. Volt időszak, hogy nem tudtam egyedül elaludni. Volt időszak, hogy olyan mértékben hiányzott a férjem, hogy a fájó magányt nem tudtam elviselni, hagytam a kisfiam velem aludjon. Az lett a vége, hogy amikor lett volna lehetőség a párommal együtt aludni, akkor se tettük, mert a kis Arnold velem akart aludni. Végül odaszokott, nagy nehezen leszoktattam. Aztán szép lassan hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül alszom. Ma viszont kegyetlenül hiányzott a férjem megint, és kis híján a gyerekkel aludtam. Csak a fejemben fordult meg igaz, hogy jó lenne vele aludni, de nem akarom elkövetni ismét azt a hibát, hogy elszoktatom az ágyától. Amióta elköltöztünk, első pillanattól fogva a saját szobájában alszik. Néha bepróbálkozik, hogy velem akar aludni, de nem engedem. 

Melegem van. Ma különösen. Igaz, nálunk 25 fok van, ezt szoktuk meg, de ma többnek tűnik ez valahogy...

Pszichológia. Minden érdekel a pszichológia területén. Eszembe szokott jutni István, a tanárom, aki meghalt. Mi járt vajon a fejében, sokat szenvedett? Vagy, hogy most ismét elvesztettem valakit, egy csomó kérdés kering a fejemben. És igazából, amikor teszem a dolgom, sikerül "felejteni", és ma ahogy megemlitette a párom, azóta rossz igazán. Ezt a részét nem is beszélem meg vele, mert úgyse értené és nem is bírja, ha ilyeneket mesélek. Ha értené, nem hozza fel csak úgy, nem törődve azzal mit érzek. Nem szándékosan tette, de attól nekem még rossz. Nem jó tulajdonság ez az extra érzékenység, túlzott empatia sem, tudom, ezúttal is köszönöm az ősöknek, ezt a fantasztikus énemet... ( nem nehezményezek amúgy, valószínű ők is kapták, amit átadtak ).

Igen. Ahhoz képest, hogy miket értem el, nem tudok elégedett lenni. Fogalmam nincs miért nem tudok kibékülni magammal. Nem vagyok depressziós, egyszerűen csak azt veszem észre magamon, hogy mindig többet és többet akarok. Nem bizonyítási vágy, vagy hogy valaki elismerje a tetteimet, hanem simán többre vágyom. Azon kapom magam, hogy mást nézek, hogy, ja ő azt is tudja, én nem. És el kezdem tanulni. Abba viszont nem gondolok bele, ha arról is lesz papírom, akkor a nem is tudom hányadik papírom lesz meg, míg az illetőnek az az egy. Pszichológiai eset. Nos, ezért is tanulom. De legalább felismerem a problémát, ez nagyon fontos dolog. 

A hetet azért sikeresnek könyvelem el, és viszonylag boldogan is teltek a napjaim. A pörgés megmaradt, amit szeretek, állandó intézkedés, tanulás, rohangálás. A vasárnap a kikapcsolási idő. Mindig izgatottan várom, hogy hárman autóba pattanjunk és a bakancslistán felsorolt városokba ellátogassunk. Tényleg olyan apró dolgokon múlik a boldogság. Az én boldogságom pedig az, ha együtt van a család.

Vannak nehéz pillanatok, mint mindenhol, de mindennek ellenére ők a legfontosabbak nekem, és értük élek. És persze rengeteg szép és édes pillanat van, csak valahogy hajlamosak vagyunk a rosszabbat hosszabban ecsetelni. Persze lehet azért, mert ez az egyetlen mód, hogy kibeszéljük magunkat. 

Kedves pillanat volt az is, amikor mondtam a kisfiamnak, hogy ma buli van a cégnél, mire ő, hát akkor menjünk oda. Egy pillanatig fontolóra is vettem az ötletét, de mire odaértünk volna, talán vége is lett volna, mivel előtte még könyvtárba is voltunk. Arnó ötlete volt, én nagyon éhes és borzasztó fáradt voltam. De nem tudtam nemet mondani neki. Kivettünk pár mesekönyvet és jöttünk haza enni és aludni. Covid óta olyan fáradékony vagyok. Remélem egyszer elmúlik.

   Hétvégén Arnold ugyanúgy korán kel, így nem annyira pihentető a szabadnapok. Ha a fáradtság nem lenne, nem is lenne gond.

A nehézségek ellenére is boldog vagyok és hálás, mert a boldogság nem azt jelenti, hogy gondok nélkül élünk, vagy nem beszélünk a gondokról, hanem van egy olyan családom van, akiket nagyon szetetek, és bennük lelem örömömet, az élet szépségeivel és nehézségeivel egyaránt elfogadjuk, és szívből szeretjük őket... Vannak problémáink persze, azon vagyunk, hogy ezeket megoldjuk.

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Ölelés, 

Iza 

( esetleges hibák előfordulhatnak )