Néha úgy gondolom, nem érhet már meglepetés, aztán bebizonyosodik az ellenkezője. A héten volt öröm, bánat, csalódás, siker, trauma, változás...

   Bár kissé nehezen alakult ki a rendszer, és új volt nekem a négy órai munka, és az is, hogy Arnold csak délig van oviban, de jó úton haladunk a napi rutinok kialakítása felé.

Én az időmet nehezebben tudtam beosztani, mint gondoltam, és Arnold pedig eleinte nem akart itthon aludni délben. Ma már szépen alakulnak a dolgok…

Nagyon sok minden történik egy hét alatt…

Ez a hét az orvosi vizsgálatokról, vizsgáról, és egy váratlan helyzetről szólt, ami kissé megkeserítette az életünket…

  Nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy megosztottuk azt, hogy más a mi fiúnk. Valójában, nem tudtam mire számíthatok, és nem is gondolkodtam ezen, csak valami késztetést éreztem, hogy megosszuk, és ezáltal, ahogy gondoltam, megkönnyebbültem. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen sokan írnak/irtok ilyen kedves, biztató szavakat. Elmondhatatlanul hálás vagyok érte. Heti rendszerességgel szeretnék írni, amiben összefoglalom a hetünket.

   Csend van. Most, hogy csend van, és rákészültem, hogy elmesélem történetünket, a sok gondolat a fejemben, ami volt, távolódik… De nem tudnék aludni. Akkor minden kiéleződne.

Nem cipelem tovább a terhet, és abszolút vállalom, amit sokan tagadnak, vagy titkolnak.

Nem akarom tovább titkolni, túl sok és nagy pofon ért már. A legkevesebb, hogy ezután ki hogy fog ránk nézni, ha tudják a teljes igazságot…